Time to say...

Mert hazudott az, aki azt mondta, hogy minden búcsúval egyre könnyebb lesz. Mert most már tudom, hogy erre nem tudja trenírozni magát az ember. Mert a barátomnak volt igaza, aki azt mondta, hogy minden elválás egy pici halál.

Reggel még haragudtam is Rá. Mert olyan kedélyes és nyugodt volt, én meg már éjfél óta a migrénnel küzdöttem az elutazása miatt. Mosolyogva töltötte a domestost a felmosó vödörbe, a taxi érkezése előtt negyed órával. Én meg persze síkideg voltam, és pöröltem Vele. 'Oké' - mondtam fenyegetően - 'akkor 3 perced van felmosni, 3 perced öltözni, 4 perced reggelizni és a maradék cuccokat berakni a bőröndbe.' Simán teljesítette a részidőket, és nevetett, amikor a csomagokkal a kezében ingadozott a mérlegen, és persze mindkettőn volt 2 kiló súlytöbblet. A szendvics persze szalvétába került, én meg majd felrobbantam az idegtől. Kárörvendően konstatáltam, hogy a jegygyűrűjét a mosogató szélén felejtette, és az utolsó pillanatban a zsebembe rejtettem.

A reptérre menet még beugrottunk az EMS gyorsposta központba, mert - persze az utolsó pillanatban - megérkeztek Koreából a vízumhoz szükséges igazolások az egyetemről. Bankba menni már nem volt idő. Gyors megbeszélés a teendőkről, aminek persze már nem volt foganatja, mert ki képes úgy koncentrálni, hogy belebámul az imádott Férje melegbarna szemeibe, tudván, hogy Ő egy órán belül 9000 km-re repül. 'Mert mindig ez lesz - kesergek Neki - 'minden indulás ilyen hektikus és kapkodó lesz, és minden elválás ilyen kaotikus és idegőrlő...! - de Ő csak szorítja a meleg tenyerében a kezemet, és szelíd hangon nyugtatgat: 'Ne félj, Mirácska, minden rendben lesz.'

Aztán amikor becsekkol, elnézem a búcsúzó embereket. És megint eszembe jut, hogy vajon hányadiknál roppan össze az ember szíve. Beveszek egy fél nyugtatót. És amikor elmegy, szinte örülök neki, hogy nem csináltuk meg a szokásos elválós-repteres fényképet. Nem nézek hátra, amikor bemegy a tranzitba, szinte menekülök a mozgólépcsőn, és a telefonomat is kikapcsolom. Aztán a reptéri buszon mégis visszakapcsolom. És amikor megtudom, hogy visszafordult a váróból, de már nem voltam ott - akkor bizony elhagy a maradék erőm, és úgy zokogok a buszon, hogy taknyom-nyálam összefolyik...

Hol manifesztálódik ez az iszonytató hiány és fájdalom, amit a Szerelmünktől való elválás okoz? A szívemre kell szorítani a kezemet, és akkor elviselhetővé enyhül? Nem... és bár érzem, hogy az egyre több búcsú egyre elviselhetetlenebbé válik- mégis: egyre erősebbé teszi köztünk a láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékünket: Szeretetünket és Szerelmünket.

"Mikor eltűnnek a csúcsok a hegyről, és kiszáradnak a folyók, és télen csap le a villám, és nyáron hull a hó, és mikor végül utolsó óráját éli a világ, mikor ég és föld találkozik, mi nagy kelletlenül elválunk egymástól." /Jun Mi-Kjong/