Fagyott csoda-városom: Budapest

Lelkiismeretfurdalásom van, mert mintha elfelejtettem volna, milyen szívfájdítóan gyönyörű a városom, Budapest. Mintha feledtem volna régi telek varázsos hangulatát, amikor gimnazistaként csúszkáltunk a fekete macskaköveken a várnegyedben. Amikor korcsolyázás után feljöttünk siklóval a várba, és forró teát szürcsölgettünk a fabodegák árusainál. Amikor karácsonyi koncertre készülődtünk, de nem mi voltunk a közönség, hanem énekeltünk a Mátyás templomban, Lassust és Palestrinát. Amikor hideg csikorgó éjjeleken gyalogoltunk haza a Várszínházból, fagyoskodva de vidáman, mert akkor még fiatalok és vagyányok voltunk, és nem szálltunk fel a várbuszra.

Nem emlékszem, mikor jártam itt utoljára. És azt sem értem, miért szomorkás a szívem, amikor lenézek a Halász bástyáról az Duna szürke-ezüst csíkjára. Pedig régen volt ilyen meghitt ünnep előtti időszakom. Meghitt hangulatban jöttünk ki a Nemzeti Táncszínházból a Lányommal a Diótörő után. Talán a zimankó miatt, de alig kószáltak a várban emberek, és a miénken kívül nem hallottunk magyar hangot. Érthetetlen és indokolatlan büszkeség töltött el, ahogy a külföldiek csodálták a mesés panorámát a vár falánál állva. Valóban meghökkentően gyönyörű volt az opálos ködbe burkolózó, fagyott Budapest látványa. Amióta az eszemet tudom, a Mátyás templomot folyamatosan restaurálják, de a kőcsipkés ormok feledtették a bosszúságot. A Sándor palota eleganciája, a színes kis budai házak barátságos látványa, a fenyőágakba burkolt kandeláberek mind-mind feloldották a szomorkás hangulatot, ami erőt vett rajtam. A forralt bor és forró tea pedig végleg jókedvet csináltak mindkettőnknek.

Biával arról beszélgettünk lefelé jövet, hogy minden évben részt kellene venni egy budapesti sightseeing túrán, hogy mi is újból őszintén rácsodálkozhassunk szépséges fővárosunkra, akár csak a külföldiek.

"Ó, kedves Pestem!

Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád." (Jókai Mór)