...soha többet jót - de rosszat se...

....nem értem, hogy van ez az állatoknál... Nem vagyok etológus, hiába szeretem Konrad Lorenz könyveit, nem értem...Nem értem, hogy van ez a Nagy Univerzumban a történésekkel, ahogy egy barátnőm fogalmazott a minap. Nem értem a Fátumot, a Sorsot vagy a Végzetet, vagy a kauzalitást meg az ok-okozati relációkat firtató Pillangó effektust. Bizonyára kurvára nem vagyok tisztában semmivel, ha egyszerűen nem találok magyarázatot bizonyos dolgokra, vagy nem fogadja be az agyam, amikor próbálom megmagyarázni, hogy

MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ.

A pár napja született kiskutyát, az egyetlen túlélőt, a Csumpit elpusztította az anyja. MEGETTE, azt mondta a Lányom. Mondom, nem értem, hogy van ez. Hát van ilyen? A nyolc közül egy túléli, fecskendővel próbálja etetni a család, az anyja is elfogadja, szoptatja, és úgy tűnt, hogy megmarad. Jelenléte a pár napban óriási összetartást produkált a családban. Azt pedig kifejezetten tudom, hogy jelenleg az egyetlen öröme, vigasza, „lelkiereje”, pozitívuma volt a Lányomnak ez az apró eb.

Erre ma jön a hír, sokkol és letaglóz, és nem engedi, hogy felfogja az ember és elfogadja. Mert, mondom, nem értem, miért történt. És nem tudok vigasztalni, mert magam is vigasztalan vagyok. Marad a tehetetlen sírógörcs a telefonban, a skype-on keresztül, 8000 rohadt kilométer távolságból, hogy az ember taknya-nyála összefolyik, és öklendezik a zokogástól. Olyan eleve elvetélt rohadt gondolatok kúsznak az agyba, hogy rohadjak meg, hogy most nem vagyok ott a Lányommal. Mindezt megvétózza a gyerek végtelenül megtört, sírósan remegős és józan hangja: „Anya, ha itt lennél sem tudnál mit csinálni.” Hát ez az. Nem tudok mit csinálni.

Csak bőgök, mint egy hülye, és azon gondolkodom, hogy bár meg sem született volna ez a kiskutya. Bár ne okozott volna akkora lelki örömöt a gyerekemnek, mert emiatt most elviselhetetlen kín lehet neki átélni a történteket. Talán úgy kellene élni, hogy ne is engedjük magunkhoz közel az túl nagy örömöket és boldogságokat, hogy utána ne dögöljünk bele lelkileg azok megszűnésébe, elvesztésébe?

Lecsekkolom a gyereket...

E-mail-t kaptam ma a Lányom gimnáziumából, egy bizonyos „F2”-től. Csupán egy bejelentkezési nevet és egy jelszót tartalmazott, amellyel az iskola honlapjára belépve hamar kiderült, ki a rejtélyes feladó. F2 – Iskolaadminisztrációs rendszer üdvözölt engem, és a gimnázium mindennemű tanügyi adminisztrációjának elektronikus adatszolgáltatását mutatta be, pontosabban szólva a Lányom adatait.

Széles vigyorral az arcomon kezdtem böngészni azokat a helyeket, amiket én, a Gondviselő modul elérhettem. Ott állt minden, hónapra, hétre, napra és órára lebontva, már ami a gyerek foglalkozásait illeti. A foglalkozáson belül ott volt az órarend. Az órarendben minden órára rákattintva frappánsan előugrott egy ablak, ami tartalmazta a pedagógus nevét, az óra állapotát (megtartva, elmaradt, stb..), és az előadás címét, illetve a házi feladatot. (!!!) Csak ámultam és bámultam...

A mulasztások fülecskén korrektül felsorolták, hogy milyen jellegű hiányzás volt, ha volt: igazolt vagy igazolatlan. Ha igazolt, akkor orvosi, szülői vagy hivatalos, vagy esetleg nem adminisztrált. (e helyütt ékesen kiderült, hogy a gyermek szeptemberben egyik pénteken két percet késett matek óráról, illetve hogy tegnap 15 percet vizuális kultúráról. (amikor is színtant vettek. :)) Látható továbbá, hogy holnap 10, azaz tíz órája lesz csórikámnak, de ebben benne vannak a nulladik magyar fakultációk.

Az értékelések fülecskében látható minden érdemjegy, minden hónapban, minden tantárgy átlaga, és a félévi bizonyítvány. (döbbenet) Ez ugye az elektronikus napló, amiről terjengett a hír szájról-szájra szülői körökben, de én bizony sosem hittem volna, hogy a gyakorlatban is megvalósul, és most tényleg, itt van, látom a két szememmel, hát le a kalappal, nem tudom, ki előtt... (Na nem mintha valaha szükség lett volna rá, nem volt egy nagy csibész a Lányom, sosem tagadott le semmit, és hát a februári hónapban is csupa ötöst látok, és mindössze egy darab fránya négyest, matematikából... :)

Nem semmi, na. Nyugalommal tölt el az az érzés, hogy a gyerekem jó iskolába jár, és bár nincs rá szükség, bármikor leinformálhatom az iskolai eredményeit és történéseit. Bizonyára vannak szülők, akik folyamatosan átélik a „nincs nálam az ellenőrzőm, éppen beszedték” litániát, meg vannak notóriusan lógós kölkök – nos, az aggódó szülők számára bizonyosan hasznos ez a program. Engem meg csak szimpla örömmel és jóleső érzéssel tölt el, amikor ránézek, én, a Gondviselő Modul. :)

Utószor a válásról - de még inkább a szeretetről

Mert leginkább akkor világlik ki tisztán és fényességesen, és olyan mindent eldöntően, hogy ki a jóakaró és ki a hamis körülötted, amikor az életed egy nagy próbájában vagy krízishelyzetében megnyilvánulnak feléd az emberek. (Vagy nem nyilvánulnak meg, egyáltalán, és jelzésértékű a hallgatás is. És az az egy, váratlan és letaglózó támadás is, amit éppen a "családom" bizonyos tagjaitól kaptam. Hát így derülnek ki a valók, és szolgálnak életreszóló tanulsággal.)

Felfoghatatlan sok levelet, üzenetet kaptam az elmúlt napokban, melyek megválaszolására képtelen voltam. A legfurcsább az volt, hogy az emberek komolyan NEM HITTÉK EL, hogy vége a kapcsolatomnak. Mondhatni, nagy tanulsággal szolgált mindegyik, némelyik pedig oly makacs erővel és reménnyel töltött el, hogy azóta is kutatom: hol rejlik e szavaknak a valódi ereje...? Nem állom meg, hogy ne citáljak ide párat, - ezért bocsánatot is kérek utólag – és az anonimitást is tiszteletben tartom. És engedjétek meg, hogy e fórumon csak részben válaszoljak, de annyit elmondjak előre is, hogy soha ennyire még nem éreztem azt, hogy vannak jóakaróim, segítőim, barátaim, Lélektársaim. KÖSZÖNÖM. Tudom, ez semmi, de amit érzek, az aligha elmondható. Mindezt azért írtam le, hogy lássátok, hogy – minden túlzás nélkül MILYEN FANTASZTIKUS EMBEREK VAGYTOK!

„Drága Valahai Legjobb Barátnőm! Figyelgetlek már egy ideje, meglepődtem Koreán, örültem, hogy sínen van az életed, olvastam a bejegyzéseidet.....de most olyan mérhetetlen bánatot érzek Rajtad olyan messziről, hogy csak na....tudod, magam is az elváltak klubját erősítem már tíz éve...aztán azóta van egy pasim és három átok rossz kölköm. Na, ez aztán frappáns tanulság, mi ? Egyéb közhelyek helyett -hisz Te is ismered, gondolom- kedvenc mondásom Buddhától : " AMI JÖN, FOGADJÁTOK. AMI MEGY, ENGEDJÉTEK..." Soxeretettel és millió erősítő puszit küldve : xy”

(Ő a legnagyobb riválisom volt a gimnáziumban. Irigyeltem és felnéztem rá. Évek óta nem beszéltünk. Soha nem gondoltam rá legjobb barátnőként, - csak szerettem volna az lenni – de mellette is, mellettem is más volt ebben a státuszban. Most, hogy váratlanul üzent, úgy érzem, mégis csak Ő volt a legjobb barátnőm.)

„...tudom, hogy most főleg magaddal és a másikkal van megbeszélnivalód, nem velem, velünk. csak azt szeretném mondani, hogy olyan van, Mira, hogy az ember eltéveszti. a szerelmet. szerintem nagy bátorság kell felismerni, és szépen reagálva (!) továbbmenni az úton. sok erőt kívánok nektek ehhez, sokat gondolok rátok. ölellek. xy”

(Drága xy, most csak annyit, hogy nem tévesztettem el. :) Mármint a szerelmet. Csak éppen – nem sikerült, mint több milliárdnak a földön. És van egy még szomorúbb hírem: most döbbentem rá igazán, hogy minden rossznak az okozója az, hogy nem kommunikálnak egymással az emberek. A többit pedig majd bővebben.)

 

„Meli!!!!!!!!!!!!!! MI EZ AZ EGÉSZ???????????????? Közös "barátunk" kérdezett rá, én tudok-e erről. Most olvasom a blogodat. HA lehet róla beszélni, és ha akarsz, írj, hogy mi van, legfontosabban pedig: HOGY VAGY??? És mi az oka? Furcsa, mert az első szívroham után pár perccel később most tök nyugodt vagyok veled kapcsolatban. Nem lesz baj. De miért? És hogy? És mi van? Millió ölelés: xy”

(a legkorrektebb és legőszintébb levél volt az összes közül. értem aggódik. és mégis – minden elveszettségem ellenére: nyugodt velem kapcsolatban. ezt a bizalmat én nem tudom eléggé megköszönni neki...)

„Drága Melinda, Olvastam a facebookon, hogy történés van. És úgy megdöbbentem, hogy hirtelen nem ment a jelszavam a gugliba. Annyira örültem, mikor elkezdődött, és persze hogy is érteném most, hogy miért lett vége, hiszen alig vagyunk kapcsolatban effektíve. De én azért sokat gondolok rád, és most mégtöbbet. Talán mégis valahogy valamilyen kapcsolatban vagyunk, a nem megfogható szinten. Nem kérdezek, ha nem akarod. (pedig...) És nagyon-nagyon sajnálom, hogy így alakult. Keressed, amiért így kellett lennie, keressed, amiért jobb így, keresd benne a jó dolgokat, és próbálj belőlük erőt meríteni. Ha tudnék bárhogyan segíteni, szólj, nem csak úgy mondom. Uff, én Szeretettel: xy”

(Az egyike a legjobb szívűeknek, a legjobb és legszelídebb embereknek. Igen, drága xy, valamilyen nem megfogható kapcsolatban vagyunk, ezt nagyon jól látod. nagyon fontosnak tartom a vastagon kiemelt gondolatot – ha nem éppen a legfontosabbnak. szeretettel ölellek.)

„Szia Drága! Először csak rossz viccnek gondoltam, persze ki viccel ilyenekkel (???), de éreztem, hogy valami nem stimmel! Remélem, amikor visszajössz, és elkezded az ÚJ ÉLETedet, ugyanazt a Melcsit fogjuk visszakapni, aki kiment Koreába, boldogan, reményekkel, őszinte, gyermeki kíváncsisággal, bizalommal és hittel! Igaz, kicsit bölcsebb, okosabb és világjártabb leszel, de mi ezt a Melcsit is szeretni fogjuk! Nem akarok vájkálni az életedben, csak szeretném, ha tudnád, hogy, melletted állok szívvel, lélekkel! Ha tudlak a következő időszakban is megpróbálok mosolyt csalni az arcodra. Kívánom, hogy a következő hónapokat, bármennyire is nehéz lesz, békével és nyugalommal tudd átélni. Kívánom azt a lelki békét, ami most Rád talált! xy”

(Ő a legfiatalabb, legkedvesebb és legnaívabb kicsi barátnőm. Mindig erőt ad és jókedvre derít a lelkesedése. Kettőnk titkos erőt adó versét mellékelte még, Kiplingtől az „If” címűt.)

„édesem... most olvasom, hogy mi történt... a facebookon azt hittem csak tréfa. nagyon sajnálom, és tulajdonképpen meg vagyok döbbenve.... hiszen mindig olyan szerelemmel írtál eddig róla/rólatok. virtuális lelki támaszom szeretném ezúton is felajánlani, és egyúttal felhívni a figyelmed arra, hogy le van sz**va, hogy mások mit gondolnak! ölelés. igazából az én reményem volt csak, hogy ez tréfa.... és ne aggódj, semmiért, csak tedd, amit jólesik, mondj, amennyit jólesik. valami megmagyarázhatatlan okból nagy szeretetet érzek feléd, szeretnivaló, szeretetre méltó ember vagy, ebben ne kételkedj soha! xy”

(Hihetetlen, de Ő az egyike azoknak, akikkel nem álltunk egymáshoz közel az egyetemen. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, dekésőbb egyre közelebb kerültünk egymáshoz, - igen, lélekben, bár virtuálisan :) - és nagyon megszerettem Őt. Neki most csak annyit, hogy amikor olyan nagy szerelemmel írtam „róla”, rólunk, annak minden szava igaz volt.)

„Kedves! Kitartást tudok küldeni, ölelést, nehéz így, mert messze vagy, de lelkem egy része Veled van! Ha hazajössz és kell egy támasz, tudod, hogy rám mindig számíthatsz! Ne tartsd vissza azt, aminek ki kell jönnie, különben belülről rág szét. Tapasztalat... Hívj, ha kellek!”

(ha lehetséges, Ő a legerősebb mindegyikőnk közül. Tudom, hogy soha nem engedné, hogy elhagyjam magamat. Keményen tartaná a karomat, és visszacibálna a szakadék széléről. Reméljük, nem lesz rá szükség.)

"Szeretlek Mira, így távolból, virtuálisan és remélem még ebben az életben személyesen is!"

(Ő "csak" egyszerűen olyan, hogy ki meri mondani, hogy szeret, és tele van szeretettel. :) Azt hiszem, ez a képesség a 'minden'. És nagyon nagy szükségem lenne, hogy átölelhessem Őt!")

„Kedves Mirám, a fészbukos posztod után olvastam a blogodat is. Részemről nincs ujjongás, kárörvendés, se megmondtamozás. Igaz sosem voltam, sem ellendrukker, sem kamujós :) Tudom, hogy emberből vagyunk, igenis változnak a dolgok, és én személy szerint, szorítok neked a legjobbakért. Én is túl vagyok egy nagyon, nagyon, nagyon nagy krízisen (nagyjából), nem untatlak vele, csak azért írom, hogy tudd, senkinek nem tartozol sem magyarázattal, sem semmivel. Kinek mi köze hozzá. Persze ahogy írtad, hirtelen tele lesz az ember lányának környezete, csupa-csupa szentéletű, természetesen feddhetetlen jellemű, álszent hülyével, akik mind tudják a tutit, és bezzegelnek a saját vacak kis példáikkal. Mindegy, a lényeg csak annyi, h különbnek érezhessék magukat. Bízom benne, körülötted azért inkább a barátok vannak, nem az ilyen okostónik. Fel a fejjel, és örülök h nyugodt vagy és erős, ez azt jelenti, h nem vagy bizonytalan és az jó. Ölellek: xy”

(Ez az ’xy’ valójában olyan, mint én. :) Természetünkben, jellemünkben hasonlóak vagyunk –ha nem haragszik meg ezért. Minden szava igaz, amit az emberekről írt. Nagyon nagy erőt adott nekem, és nagyon kedvelem Őt.)

"Draga Mira, Hiaba irnam hogy sajnalom amit latok hogy törtent :( Tudom/gondolom hogy nem sajnalatot varsz akarsz az emberektöl :( Legalabbis en anno nem azt vartam, csak hogy ott legyenek nekem ....Kuldök neked egy oriasi HUG-ot es gondolok rad.....sok sok puszi es öleles! (ha szeretnel elbujni a vilag elöl... nyitva van ajtom elötted!)"

(Igen, Őhozzá tényleg mehetnék, ha nem lenne hova mennem. Még ha jobb is lenne elbújni a világ elől, ezentúl inkább bejárnám azt, és elmennék a barátaimhoz, hogy megköszönjem Nekik, hogy velem voltak, vannak, lesznek.) 

„Ahogy sírtam örömömben, amikor megtudtam, úgy sírok most bánatomban, hogy megtudtam :( A válás nagyon kegyetlen lélektörő, olyasmi mint egy horcrux készítése - nekem már van egy jegygyűrűbe zárva... talán így "könnyebb", hogy nincs közös babátok, drukkolok mindkettőtöknek..."

(Te és én... emlékszel, azt mondtuk, hogy egyforma csoda történt az életünkben, a Második Nagy Esély. Nevettél, és én is Veled nevettem. Most sírsz, és én is Veled sírok. Csak azzal bíztass, hogy az emberrel nem csak egyszer történnek meg azok a bizonyos (sokadik) Nagy Esélyek. Egyet még. SOKKAL könnyebb lenne, ha lenne egy közös babánk. Na... hát eddig bírtam bőgés nélkül...)

„Szija drága! Gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy én vagyok a sokadik a sorban, aki ma reggel meglepődve olvasta, hogy mi a "sátuszod". Már magát a szót is borzalmasnak találom, mert hát ez nem státusz. Igazat megvallva nem sokat tudok Rólad, hiszen csak néhány hónapot töltöttünk tanulással együtt az iskola padban, de valahogy mindig tisztelettel és csodálattal figyeltelek, hogy mennyire szorgalmas, fegyelmezett, okos, és nem mellesleg csoda szép nő vagyok. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehet, dolgozni, tanulni és gyermeket nevelni, de Te ezt együtt mind művelted. Komolyan élvezted, sőt élvezed a tiszteletemet. Nem is akarom szaporatani a szót, csak annyit, hogy tudd, oda ki a világ másik szegletébe ebben a percben elindítottam egy nagy nagy ölelést. Ami néha nem jelet semmit, de nekem sokat tud jelenteni egy nagy néma ölelés, ami csak annyit jelent, hogy bár máshogy nem, de gondoltaban veled vagyok. Hiszem neked, veled, hogy van, lesz még szerelem. Mert örömmel olvastam minden egyes boldogsággal telni szavadat. Ügyes és okos leszel, ebben a helyzetben, amiben egyátalán nem lehet ügyes és okos az ember. Vigyázz nagyon magadra. Kellenek az ilyen jó emberek erre a világra! xy”

(Drága xy! Bennem többen tudatosították mostanában – erősen és sikeresen – hogy nem vagyok jó ember. De az előtted szólók és Te kezditek visszaadni a hitemet – magamban. Tudod, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit mostanában kaphatok? A legfontosabb credo ott van a kiemelt mondatodban: hiszem, hogy van, lesz még szerelem. Szeretettel ölellek!”)

 

Hát, egyelőre ennyi, a teljesség igénye nélkül, kronológiát figyelmen kívül hagyva. És ha most fel tudom emelni a fejemet, és tovább tudom csinálni a dolgaimat, és élvezni az életből azt, ami a körülményektől függetlenül szép és jó, és ha mindezt képes vagyok tolmácsolni is Felétek, akkor ezt CSAK NEKTEK köszönhetem. A BARÁTAIMNAK.

 

Elváló gondolatok Valentinkor

Na most az igazat megvallva, kissé tudathasadásos állapot este 10 óra felé üldögélni Szöul egyik Starbucks-ában, és azon elmélkedni Valentin napon, hogy áprilisban miként adom be a válókeresetet Budapesten. Hmm. És ahogy ezt itt most leírom, tágranyílt szemmel figyelem magamat a szemközti ablak üvegében, hogy na most mi van... Szapora szívverés? Kezdődő sírógörcs? Félelem, netán kétségbeesés? Esetleg megkönnyebbülés?

SEMMI. Körülöttem és mellettem viháncoló párok, ajándéktasak szigorúan csak a fiúk előtt. Telt ház van, a levegőben ellenállhatatlan pörkölt kávé illat terjeng, vanília és fahéj kúszik bele. A tálcámon monstrum vanília latte, és csoki, amit eredetileg másnak szántam. Előttem az ablakon át Jamsil villódzó fényei, sok-sok autó és ember cikázik bele az éjszakába. Szöul egy egyszerű hétköznap este is vibrál, mintha sosem akarna nyugodni.

 

Válóper, ízlelgetem a szót, és analizálgatom a reakcióimat. Apró, amolyan szájelhúzós bosszankodás jön – hát hogy is van ez? Kérem szépen, nekem nincs ebben gyakorlatom - mint ahogy a házasság „állapotában” vagy a feleség státuszban sem, hisz alig volt időm meg – és hozzászokni. Marity Melinda, mint feleség. Marity Melinda házasságban. No és Marity Melinda válófélben. Ezek olyan – hogy is mondjam... – személyemmel "összeférhetetlen" fogalmaknak tűntek mindig.

Rákerestem nem rég a neten, bontókereset, formalevél. Két tanúval....hát ez meg minek?! A barátaim, akikre gondoltam, tőlem messze, Angliában vannak. Vajon lehet ezt két (szinte) ismeretlen emberrel intézni, ahogy az esküvőnkön is történt? Két vadidegent leszólítani a bíróság előtt, hogy „Te figyu, lennél a tanúm a házasságomat felbontó kereseti levelemben?” Vicces... :) Illetéket felperesként fizetek, ez rendben is van. (Sosem voltam felperes... ) De jobb esetben is 4-5 hónap (!!!), amíg elválasztanak. Na, ez dühít kissé. Felnőtt emberek el tudják dönteni békéltető tárgyalások nélkül is, hogy a kapcsolatuk végleg tönkrement és nem kívánják folytatni, semmilyen formában. Vajon miért nem lehet ezt is lerendezni 3 nap alatt, mint az esküvőnket?

S akkor most már óhatatlanul sorjáznak a problémás felvetések...Lesz-e remegő láb az első tárgyaláson, amikor az ember először találkozik a másikkal? Lesz-e legörbülő száj és bizonytalan hang, amikor kérdez a bíró? (egyáltalán – mit szoktak ilyenkor kérdezni...?) Kell- e valaki, aki elkísér és a karjára támaszkodhatom, ha elhomályosul előttem a terem? Egyedül kell – egyedül szokták, egyedül fogom – ezt végigcsinálni? Mikor leszek ---- szabad? Hogyan számol el az ember a megszegett ígéretével, azzal az ominózus „igen”-nel, ami a „jóban-rosszban” kérdés után hangzott el...?

Mélyet kortyolok a lattéból, és önkéntelenül firtatom még magamban, hogy vajon hányan vannak, akiket gonosz örömmel tölt el a „hír”. Hányan vannak az irigy kárörvendők, a kaján „én tudtam előre” kamu-jósok, a lelkiszegény fanyalgók, akiknek valószínűleg ezzel megvan az aktuális havi egy örömük. Hányan lesznek az öntelt mindenttudó arrogánsok, akik szerint nem így, hanem máshogy kellett volna... a rosszmájú beszólogatók, akik ujjongva dőlnek hátra, mert már az elején megmondták, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen... :)

Nekik csak annyit: IGAZ volt. S talán még apró betűvel annyit, hogy nem, a várakozásokkal ellentétben nem fogok kétségbe esni és feladni, bocsi, hogy csalódást okozok újfent. :) Mert most elárulok egy nagy titkot: amikor összedőlni készül a világ, és összeroppanni a lélek, akkor váratlanul és a semmiből előtűnve, megmagyarázhatatlan módon, valami hatalmas és erős, mindent betöltő nyugalom száll az emberre. Ez talán a lélekerő...? Nem tudom, hogyan, kitől, és hogy mivel érdemli ki az ember. De a legnagyobb krízisben egyszer csak „megerősíttetünk" lélekben és testben.

Kívánom tehát magamnak a továbbiakban azt az ajándékul kapott, kincsként őrzött nyugalmat, higgadtságot és erőt, amivel most rendelkezem. Kívánom a megingathatatlanságot, hogy véghezvigyem azt, amit elterveztem. Kívánom az Igaz Barátok lelki támaszát, hogy az kontinenseken és országhatárokon át is célba érjenek. Kívánom magamnak a lezárás képességét, a továbblépés lehetőségét, az új élet hirtelen feltárulkozó, végtelen lehetőségeinek esélyét. Az erőt és a lelket ahhoz, hogy hamarosan újra tudjak ölelni, bízni, szeretni.

És most már ugyanezt a (még) Férjemnek is.  

Hagyományos köszöntés

Levelet kaptam a Lányomtól. Két mondat állt benne, egy versike és egy kép.

"Boldog február elsejét mindkettőtöknek.:)

GYŐŐŐZTEEEEM..:)
bia

Benedek Elek: Hónapok
Február


Félre innét, gond, búbánat,
Most vigadjunk, vagy soha!
Táncra perdülnek a lábak,
Szöknek ide meg oda.
Öregek is pattintgatnak,
Ifiakra kacsintgatnak -
Ez az élet! Ó be kár,
Alig kezded s vége már."

     Történt ugyanis, hogy a családban évek óta minden hófordulónál boldog új hónapot kívánunk egymásnak. Komoly versengés alakult ki anno, hogy ki az, aki először mondja/írja a másiknak, ki az aki elfelejti. Hát, most Ő nyert, én elfelejtettem, talán a túl sok történés, változás miatt. Márciusban nem fogom. :) Mert hogy igen nagyon kellenek a bevett kis szokások, a hagyományok és tradíciók, akár a család kis mikroszintjén, akár a társadalom - vagy akár az Emberiség szintjén.

     Egy időre abbahagyom ezt a blogot, mert Dél-Koreában vagyok átmenetileg. Élményeimet másik webes naplóban, a Koreai anzixban osztom meg. (http://mirakorea.blogspot.com/) Aki itt olvasott engem, annak megköszönöm. Ha van kedve, látogasson el a másik oldalra. Persze van olyan élmény vagy impresszió, eszmefuttatás vagy gondolatfoszlány, ami magyar vonatkozású. Annak a továbbiakban is itt a helye.

    

    Hagyományt őrzünk és ünneplünk jelenleg Koreában is. Újhold ünnep van, új év - a Nyúl éve - kezdődik holnap Ázsiában. Európában, vagy annak legalábbis a közép-keleti régióiban pedig itt a farsangi szezon. Lehet mulatni, táncolni, enni és inni, hangoskodva vigadni, hogy elűzzűk a gonosz és ártó szellemeket a környékünkről, a hosszú és dermesztő szürke telet a tájékunkról, - a reménytelenséget és borongást pedig a lelkünkből.

Boldog februárt, Bia! :) <3