Ígér(get)em... :))))

Év vége, Szilveszter, új év. Valami kényelmetlen mocorgás az agyunk bepókhálósodott szegletében: mi van az újévi fogadalmakkal, ígéretekkel??? :)


Van abból nagyon sokféle... legjellemzőbben az betarthatatlan:

- ígérem, hogy minden nap korán kelek (időben leviszem a kutyát/macskát/hörcsögöt/kanárit sétálni...)

- ígérem, hogy két naponta edzeni fogok (vagy három naponta... vagy hetente egyszer... két hetente...)

- ígérem, hogy egészségesebben fogok élni (húst mellőzve.... a vörös húst... mert a csirke ugye nem hús... és ünnepek idején szabad egy kis oldalast meg csülköt...)

Akadnak egyenesen utópisztikusak:

- ígérem, hogy leadok 5 (2-3, 8-10, 1-2?) kilót (hogy beleférjek a régi fekete/szürke/barna nadrágomba.... )

- ígérem, hogy csökkentem a napi kalória bevitelemet (felére. negyedével. na jó, kicsit opitmalizálom...)

- ígérem, hogy környezettudatosan élek a háztartásomban (csak ne lenne olyan messze az a rohadt szelektív hulladékgyűjtő...)

Aztán a nevetségesek:

- ígérem, hogy leszokom a dohányzásról (a sütizabálásról, a chispről, a kávéról, az alkoholról, az energia italról, a délig alvásról, a gyógyszerekről, az éjszakázásról...)

- ígérem, hogy félrefordítom a fejemet, amikor a Promod kirakata előtt megyek el

- ígérem, hogy bekötött szemmel vezettetem magamat végig a bevásárlóközpontokban a butikok előtt, és csak a teszkó leértékelt áruk részlegénél nyitom ki a szememet...)  

És persze jönnek az ömámítóak:

- fogadom, (esküszöm és ígérem) hogy naponta egyszer fél órát mozgok

- fogadom, (esküszüm és ígérem) hogy nem időben odaérek minden programra

- fogadom, (esküszöm és ígérem) hogy türelmesebb, optimistább, kedvesebb, nyugodtabb, segítőkészebb, elégedettebb, higgadtabb, lelkesebb, jóindulatúbb, jobbkedvűbb, barátságosabb, törődőbb, éshaddnefolytassammertkifutokavirtuálispapírbólamonitoronhamindentleakarnékírnigondolommindenkinekismerősekezekvagyahasonlódolgok....)

Egyszóval, gyarlóság vagy – rosszabb májú ismerőseim szerint egyenesen megbízhatatlanság! - miatt, nekem még újévi fogadalmat betartani nem nagyon sikerült. A rítust persze végigviszem, minden szilveszterkor. Tudniillik éltetni szeretném magamban legalább a szándékot, hogy nem csak jobb új évet szeretnék, hanem én magam is szeretnék jobb lenni. Mivel pedig saját örömömet sem szeretném rontani, publikus és betartható fogadalmat teszek most:

Ígérem, hogy amint felkeredekem, próbálom ma jól érezni magamat a barátaimmal, igyekszem kikapcsolni mára a rossz dolgokat, és azon leszek, hogy a mai napon vidáman és aktívan búcsúztassam el az óévet, és még nagyobb örömmel és reménnyel nézzek az új elé, amikor elüti az óra a tizenkettőt! 

Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!

marity-kovács mira

Ha elmúlik karácsony...



kaotikus kincses dobozkám



„A szeretet lángja halványabban ég...” – mondja a Neoton Família kedvelt (???) slágere, de nem is erről szeretnék írni. Pakolászásban, rámolgatásban, rakodásban vagyok épp, a sűrűjében, jobban mondva. Történt hát, hogy megtaláltam – így ünnep után! – a nyakra-főre keresgélt kedvenc karácsonyi szalmadíszeimet, a kedves óaranyszínű gyertyakoppantómat, és az archív betlehemes képeslapomat. No mármost, megkövetés következik, mivel ezen kegytárgyak hiánya miatt szétzrikáltam a családot fenyődíszítéskor, mondván hogy ők hányták el valahová.

Na már most a kincsek előbukkantak az ágyam alatti nagy fehér műanyag ágyneműtartóból, és ha az életemet kellene feltenni rá, akkor sem emlékszem, hogy miként került oda. (Hogy őszinte legyek, a nagy fehér műanyag tartóra sem emlékeztem... ) Mindegy is, megkésve bár, de örömmel nézegettem a tárgyakat, és kinyitottam a szépia színű, szép kis avítt képeslapomat. A dédnagymamám, Mamuci kispesti padlásáról újítottam e csodát, még vagy 20 évvel ezelőtt. A kártyácska bizonyos Strúczel Kamila (egy ellel) urileánynak szól (rövid u-val). Hogy asszongya: víg karácsonyt kíván az egész családnak, tiszteli és csókolja mindnyájukat: Ilona, az Úrnak 1913. esztendejében. Apró papírmasé betlehem bukik elő a másik oldalon, kissé szakadozott, két dimenziós gyönyörűség. Éke volt ezidáig minden Karácsonyomnak, most azonban a nagy fehér műanyag ágyneműtartóm rejtette galádul.

Ami meglepett még, hogy három másik – modernebb időkből származó – ünnepi kártyácska is kibukott ebből a régiből, és ahogy nézegettem, lassan eszembe jutott, mik is voltak ezek... 18 évvel ezelőtt, amikor Bia lányom első karácsonyát ünnepeltük, igen pénztelenül álltunk a fa alatt, akkori Kedvesemmel, Attilával. Nem nagyon adtunk egymásnak semmit, ott volt a gyermek, az egész család legnagyobb öröme, inkább reá költöttük azt a keveset, ami volt. Nehéz természetű, (finoman szólva...:)) nő voltam akkor is. Szóval szent elhatározásból, vagy inkább csak gesztusból, 3 (4) szót írtam a három kártyára:

- OPTIMIZMUS

- TÜRELEM

- KÁROMKODÁS MEGSZÜNTETÉSE

Majd felakasztottam a fára, és azzal a kommenttel adtam oda a Páromnak, hogy tudom, hogy ezek a legrosszabb tulajdonságaim, és ezeket próbálom beszerezni illetve megtartani Karácsony alkalmával.

Szomorkás, bölcsülő félmosollyal néztem a kártyákat a kezemben. Majd két évtized telt el azóta, a világom többször kifordult a sarkából, de valójában nem változott semmi. Bizonyos Strúzczel Kamila (egy ellel) urileánynak (rövid uval) bizonyára nem voltak anno ilyen lelkiismereti problémái. Belőle minden valószínűséggel kiragyogott a báj és a kellem, és özvegy Strúczel Rezsőné, nyugalmazott postahivatalnok tisztességgel kiházasította. 21 évesen ment férjhez egy becsületes könyvelőhöz, bizonyos Kovásznai Eduárdhoz. Öt gyermekük született, ifjabb Eduárd, Tivadar és Dezső (Eduárd atyai nagyapja után, aki generális volt az udvari seregben), majd a lányok, Lonci és Gitta. Óbudán laktak, nem messze a macskaköves Fő tértől, bérelt páholyuk volt az Operában. Nyaranta Lillafüredre mentek pihenni, két hetente pedig Kovásznai szintén korán megözvegyült édesanyjához vidékre. Vasárnaponként templomba jártak, éltek unalmas boldog tisztességben, míg meg nem haltak.

Nekem viszont – ellentétben Strúczel Kamila (egy ellel) urileánnyal (rövid uval) – továbbra sem erősségem az optimizmus, markáns jellemhibám a türelmetlenség, és azóta is káromkodom, mint egy kocsis, ha rosszul mennek a dolgok. Nem változott semmi, karácsonyok jöttek-mentek és múltak, díszes kártyácskákkal és beváltott vagy megszegett ígéretekkel... akárcsak az emberek mellettem; kitartóak vagy lemorzsolódóak, hűségesek és hűtlenek, ígéreteiket betartók és megszegők, amíg csak bírják szusszal, vagy feladják és kidőlnek mellőlem: Marity-Kovács Mira, született Marity Melinda Erzsébet. :)

A jelen karácsonyának szelleme

Kedvenc téli mesémről írtam a múltkor, és az Elmúlt karácsonyok szelleméről. Ebenezer Scrooge-ot, a lelketlen ünneptagadót karácsony éjjelén meglátogatta a beígért második jelenés, a Jelen Karácsony Szelleme.

„Tulajdon szobája volt ez. Semmi kétség. De meglepő átalakuláson ment keresztül. Falai és mennyezete úgy tele voltak aggatva örökzölddel, hogy valóságos ligetnek látszott; mindenfelől fényes, sugárzó bogyók csillogtak. A magyal, a fagyöngy, a borostyán csipkés levelei úgy visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükör lett volna széjjelszórva; s olyan hatalmas tűz bömbölt a kandallóban, aminőt ez a mogorva, megkövesült tűzhely sohasem látott sem Scrooge, sem Marley idejében, sem sok más elmúlt télen. A padlón trónushoz hasonló formában volt felhalmozva a pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertés; nagy húsdarabok, malacok, hosszú kolbászfüzérek, húspástétomok, szilvás pudingok, osztrigák hordószámra, ropogósra sült gesztenye, sötétpiros alma, leveses narancs, édes körte; óriási vízkereszti kalácsok, forró puncsos csészék, amiknek gyönyörűséges párája elhomályosította a szobát. Mindezeken kényelmesen ült egy ragyogó, szép óriás; kezében a bőség szarujához hasonló, lobogó fáklya, s ezt magasra, jó magasra tartotta, hogy elárassza fényével Scrooge-ot, mikor az leskelődve az ajtóhoz lépett. A szellem fehér prémmel szegett, egyszerű sötétzöld palástot vagy köpenyt viselt. Ez az öltözet olyan hanyagul lógott le róla, hogy széles melle mezítelen volt, mintha megvetett volna minden mesterséges védelmet vagy leplet. Mezítelen volt az öltözet széles ráncai alól kilátszó lába is; fejét pedig nem födte egyéb, csak egy magyalfa-ágakból font koszorú, ragyogó jégcsapokkal ékesítve. Sötétbarna fürtjei hosszan, szabadon hullámzottak; és éppen ilyen szabad volt vidám arca, csillogó szeme, nyílt markú keze, derűs hangja, fesztelen viselkedése és örömteli arckifejezése.”

Hajnal felé jár az idő, Karácsony második napja van. Eltűnődöm azon, vajon milyen számvetést mutatna az én Jelenkori Szellemem. Nem sütöttem mézeskalácsot, de gyümölcskenyeret igen. Nem voltam korcsolyázni a lányommal, de a Diótörőt együtt láttuk. Nem volt saját karácsonyfám, de kettőt széppé varázsoltam. Nem csináltam kézzel készített ajándékot a szeretteimnek, de ami kevés jutott, azt szívből adtam, és örömet okoztam vele. Meseszép adventi élményeim voltak a gyerekemmel, ám az éjféli misére nem tudtam elcipelni a családot. Sok szépet láttam, sok jót éreztem, sok finomat ettem. Ha úgy gondoltam, ki mertem mondani a szót: „Szeretlek.”

A szeretteimmel a családi legendáriumot idézgettük az ünnep idején. Halottainkról, és - mint később kiderült - majdnem halottainkról beszélgettünk. Olyan rég elfeledett eltemetett titkokat tudtam meg, melyek bár sebeket szaggattak fel, példát és erőt adtak útravalóul. Így most láttam át igazán Anyám erejét, azt az embefeletti küzdést és kohéziós erőt, amit a Család összetartásáért kifejt. Anyikát 16 évesen majdnem halálra szurkálta szerelemféltésből a szomszéd férfi. 16 szúrást kapott, mellkasba, tüdőcsúcsra, májába. Kúszni próbált az ajtó felé, de mivel csúszott a saját vérében, nem bírt haladni. Apja berontott a sikoltásokra, Anyika pedig a karjaiba omlott, és annyit tudott mondani: „Megöltek, apám...” Fehér gyolcslepedőbe burkolták, mint Jézust, és lefektették az udvaron. Látta a fejeket maga fölött, úgy, mint a filmekben....

Bizton tudom, hogy életem legellentmondásosabb, legemlékezetesebb és legtanulságosabb karácsonya volt az idei. „Felzaklató” – ezt a jelzőt használta a Lányom. Sokszor és mélyen magamba néztem. Sokmindent átgondoltam, átbeszéltem, átértékeltem. Elveszítettem és 'nyertem' embereket. Meghoztam életem legnehezebb és legnagyobb döntését. Sok dologra ha nem mindenre – megtanított ez a Karácsony. Megmutatta nekem, hogy mi mindenre vagyok képes, hogy milyen erős vagyok, hogy mennyi mindent kibírok, és hogy mennyi szép dolgot tudok magam köré varázsolni, még a legkritikusabb időkben is. Anyám erejét adta újra nekem. A betlehemi csillag fénye nekem most mindennél erősebben arra világított rá, hogy kik azok az emberek, akik igazán szeretnek, akikre mindig számíthatok, és akik mindig mellettem vannak (és lesznek), amikor baj van. Rájöttem, tudom, érzem, hogy nem vagyok egyedül – még ha egyedül is vagyok.

Nekem erről szólt a Karácsonyom.

Régmúlt karácsonyok szelleme

Ebenezer Scrooge-ot – aki sosem hitt a karácsonyban – három szellem látogatta meg az ünnep éjjelén okulásul, Dickens varázslatos meséjében, a Christmas carol-ban. Az első az Elmúlt Karácsonyok Szelleme volt.

„Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta.”

Az ünnep előtti lélektelen hajszának hamarosan vége. Lassan lenyugoszik az ember, megbékél azzal, amivel hetek óta kellett volna. Lélekben kell ugyanis elkészülni mindennel, nem a ’földi hívságokkal’. Lehet, a süti nem sikerül igazán, és talán nincs meg mindenkinek a megfelelő ajándék, no meg a fa is ferdén áll. Ám legbelül, a dobbanások mögötti puha közegben megszületik az érzés – a rákészültség érzése – akár a Gyermek abban a bizonyos istállóban: készen állok az Ünnepre. Megbocsátok és megbocsáttatok. Mindenekellőtt magamnak.

Múltba mélázással kezdődik a csendes-szelid kanossza járás, magamba mélyülés. Régmúlt karácsonyok szellemei sejlenek fel, akárcsak a megtévedt Scrooge előtt.

1982 decembere van, igazi, kosztümös filmbe illő havas tél. Karácsonyra jár az idő, Hollókőn vagyok a rádió gyerekkórusával. Gondtalan gyerek vagyok, igazán boldog – így utólag visszanézve, igazából akkor utoljára. Televíziós felvételt készítünk az ófalu közepén. A helyszínt nem kell berendezni, igazi autentikus magyar karácsony van, rusztikus hangulattal. Kinti helyszínen énekelünk, vidámak vagyunk és eszünk ágában sincs elégedetlenkedni, a szikrázó hideg ellenére. A fényszórók nem csak világítanak, melegítenek is. Népviseletbe öltözött asszonyok kínálnak forró teával és pogácsával, és mire leszáll az est, a zsupfedeles házacskák rácsos ablakaiból kiszűrődő narancsszín fények még melegebbé teszik a bensőnket is. Hatalmas dunnyhák várnak ránk a fával burkolt padlástereken, előtte azonban be kell fejezni a felvételt. Csodálatos élményben van részem. A kórus mellett hatalmas fenyőfát állítottak a díszletezők, mögötte látszik a híres fekete gerendás fatemplom is. Nagyon büszke vagyok, ugyanis szólót énekelek egy karácsonyi dalban, ami Jézusról szól, vagyis Máriáról, aki bölcsődalt énekel neki. Sehogy sem emlékszem rá, ki a szerző, talán Benjamin Britten, de a szövege felejthetetlenül megmaradt bennem. Éteri hárfahanggal kezdődött a dal, majd jött a szóló:

„Én tiszta szívű gyermekem, a bölcsőd lelkem hadd legyen, hadd dúdoljak néked egy dalt, hogy távol tartsak bút és bajt...”

És ekkor kapcsolódik be a kórus, jókor, mert már csuklik a hang, torkot szorít valami meghatottság, nem is értem, hiszen gyerek vagyok még, csak érzem – és csurog a meleg könnyem az arcomon, ahogy folytatom a többiekkel.

„Míg hódolattal nézek rád, hadd zengjem fényes glóriád, e lélek és szív térdet hajt, és zeng feléd szent éji dalt...”

Számos ünnepet megéltem már, volt köztük sírósan keserves, kacagóan boldog, menekülős magányos és küzdelmesen vidám is. A hollókői karácsonyom életem egyik legönfeledtebb, legemlékezetesebb karácsonya volt. Azt a tiszta reményt és akaró bizakodást idézi fel, melyet tucatnyi mostohább év történései sem tudtak kipusztítani belőlem. Mert mindennek rendelt ideje van. Születésnek, akarásnak, bízásnak. Hitnek, reménynek. Örök ideje pedig a SZERETETNEK.

http://www.youtube.com/watch?v=GaxB0xEbO0c

 

Fagyott csoda-városom: Budapest

Lelkiismeretfurdalásom van, mert mintha elfelejtettem volna, milyen szívfájdítóan gyönyörű a városom, Budapest. Mintha feledtem volna régi telek varázsos hangulatát, amikor gimnazistaként csúszkáltunk a fekete macskaköveken a várnegyedben. Amikor korcsolyázás után feljöttünk siklóval a várba, és forró teát szürcsölgettünk a fabodegák árusainál. Amikor karácsonyi koncertre készülődtünk, de nem mi voltunk a közönség, hanem énekeltünk a Mátyás templomban, Lassust és Palestrinát. Amikor hideg csikorgó éjjeleken gyalogoltunk haza a Várszínházból, fagyoskodva de vidáman, mert akkor még fiatalok és vagyányok voltunk, és nem szálltunk fel a várbuszra.

Nem emlékszem, mikor jártam itt utoljára. És azt sem értem, miért szomorkás a szívem, amikor lenézek a Halász bástyáról az Duna szürke-ezüst csíkjára. Pedig régen volt ilyen meghitt ünnep előtti időszakom. Meghitt hangulatban jöttünk ki a Nemzeti Táncszínházból a Lányommal a Diótörő után. Talán a zimankó miatt, de alig kószáltak a várban emberek, és a miénken kívül nem hallottunk magyar hangot. Érthetetlen és indokolatlan büszkeség töltött el, ahogy a külföldiek csodálták a mesés panorámát a vár falánál állva. Valóban meghökkentően gyönyörű volt az opálos ködbe burkolózó, fagyott Budapest látványa. Amióta az eszemet tudom, a Mátyás templomot folyamatosan restaurálják, de a kőcsipkés ormok feledtették a bosszúságot. A Sándor palota eleganciája, a színes kis budai házak barátságos látványa, a fenyőágakba burkolt kandeláberek mind-mind feloldották a szomorkás hangulatot, ami erőt vett rajtam. A forralt bor és forró tea pedig végleg jókedvet csináltak mindkettőnknek.

Biával arról beszélgettünk lefelé jövet, hogy minden évben részt kellene venni egy budapesti sightseeing túrán, hogy mi is újból őszintén rácsodálkozhassunk szépséges fővárosunkra, akár csak a külföldiek.

"Ó, kedves Pestem!

Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád." (Jókai Mór)

 

English breakfast before Christmas

Pár éve ősszel jártam a ködös-nyirkos Londonban. Egy olcsó kis garniszállóban laktam, a Tudor Court hotelben, nem messze a Paddingtontól. Harmadosztályú, zsúfolt kis hely volt, a világ négy égtájáról idesereglett vendégekkel. A nap fénypontja reggelenként az úgynevezett ’tipikus angol reggeli’ szervírozása és elfogyasztása volt. Emlékszem, amikor elém tették, borzadállyal figyeltem a szottyos fehér babot, a sült paradicsomot és gombát, a beazonosíthatatlan pürével a tányér szélén. (Mint később kiderült, zabkása volt. :))

 

A kiadós angol reggeli azóta az egyik kedvenc ételem lett, és valamilyen oknál fogva – talán mert napok hetek óta Agatha Christie téli és karácsonyi történeteit olvasom – nagyon megkívántam ma reggel is. Így hát nekiálltam elkészíteni a magam light-osabb variációját. A projectben segítségemre volt Ancsa - a legjobb barátnőm - által küldött képeslap. (Ancsa immáron fél éve él Londonban, és autentikus környezetben készül arra a tradicionális brit karácsonyra, amire évek óta vágytunk. ) A képeslapon az angol reggeli látható, a barátnőm kimondottan nekem szánta. A barátnőm egyike azon embereknek, akik nem csak szeretnek engem, de figyelnek is rám, tudják és jegyzik a vágyaimat, és amikor lehetőségük van rá, beteljesítik azokat, hogy igazi örömet szerezzenek vele. Ezért küldte ezt a képeslapot is, mely jó szolgálatot tett nekem.

A reggeli istenien sikerült, jól indult vele a napom. (mellesleg jól is folytatódott.) Az írek vagy skótok által preferált „black puddingot” (kicsi véres hurkák) kihagytam a kompozícióból, és a paradicsomot sem sütöttem meg. Zabkásához nem jutottam Magyarországon, és azt sem tudom, hogyan kell tálalni a bacon és tojás mellé, - ennek azért később szeretnék utána nézni.

Köszönöm, Ancsa, és boldog, pompás ízekkel teli karácsonyt kívánok Neked! /mert enni jó...:)/

“ To eat well in England you should have breakfast three times a day. ” (W. Somerset Maugham)

Dilemma karácsonyra, avagy: menni vagy maradni...

Egy nagyon kedves barátom munk ajánlatot kapott Írországból. Ez így jól is hangzik, hangzana, de az örök „menni vagy maradni” dilemma mellett az ad hoc lehetőség felvet még egy tucatnyi problémát. A barátom évek óta erre várt. Eddig különféle okok miatt – jórészt nem az ő hibájából – a külföldi munka meghíúsult. Most viszont itt kopogtat a lehetőség a jégvirágos ablakon. Telefonon interjúztatják angolul, ma pedig feltették neki a kérdést, hogy ki tudna-e ugrani Dublinba a hétvégén, megbeszélni a részleteket. A hirtelen események nagyon felzaklatták őt, és komoly döntéskényszer elé állították.

Először is: meghülyültek ezek az írek, hogy Karácsony előtt pár nappal még interjúztatnak, meg munkaerő felvételen gondolkodnak?! Tisztában vannak ezek a magyarországi átlag állampolgár anyagi helyzetével, ünnepek előtt, év végén? Valóban azt hiszik, hogy simán kivitelezhető ez a „pattanj már fel a repcsire szombaton, és beszéljük meg a részleteket” mentalitás? Jó fejek az írek, tudom, én is azt tapasztaltam Írországban, na de ez már egy kicsit tőlük is sok....

Másodszor: ha netán komolyra fordulnak a dolgok, a barátomnak le kell mondani a karácsonyról. Ez mondjuk nem annyira zavarja, de valljuk be, az ünnepi időszakot kimondottan hivatalos ügyek intézésével tölteni nem egy leányálom. Fenyőfa helyett dobozolás, halászlé helyett számlák ügyintézése, rokonlátogatás helyett repülőjegy foglalás, szaloncukor helyett tömény aggódás és számtalan megoldásra és lerendezésre váró probléma... vajon miként lehet egy-két hét alatt (átmenetileg) lezárni egy itthoni életet?

Harmadszor: az igazán nagy és komoly problémák. A barátom nem akarja magára hagyni az édesanyját és a húgát. Amikor tudja, támogatja őket, mert nagyon jó ember. Lelkiismereti problémát csinál abból, ha másnak – főleg a szeretteinek – nem jól mennek a dolgai. Próbál támasza lenni mindkét családtagjának, és úgy érzi, nagyon magukra maradnak, ha Ő nem lesz itt. Ez az erkölcsi dilemma karácsonyi időszakban még élesebben érezhető, mindhármójuk számára.

Negyedszer: a barátom fél itthagyni a lakását, gyakorlatilag őrizetlenül. Ironikus, de ilyenkor óriási akadály, ha valakinek ingatlanja van. Ki lehetne adni a lakást, de a nem megfelelő albérlőkről horrorisztikus történetek keringenek. Mindenki hallott már feltört, kirabolt és lelakott lakásokról, ellopott bútorokról, fél éve nem fizetett számlákról. Legálisan kiadni a lakást szinte lehetetlen, a rövid átfutási idő miatt, meg az irreális bürokratikus eljárás és közvetítői díj (szabadrablás) miatt.

Azt hiszem, mindennél nehezebb Karácsony vár a barátomra.

Persze lehet más aspektusból is nézni a dolgokat. Úgy, hogy manapság kezét lábát összeteheti az, aki normális állást talál külföldön. Magyarország egyre élhetetlenebbé válik, innen menekülni kell. Az ember korrektül tudja támogatni a szeretteit anyagilag az uniós fizetéséből, úgy, hogy még meg is tud élni –nem is rosszul. Lehet megbízható embereket találni arra a célra, hogy a lakás akár két naponta felügyelet alatt legyen. A lakóközösség mindenre felügyelő, leskelődő és pletykázó tagjai is jó szolgálatot tesznek ilyenkor, mert figyelik az idegeneket a környéken. A Karácsonyt pedig fel lehet áldozni, egy arra érdemes cél érdekében. Lehet ’pótkarácsonyt’ tartani januárban vagy később is. Akkor is gyönyörű fehér havas lesz a táj, csak éppen egy élhetőbb, nyugodtabb és biztonságosabb (boldogabb?) országban ébred majd az ember.

 



Álomtörők

Komoran bámuljuk a Lányommal a bazi nagy könyvet az asztalon. Hozzányúlni, pláne kinyitni vagy lapozgatni egyikünknek sincs kedve mersze. Bazi vastag kötet. A borítóján jókedvű fiatalok vigyorognak álszent módon, na ja, ők már túl vannak mindenen. Rohadtul szeretnénk most mást olvasni, a Lányom mondjuk Márait és Parti Nagyot, én meg karácsonyi novellákat vagy Edgar Allan Poe-t. Fikarcnyit sem vigasztal, hogy más hasonkorú lányok és anyák is ugyanebben a cipőben járnak, és – amint az előzetes közvélemény kutatásomból kitűnik – ők sincsenek beljebb nálunk. Én egyszerűen félem rühellem a könyvet, Bia meg egyenesen méla és lakonikus undorral tekint rá.

Na jó. Erőt gyűjtvén megdobjuk magunkat egy svéd mandula és csokitortával, mivel épp az IKEA éttermében gyűlésezünk, és egy forró teát is beszerzünk, aztán Isten neki – kinyitom a könyvet.

A KÖNYVET. A Rettegett Kötetet, a végzősök és szülők rémolvasmányát, a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Én mondom, ez a felnőtté válás első igazi tűzkeresztsége... aki túljut az alapszakok és intézmény kódok, felvételi procedúrák és pontszámítások gigászi és totálisan érthetetlen útvesztőjén, az készen áll a felnőtt létre. Hónapokon keresztül őrlődtünk már ezen a témán, dühvel és higgadtsággal soroltuk fel a pro és kontra érveket. Nem kevés fogadatlan prókátor nyilvánított véleményt a továbbtanulással kapcsolatban, de legtöbbször nem hogy velük, de egymással sem jutottunk konszenzusra.

Mert ugye itt van az én leánygyermekem, az én tőmről fakadó idealistám, akinek – szerencsétlenségére – olyan humán dolgokhoz van affinitása, mint irodalom, művészet, kultúra és nyelvek. Sokan együttérzően horkannak fel, rosszabb esetben lesajnálnak minket, és szimplán egyenlőségjelet tesznek a humán beállítottság (lsd: szakok, diploma) és az éhenhalás közé. Ezért sokszor van egy olyan paranoid érzésem, hogy összeesküvés elmélet áldozatai vagyunk a lányommal. Mert hát mit akar a gyermek... legnagyobb álmát, vágyát, ábrándját (ajjjaj, csupa tiltott ’á’ betűs szó! legalábbis a hideg racionalisták és realisták szerint...) megpróbálni: a színművészeti egyetemet. Egyetlen ember sem adta áldását erre a környezetünkből. Errő mindenki kategorikusan lebeszélte. Van még a kommunikáció és média, ami érdekli, de normális képzés hiányában erről még a tanárai is óvták. Maradnak a nyelvszakok és a magyar, amiről családunk magyar tanár tagja is ledegradálóan nyilatkozott; a munkanélküli fordítók és tolmácsok, és a nyomorult irodalmárok és magyar tanárok reménytelen sorsára hivatkozva. Félve említettük a szabad bölcsészetet, mint azt a szakot, ami masszív általános műveltséget biztosít, de arra az volt a válasz, hogy csak azok az elvont hülyék mennek oda, akiknek sehova nem sikerült bejutniuk. (Sokat tudhatnak ezek az arrogáns, ostoba, és értékítéletüket fellebbezhetetlennek tartó emberek, hogy a középkori egyetemek septem artes liberale1 alapjait megvétózzák...)

Erről az is eszembe jut, hogy gimnáziumban volt egy idióta vers, aminek sem rímje, sem ütemmértéke nem volt, és amikor feladták nekünk memoriterként, képtelenek voltunk megtanulni, szóval gyűlöltük azt a verset. Ilyen előtörténettel azonban mégis belém rögzült, és nem is felejtem el soha – legalábbis azt a pár sort, mert az Arany középútról szólt.

„Akinek szívében arany közép tart súlyegyent, nem azt nem nyomorítja rozzant putri szennye, nem nyomorítja bántó udvari pompa.”2

Mindennél fontosabb lenne most megtalálni az Arany Középutat. Választani egy olyan szakot, ami közel áll a lányom érdeklődéséhez, de amivel olyan végzettséget tud szerezni magának, amiből meg tud élni. Keresni egy olyan szakirányt, amin nem kínszenvedésként kell végigülnie az 5 évet, és amiben örömet talál, de később jól prosperáló munkalehetőségekhez juttatja Őt. Nem vagyok képes elnyomni a lányom vágyait, és beállni azok közé, akik darabokra törik az álmait. Mikor álmodozzon, ha nem most? Mikor próbálja meg a lehetetlennek tűnőt, ha nem ilyenkor? Miért kellene egy jól hangzó gazdasági vagy marketing szakra mennie, ahogy a sok nagyokos tanácsolja neki? Hogy utána egy jól csengő multinál legyen egy ikszhuszadik PR-os vagy HR-es...? Miért tagadná meg önmagát és az ábrándjait, még ha ezt javasolja Neki a volt szerelme, az osztályfőnöke vagy az én ismerőseim? SOHA nem tudnék a szemébe nézni, ha most kényszeríteném Őt egy gazdasági vagy idegenforgalmi pályára, csak azért, mert később ebből tud megélni... Igen, a volt szerelme, az osztályfőnöke és a Férjem minden bizonnyal a legjobbat akarják Neki. Tudom. De én nem leszek az Ő Álomtörője...

Hát így állunk most. Rajtunk ne múljon. Hosszú mérlegelés után kiválasztottunk jó pár szakot. A lista kissé kaotikusnak tűnhet, a priorizálás pedig még hátravan. Van rajta kommunikáció és média tudomány, nemzetközi tanulmányok és szabad bölcsészet, magyar és pszichológia, színész szak és koreai. :) Én csak egy dolgot tudtam megnyugtatásul és útravalóul adni a Lányomnak. Bármelyik sikerül, bárhova veszik fel, mindegyikkel csak jól járhat. És ha nem veszik fel – akkor is jól jár. Ott van előtte egy év, nyelvtanulással, külföldi tartózkodás lehetőségével. Semmi nincs elveszve, minden előtte áll.

1. A hét szabad művészet (latinul: septem artes liberales) a középkori egyetemek bevezető képzésének, a bölcsészeti fakultásnak (facultas artium) tananyaga. Az elnevezés onnan ered, hogy ezek voltak „szabad emberhez méltók.” A hét szabad művészetet két további csoportra osztották. (wikipédia)

2. Quintus Horatius Flaccus: Licinus Murenához

Ünneprontás

„Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent. E meggondolás az,

Mi a nyomort oly hosszan élteti:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,

Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,

Útált szerelme kínját, pör-halasztást,

A hívatalnak packázásait,

S mind a rugást, mellyel méltatlanok

Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket...”

(Hamlet monológja)

Chapter 1.

Bénítóan iszonyú álomból ébredtem. Percekig magamhoz sem tértem, és nem mertem visszaaludni. Azon gondolkodtam, hogy a tudatalattim, a nagy szimbolista, milyen pecízen és pedánsan megfogalmazza és formába önti a problémáimat, félelmeimet. (lsd: Fehér hotel) Freud kész esettanulmányt készíthetett volna az álomról. Csapdában voltam, nem menekülhettem, és tudtam, hogy meghalok. A fogvatartóim sötét szurokszerű anyagba dobtak, hogy próbáljak meg benne úszni. Elsüllyedtem, a karomat mozdítani sem tudtam, és Tele ment a szám és az orrom a masszával és úgy éreztem, megfulladok. Kihúztak, és azt mondták, hogy képes vagyok rá, és ezeken a teszteken át kell esnem. Ezután egy hosszú, krematórium féle folyosóba akartak betuszkolni, aminek az oldalaiból tűz csapott ki. Nem volt menekülés, bárhová néztem, és úgy éreztem, hogy megölnek, ha szökni próbálok.

Chapter 2.

Az APEH-nál voltam délelőtt. Vagy a TB-nél, ahogy tetszik. Napokig halasztottam, zsigeri pánikot éreztem, ha arra gondoltam, hogy túl kell ezen esni. Hiánytalan dokumentumokkal és azzal a biztos tudattal mentem oda, hogy igazam van, és személyesen el tudom intézni a dolgomat. Persze plusz dokumentumot kellett kitölteni, melyet – egyetem ide vagy oda – funkcionális analfabétaként rontottam el. Az ügyintéző gépies magyarázása frusztrált, a monológja közben minden egyes mondatot egyre halkabban hallottam, és legszívesebben sírtam volna a kétségbeeséstől. Valójában fel sem fogtam, hogy ki hol hibázott, én, a munkáltatóm, a hivatal. Erőtlenül és reményvesztetten kérdeztem vissza, hogy jól értettem-e, hogy ezt itt és most személyesen nem tudom elintézni. Nem, hívjam fel a levélen található ügyintézőt. (REMÉNYTELEN) Menjek be személyesen a központba, és mondjak el mindent újra, de nem elég szóban, írjak egy kérvényt is, és mindenről készítsek fénymásolatot. Nem merek nekivágni annak a napnak.

Chapter 3.

Amikor leszálltam a buszról, már láttam, hogy a másik oldalon fekszik valaki a földön. Mindenki elment mellette. Egy nő volt, nem láttam rajta, hogy emelkedik-e a mellkasa. A táskája a földön, rajta két doboz sör és rövidital. Csak alszik, gondoltam remélve, de mivel bőven nulla fok alatt voltunk, aggódtam is. Meg fog fagyni, ha itt hagyom. Ez a gondolat annyira felzaklatott, hogy szinte elcsuklott a hangom, ahogy hívtam a segély számot. Unott hang szólt bele, tökre megértem, gondolom van elég bajuk, rengeteg hasonló eset, én csak bejelenteném, mert félő, hogy MEG FOG FAGYNI. Bocsánat a zavarásért. A mentő szirénázva jött, és amikor elindultam felfelé az úton, indokolatlan (indokolatlan?) sírógörcs jött rám. Az arcomra fagytak a könnyeim, ahogy rázott a sírás, még jobban fáztam, mint addig, mert a kinti farkasordító hidegen túl valami jeges dermedés volt bennem belül, és hirtelen úgy éreztem, hogy csatát veszítettem, legyőztek.

Chapter 4.

Mert olyan sokszor vetették már a szememre a túláradó érzelmeimet. Mert olyan sok bajom származott belőle, s mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem szabad ennyire lelkesedni, örülni, szeretni. Mert sokan szánják a naiv idealizmusomat, a gyermeteg szenvedélyemet, a szélsőséges rajongásomat. Mert kinevetnek engem és Juhász Gyulát is, („Szép Tündérország támad föl szívemben ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, ilyenkor decemberben. „) hogy ugyan már hogy gondolhatok ilyen baromságokra, hogy ’karácsony szelleme’, meg ’legyünk jók, legalább most’ és ’tegyük szebbé a világot, legalább ilyenkor’.

Nos, Hamis Prófétáim, Nagyképű Fanyalgóim, Érzelemsivár Realistáim, ezúton jelentem, én, a Szánalmas Idealista, hogy a mai nappal feladtam. Valóban – nincs ünnep: az utcákon, a hivatalokban, a telefonokban, a lelkekben sem. Ez is csak egy ugyanolyan rohadt nap, egy rohadt hónapban, egy rohadt világban, ahol csak rosszakat álmodunk, ahol győz a Hivatal, és ahol bármikor meghalhat egy ember az utcán. Talán itt az idő nekem is leszállni a földre közétek.

 

Christmas blues

Öngyilkos lett egy fiatal férfi, advent harmadik vasárnapján. Látványosan, csúnyán, közönség előtt. A Mammut bevásárlóközpont harmadik emeletéről ugrott le, és szörnyethalt a földszinten.

És most itt egy nagy szünet következik, mert nem jönnek a szavak. Kevés olyan dolog vagy cselekedet van, ami jobban megosztaná az embereket, mint amikor valaki megöli magát. Sokan elítélik és gyávának találják az ilyen végleges megfutamodást. Mások az ellenkezőjét vallják, mert aki odajut, hogy a legdrámaibb lépéssel végleg eldobja magától az életét, az a végsőkig el van keseredve, és valóban nem talál más kiutat a nyomorúságból. Egyesek szerint emberfeletti bátorság kell ahhoz, hogy valaki önkezével vessen véget földi pályafutásának.

Bizonyos pszichológiai kutatások szerint a karácsonyi időszak a melankóliára hajlamos embereknél még kritikusabb, mint egyéb időben. Ennek a hullámvölgynek külön nevet is adtak, „karácsonyi zavarnak” vagy ’Christmas blues’-nak hívják. Bár hivatalos mérések nem támasztják alá az ilyentájt megemelkedett öngyilkosságok számát, a lelki segélyvonalakat viszont bizonyítottan dupla annyian hívják, mint máskor. Vajon mit lehetne tenni – és lehet-e tenni egyáltalán valamit – a magány, a szorongás, a válságérzet, reménytelenség és lehangoltság ellen...

Erőt venni magunkon annyi, mint magunkhoz engedni az ünnepet. Nem röstellkedni azon, hogy legalább az év eme időszakában megpróbálunk jók, jobbak lenni. Nem szégyellni azt, hogy gyermeki naivitással vagy örömmel tudunk örülni dolgoknak, legyen az a sűrű hóesés, a sült gesztenye illata, vagy egy szép karácsonyi dekoráció. Hagyni, hogy meghatódjunk egy érzelgős ünnepi filmen vagy ismert karácsonyi dallamon. Megpróbálni lassítani és lenyugodni. Beszélgetni, meghallgatni. Készen lenni a megbocsátásra. (Önmagunknak is, ha nem sikerül a mézeskalács vagy a gyümölcskenyér. :))

Nincsen egyéb, okosabb tanácsom az ünnepekre. Ha lehetséges, figyeljünk egy kicsit jobban oda a másikra, másokra. Legyen szép az ünnep, kicsit jobb a világ. Még ha csak három napig is.

 

„Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie? Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel.” (Pilinszky János)

Jöjj el kedves...

Már jócskán benne jártunk az adventi időszakban, amikor elkezdtem az adventi albumjaimat hallgatni, még csak nem is karácsonyi zenéket. És akkor szólt a Férjem, fejét csóválva: „Nem lesz egy kicsit korai még?” :) Tudom, és már nem is háborodom fel, mert sokan a szememre vetették az elmúlt években, vagy inkább tucat években...

Valahogy teljesen más lélekállapotba kerülök minden évben decemberben. Még ha káosz is van körülöttem, és nem múlnak a problémák és a nehézségek is ugyanúgy fennállnak, minden ésszerűség ellenére – ujjongani kezd a szívem az ünnepi hónapban. Akárhol is vagyok, a lakást karácsonyi dekorációval rakom tele, így van ez most Koreában és Magyarországon is. Előkerülnek az ünnepi zenék, és végtelenítve mennek az MP4-emen. Lázasan gyűjtögetni kezdem a karácsonyi filmeket, és ujjong a lelkem, ha előkerül egy-egy szeretett mese. (a napokban adta le az Universal chanel /volt Hallmark/ a BBC féle Christmas carol-t, és persze hogy végignéztem...) Nem is tudom, miért nézelődöm, amikor megvan a standard listám, melyet a Lányommal nézünk újra és újra, minden alkalommal. Nem maradhat ki a Tim Burton ihlette Karácsonyi lidércnyomás, a Grincs a zseniális Jim Carrey-vel, és a Karácsonyi ének Patrick Stewart-dal. Milyen varázslattal bírnak ezek, hogy minden évben euforikus átéléssel és katarzissal vagyunk képesek átélni ezeket a filmeket?

Hamarosan megírom a karácsonyi képeslapokat, a világ minden tájára, - igen, kézzel, és nem elektronikusan. Előveszem a karácsonyi zoknimat és hálóingemet. (igen, van ilyen, a Férjem is nagyot mulatott rajta... jó meleg, bannyas piros plüss, és nagyon jókat lehet kucorogni benne a karácsonyi pléd alatt, miközben ünnepi teát szürcsölget az ember, és gyömbéres kekszet rágcsál hozzá...) Újra olvasom a karácsonyi novelláimat, melyek tartalmilag már nem mondanak újat, mégis újabb és újabb jó érzéseket produkálnak a szívemben.

Szeretem az ünnepet, és bizonyára az ünnep is szeret engem, mert ma például került csokoládé a csizmámba, és egy vanília illatú gyertya és ünnepi keksz, fém díszdobozban. Meg is gyújtottam a mécsest, és töltöttem egy kis adag krémlikőrt a rénszarvasos poharamba. Még ha nehezek is a hétköznapok, még ha nem is tudunk annyit áldozni – sem anyagilag, sem idő és energia szempontjából - a piros betűs alkalmakra, mint amennyit szeretnénk, ne hagyjuk teljesen elsikkadni azt a jó érzést, ami ilyentájt mocorogni kezd a lelkünkben.

Ezüst hangulatban

Az úgy van, hogy valószínűleg hozzászoktam már a tumultuózus jelenetekhez Koreában, így egy kicsit sem idegesített az ezüstvasárnapi tömegnyomor az Árkádban. Talán még hülyének is néztek kissé, amikor idült félmosollyal a szájam sarkában mászkáltam az utcán. Mert hogy az van, amire vágytam Ázsiában. Bár ideges, vibráló, kaotikus és zsúfolt, de igazi KARÁCSONYI HANGULAT!!! )))))

Kövér girlandok mindenütt, villódzó fényfüzérek a korlátokon, színes karácsonyfák az üzletekben. A karácsonyi bódékból forralt bor illata száll, és a sok ízléstelen bóvli mellett szépséges kézzel készített ajándékokra és díszekre is bukkan az ember. Csudajó bejárni mindent a Lányommal, aki – nagy örömömre – ragaszkodik ahhoz, hogy mikulás sapkát vegyünk. Egy újonnan nyílt Tchibo kávézóban isteni túrótortát és fahéjas ünnepi kávét teszünk magunkévá. Aztán rohanunk a moziba, hogy megnézzük a Harry Potter legújabb részét. Egyszer élünk, tehát hatalmas adag pattogatott kukorica, csoki és kóla dukál a film mellé, mint a régi szép időkben.

Emlékszem, Harry Potter kalandjait akkor kezdtük el nézni, amikor Bia kicsi volt, de már akkora, hogy megértette, átélte a történetet. Vele együtt nőtte ki magát a mese, nőttek fel a főhősök is. Mindig imádtuk ezeket a kalandokat, mint minden univerzum teremtő mesét. Így tartozik hozzá szorosan a lányom gyerekkorához az összes nagy-nagy történet; a Gyűrűk ura, a Csillagok háborúja, Narnia krónikái... A legfantasztikusabb együttlétek voltak azok, amikor olvastuk, megnéztük, átéreztük ezeket a történeteket, majd eljátszottuk újra és újra, társasjátékot csináltunk belőle, továbbszőttük, és együtt sírtunk és nevettünk az eseményeken.

 

Azt kértem a Lányomtól, hogy soha ne szűnjön meg szeretni ezeket a fantasztikus kalandokat, és az örök meséket a Jóról és a Rosszról. Nem is értette, hogy én hogyan értem...:) Biztosított arról, hogy mindig ilyen marad, és azzal a lendülettel elhatározta, hogy legközelebb megnézzük együtt a Tron: Örökség című filmet. (ami – mellesleg – az én fiatal korom nagy legendája volt. :) )

Szalagos lányok habos ruhákban

Nem aggódtam én nagyon, amikor törölték a járatomat Helsinkibe sztrájk miatt. Csak amikor bevillant a Lányom pajkos mosolya és szavai: „Anya, aztán időben érkezz haza, el ne késs!” – akkor gondoltam bele igazán, hogy esetleg a szalagavatóját is lekéshettem volna... (Nem minden alap nélkül említette ezt, rostokoltunk mi már tavaly Párizsban egy napot a sűrű hóesés és kimaradó járatok miatt...)

 A lényeg, hogy ott voltam a Szalagavatón. Láttam, ahogy a hosszú hónapok görcsös felkészülése, nyögvenyelős táncórák küzdelme érett be. A műsor összeállt, a párok összeszoktak. A gyerekek felnőttekké kupálódtak, a szülők homályos tekintettel nézik őket, és alig ismernek rájuk...Szépségesek a lányok, ahogy tovalibbennek a parketten, hullámzó fehér ruhában, csillogó szemekkel és csillogó tiarákkal a hajukban. Léptük még kicsit bizonytalan a tűsarkú cipőben, de büszke fővel, emelt tartással vonulnak, karjukon a párjukkal. Csinosak a fiúk is, egyenes háttal tartják a hölgyeket, ifjú hercegként vezetik őket a tánc alatt. Frakkot talán már sosem vesznek fel, és a lakkcipő is szorít kicsit, de ma mégis olyanok, mint akik készek meghódítani a világot.

  

        Köztük van a Lányom is. Elnézem őt, ahogy kézről kézre libben. Gyönyörű és magabiztos. Boldognak tűnik. Nem, inkább BOLDOG. Bohókás charleston-jában benne van a világ minden öröme, de félszeg keringőjében már az élet komoly dolgai felé táncol. Szalagos lányom, fehér habos ruhában, ne felejtsd el ezt az éjszakát, amikor hercegnőként tündököltél, akkor sem, amikor az élet a csúnyábbik arcát mutatja Neked. Most jön csak a neheze, érettségi, pályaválasztás, felvételi, egyetemi évek, szigorlatok és ZH-k. Aztán munka, család, gyerekek – a felnőtt lét gyötrelmes szépségei. Burok létednek most vége van, de a meghatározó gimnáziumi éveket a Madách-ban nem fogod elfelejteni soha.

Útravaló mantrám

Hát elértem végre az Utam elejére. :-) Csomagom összepakolva, szívem nyugtalan dobogása lecsendesítve, lelkem megszelidítve. Az elmúlt napokban nagyon sok jó ember jókívánsága adott nekem erőt ahhoz, hogy könnyebben viseljem ezt az idegölő és kaotikus időszakot. Elgondolkodtam azon, hogy mit is vihetnék magammal az ’új életembe’ Koreába. Aztán eszembe jutott, hogy keleten az emberek – az embert próbáló időkben – kerítenek maguknak egy mantrát. Egy olyan védikus imát, melynek szavait rózsafüzér gyöngyeiként morzsolhatják, mormolhatják, mintegy megerősítve vele a lelküket. Én Hamvas Béla szavait viszem magammal útravalóként.

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni! Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg! Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja! De jaj neked, ha magadnak tartod! Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj, és élj, mert a világ a tiéd!"
(Hamvas Béla: Útravaló)

/Amint visszatalálok a rendes kerékvágásba, élményeimet újra megosztom a Koreai anzixban./ (http://mirakorea.blogspot.com)

Anya-lánya búcsúnap

A Százholdas Pagonyban Micimackó és Malacka mindig találnak okot arra, hogy a barátaikkal találkozzanak, ünnepeljenek, összejöjjenek, egyenek-igyanak... Ilyeténképpen döntöttünk mi is úgy a lányommal, hogy tartunk egy 'Anya-Lánya'-Búcsúnapot. Elnézvén, vagy inkább átérezvén a bőrünk alá hatoló hideget, lehetett volna ez éppenséggel egy szomorkás 'őszköszöntő-nap' is. De nem az lett. Mert így akartuk.

Egy pompás villásreggelivel kezdtünk az Ikeában, - és kicsit elgondolkodtunk, hogy miért szűntek meg Budapesten a békebeli reggelizős helyek, és miért csak a Mekibe, vagy az említett bútoráruházba lehet menni hasonló reggeli kulináris élvezetek után kutatva.

Külön bónuszként találkoztunk egy szeretett évfolyamtársammal, Klárival, aki hihetetlenül kedves volt, és lenyűgözött minket a szeretetével és nyugalmával.

Teli hassal és igen fázódva, de jó kedélyállapotban sétáltunk ki a kedvenc placcunkra, a Hősök terére, és a zavarosszürke ég és masszívan hulló eső sem riasztott el minket. Egymás szavába vágva meséltünk, beszéltünk egymással. Miután átázott a cipőnk, fedél alá menekültünk. Beültünk egy moziba, és megnéztük azt, amit épp játszottak, persze teljes átéléssel ropogtattuk a kukoricát és a nacho chipset a légiós film közben. (nagyon kiokosodtunk a 'protoskótok' fajtáját illetően...:)

És mivel már este lett, a napot a Libri kávézóban akartuk befejezni. Bianka párja, Bálint is csatlakozott hozzánk, és olyan jellegű finomságokat tettünk magunkévá, mint a Nagyi gyümölcsteája, a Maharadzsa fahéjas kávéja, na meg kongói mangó torta, és madagaszkári forró karamella. A 'kellemest a hasznossal' utóbbi része a felvételi tájékoztató intenzív átlapozgatása volt, a nagykorú gyermeklány reményteli jövőjének egyengetése céljából. :)

Szerettem ma a Lányommal lenni. Szeretek mindig Vele lenni. Bárcsak mindig Vele lehetnék. De hogy is mondja az a keleti bölcsesség: a legtöbb, amit egy gyermeknek adhatunk, az a gyökerek és szárnyak.

Time to say...

Mert hazudott az, aki azt mondta, hogy minden búcsúval egyre könnyebb lesz. Mert most már tudom, hogy erre nem tudja trenírozni magát az ember. Mert a barátomnak volt igaza, aki azt mondta, hogy minden elválás egy pici halál.

Reggel még haragudtam is Rá. Mert olyan kedélyes és nyugodt volt, én meg már éjfél óta a migrénnel küzdöttem az elutazása miatt. Mosolyogva töltötte a domestost a felmosó vödörbe, a taxi érkezése előtt negyed órával. Én meg persze síkideg voltam, és pöröltem Vele. 'Oké' - mondtam fenyegetően - 'akkor 3 perced van felmosni, 3 perced öltözni, 4 perced reggelizni és a maradék cuccokat berakni a bőröndbe.' Simán teljesítette a részidőket, és nevetett, amikor a csomagokkal a kezében ingadozott a mérlegen, és persze mindkettőn volt 2 kiló súlytöbblet. A szendvics persze szalvétába került, én meg majd felrobbantam az idegtől. Kárörvendően konstatáltam, hogy a jegygyűrűjét a mosogató szélén felejtette, és az utolsó pillanatban a zsebembe rejtettem.

A reptérre menet még beugrottunk az EMS gyorsposta központba, mert - persze az utolsó pillanatban - megérkeztek Koreából a vízumhoz szükséges igazolások az egyetemről. Bankba menni már nem volt idő. Gyors megbeszélés a teendőkről, aminek persze már nem volt foganatja, mert ki képes úgy koncentrálni, hogy belebámul az imádott Férje melegbarna szemeibe, tudván, hogy Ő egy órán belül 9000 km-re repül. 'Mert mindig ez lesz - kesergek Neki - 'minden indulás ilyen hektikus és kapkodó lesz, és minden elválás ilyen kaotikus és idegőrlő...! - de Ő csak szorítja a meleg tenyerében a kezemet, és szelíd hangon nyugtatgat: 'Ne félj, Mirácska, minden rendben lesz.'

Aztán amikor becsekkol, elnézem a búcsúzó embereket. És megint eszembe jut, hogy vajon hányadiknál roppan össze az ember szíve. Beveszek egy fél nyugtatót. És amikor elmegy, szinte örülök neki, hogy nem csináltuk meg a szokásos elválós-repteres fényképet. Nem nézek hátra, amikor bemegy a tranzitba, szinte menekülök a mozgólépcsőn, és a telefonomat is kikapcsolom. Aztán a reptéri buszon mégis visszakapcsolom. És amikor megtudom, hogy visszafordult a váróból, de már nem voltam ott - akkor bizony elhagy a maradék erőm, és úgy zokogok a buszon, hogy taknyom-nyálam összefolyik...

Hol manifesztálódik ez az iszonytató hiány és fájdalom, amit a Szerelmünktől való elválás okoz? A szívemre kell szorítani a kezemet, és akkor elviselhetővé enyhül? Nem... és bár érzem, hogy az egyre több búcsú egyre elviselhetetlenebbé válik- mégis: egyre erősebbé teszi köztünk a láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékünket: Szeretetünket és Szerelmünket.

"Mikor eltűnnek a csúcsok a hegyről, és kiszáradnak a folyók, és télen csap le a villám, és nyáron hull a hó, és mikor végül utolsó óráját éli a világ, mikor ég és föld találkozik, mi nagy kelletlenül elválunk egymástól." /Jun Mi-Kjong/

Az utolsó vacsora

Van az úgy, hogy nincs mese, enni kell. Kalória számlálás, mérlegre sandítás, diétás mantrák mormolgatása nélkül. Amikor például bográcsos /búcsú/ ebédre hívják az ember lányát, és annak Párját. Főként, ha a világ legjobb szakácsnője tálalja az uzsonnába-vacsorába hajló monumentális ebédet, - vagyis az Anyukám - meg a bogrács-guru Pepe. Hát akkor nincs apelláta, nincs fanyalgás: ENNI KELL, kérem, amolyan megfontolt szindbádi komolysággal, megbirkózni a nemes feladattal, ami jelen esetben bográcsos csülökpörkölt legyűrése volt, - nem beszélve a többi nyálcsorgató és emésztőnedv beindító finomságról. Az ember /lánya/ ilyenkor bekészít egy-két bilagitot, és fizikailag-lelkileg nekilendül komótosan a lucullusi lakomának. És próbál nem arra gondolni szüntelen, hogy nagysokáig bizony ez lesz/volt az utolsó igazi, finom, magyaros ebédje. :( :)