Hírek a nagyvilágból

Híreket kaptam Angliából. (Jó, tudom, nem Anglia, hanem Egyesült Királyság, de ez valahogy nem jön a számra soha...) Úgy tűnik, a szállás kérdést sikerül megoldani. Egy egyetemi évfolyamtársam által ajánlott magyar nő adja ki a kis padlásterét, elég jutányos áron. A lakhandi Essex-ben van, és bár nincs közel London igazi belvárosa, a zsákutcában fekvő, zsebkendőnyi kerttel rendelkező házacska, - - mely egyébként egy burjánzó zöld erdő és park mellett fekszik - talán kárpótol a reggeli hosszadalmas utazások miatt. /metró egyébként elérhető távolságban.../ Fura dolog, amikor az ember így próbálgatja „távszervezgetni” az elkövetkezendő kinti életét... A tanulságos és kiábrándító tapasztalatokról majd alkalomadtán beszámolok az angol blogban. Most már „csak” állást kellene találni, minél hamarabb, és akkor meg lennék nyugodva. Tudom, hogy ez lesz a legnagyobb kihívás.

Híreket kaptam Kínából. A Húgom most várja a hetedik kisbabáját. A vészmadárkodó (itteni) család ellenére jól és aktívan viseli a másállapotot. Olyannyira, hogy most vettek fel kölcsönt, és építkeznek. Hugiék saját iskolát alapítottak, ahol angolt tanítanak a kínai kisgyerekeknek. Már van három anyanyelvi tanáruk, és a testvérem egyre inkább konkrét választ vár, hogy kimegyek-e segíteni, tanítani suliban. Októberre mindenképpen akar maga helyett egy helyettesítő tanárt, mert akkor jön a baba. Szeretné, ha én lennék az. Mondtam neki, hogy annyit legalább meg kellene tanulnom odáig kantoni nyelven, hogy megértsem a következő, igen fontos mondatokat, hogyha azok egy kétségbeesett vágott szemű kiskölök szájából hangzanak el: „Tanár néni, pisilnem kell!”, vagy „Tanár néni, szomjas vagyok!”, és végül „Tanár néni, szeretlek!” J Ezek azért olyan kijelentések, amelyekre illik érdemben reagálni. Egyszóval – gyorstalpaló on-line kantoni nyelvlecke kerestetik!

Híreket olvastam Magyarországról. Holnap május elseje, több – egymással a legkevésbé sem összefüggő - szempontból is emlékezetes nap lesz. Majálisok országszerte, melyeket elmos az oly sokszor áldott és átkozott májusi eső. János Pál pápát boldoggá avatják a Vatikánban. (Most elkezdett nagyon hiányozni a rövid, de igen emlékezetes római vakációm, a Szent Péter téren és a bazilikában történt varázsos csavargásaim a Lányommal és a barátnőmmel... Egyáltalán: mi csodás dolgot kell művelni a földi létben, hogy valakit boldoggá avassanak...?!) Holnaptól szabad munkavállalás Ausztriában és Németországban, a magyarok számára is. Nem is értem... Eddig is, és ezután is pontosan ugyanannyi (sok...) reménytelen magyar ember vándorol ki és keres munkát és megélhetést nyugati szomszédainknál is, meg szerte a világban. Holnap – Anyák napja. Az összes eddig felsorolt eseményből talán a legfontosabb. Lehet válogatni, ki-ki saját habitusa szerint.

Nekem „csak” a gyönyörű, reményekkel és szerelmekkel, fürtös virágokkal és bódító illatokkal, színes ruhákkal és tarka kendőkkel teli csodás május első napja lesz. :)  

Kudarc kategóriák

Ahogy elnézem a mostani 18-19 éveseket, megfacsarodik a szívem. Szomorú, ahogy kinéznek, amilyen állapotban vannak. A tartalékaik végére értek, hullafáradtak és kialvatlanok. Elképesztően stesszes időszakot élnek át, most, hogy elérkezett a rettegett érettségi és felvételi időszaka. A legnagyobb probléma az, hogy csak úgy tudnak hozzáállni a vizsgákhoz, mintha ezen múlna minden; a további sorsuk, mintha itt dőlne el a további életük, mintha most egy lapra kellene feltenni és kockáztatni mindent.  A legtöbben közülök most veszik életük legnagyobb akadályát. Többségük most először tapasztalja meg, milyen az, amikor nem sikerül valami, elbukik az ember és kudarcot vall. Bennem meg egyre inkább nő méltatlankodás, és az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy vajon lehet-e kudarcként kategorizálni azt, ha nem jön össze az ötös magyar emelt érettségi, vagy a felvételi az ELTÉ-re?

Ha az ember szülő, mindig kell hogy legyen a tarsolyában egy teljes vigasz-arzenál, főleg az elkövetkezendő kritikus időszakra. Hajtogathatjuk például, hogy „teher alatt nő a pálma”,  meg hogy „ami nem öl meg, az csak megerősít”. Kár, hogy kissé elbizonytalanodó hangon, komolyabb meggyőződés nélkül tudnám ezeket ismételgetni  a gyerekemnek, vigasz gyanánt.

Ehelyett  a hosszas egyeztetések után véglegesített felvételi listához, illetve a megpályázott szakokhoz önkéntelenül is kialakult bennem egy komment-tervezet. Mind a sikeres, mind a sikertelen felvételi esetében. És az a hihetetlen, hogy komolyan is gondolom mindegyik szöveget, máskülönben képtelen lennék a Lányom szemébe nézni, és hitelesen előadni majd neki. Ha nem veszik fel a színművészetire: „Hidd el, jobb ez így. Mostoha a művészsors, állandó könyöklés és protekció, senki nem az érdemei szerint boldogul.” Ha felveszik: „Örülök neki, hogy életed nagy álma teljesül! Művésznek lenni igazi kihívás, és kalandokkal meg élményekkel teli színes életed lesz általa.” Ha nem veszik fel a Corvinusra: „Jobb ez így, mert ez egy versenyistálló. Egy csomó felesleges töltelék tárgy van a nemzetközi tanulmányok szakon, és gondolom Te sem akarsz állandóan úton lévő diplomata lenni.” Ha felveszik: „Ez a legmenőbb szak mostanság, kitárul előtted az egész világ, és csupa hasznos dolgot tanulsz majd.” Ha nem veszik fel a pszichológia szakra: „Jobb ez így. Kikészülnél a sok depressziós embertől, nagyon nehéz lenne lelkileg ezt a munkát csinálnod.” Ha felveszik: „Fantasztikusan érdekes dolgokat tanulhatsz, és pompásan meg fogsz élni, ha magánpraxisod lesz.” És így tovább, alkalmazva a magyar szakra, esztétikára, bölcsészkarra vagy kommunikációra.

Az az alapvető érzés és lélekállapot hiányzik a 18-22 éves korosztályból, hogy valóban még ELŐTTÜK AZ ÉLET. Hogy SEMMI NEM VESZETT el a kezdeti bukásokkal. Hogy SZÁMTALAN LEHETŐSÉGÜK van még megváltani a világot és önmagukat. Én, a saját élettörténetemmel, átélt negatív tapasztalataimmal, rögös életutammal és a nem kevés évvel a hátam mögött képtelen vagyok hitelesen sugallni a gyereknek és megerősíteni Őt abban, hogy számtalan – és basszus! tényleg rengeteg! – csodálatos élmény, csoda, siker és kaland vár rá az elkövetkezendő években.

Csak azt szeretném tudatosítani a mostani végzősökben, ha esetleg elbuknak valamelyik vizsgán, hogy nem csak „több is veszett Mohácsnál”, hanem nem veszett el semmi! Hogy – hiába is sulykolták beléjük, akár a szülők, tanárok vagy az elvárások – sem az érettségin, sem a felvételin valójában NEM MÚLIK SEMMI. Hogy bárhogy is sikerül az érettségijük, jól van az úgy is. Mert lehet rajta javítani, lehet hozzá plusz pontokat szerezni, és meg lehet próbálni jövőre is. Bárhová is veszik fel őket, jól van az úgy is. Mert lehet halasztani, mert lehet átjárni egy másik szakra, és mert lehet idővel egyetemet váltani. Hogy ha nem veszik fel őket sehova, jól van az úgy is. Mert lehet kihagyni egy évet, és csak a nyelvtanulásra koncentrálni, ami szinte a végzettségnél is fontosabb. Mert lehet a következő felvételiig elmenni külföldre dolgozni, hogy tudásban és tapasztalatokban – na meg anyagiakban is gyarapodjon az embergyerek. Mert lehet egy vagy több OKJ-s képzettséget megszerezni, mert amit megtanul az ember, azt magának tanulja, és minden, amit tanul az életben, valamilyen módon hasznára válik.

Tudom én, hogy nem lehet a gyereket burokban tartani, bármennyire is szeretnénk a hermetikus védelmet nyújtani nekik, ameddig csak lehetséges. Egyszer valakitől azt hallottam,  hogy a gyerekek kudarca mindig a szülőké. Nem tudom, hogy higyjek-e ebben. Az azonban biztos, hogy a gyerekünk minden csalódás után átélt fájdalma a miénk. Jó lenne átvenni, magunkba zárni, feldolgozni, és inkább nekünk frusztrálódni vagy sérülni általuk, mint nekik.

http://www.youtube.com/watch?v=oJS1Eft7MtM&feature=related

Válasz egy kommentre, mely furamód eltűnt a facebook-ról...

Kedves Laci!  

Meglepődve tapasztaltam, hogy mind Te, mind a lakás "tulajdonosa" mennyire szívetekre vettétek az elkeseredett, de inkább ironikus, és mindenképpen őszinte ’helyzetjelentésemet’.  Szemrehányásotok (???) feltételezi azt, hogy KÖTELESSÉGEM jól és biztonságban érezni magamat annak ellenére, hogy éjjelente késelős verekedéseket kell kerülgetnem hazafelé menet, és naponta néznek kurvának a mellettem lelassító autók, illetve hogy kéregetők szórnak átkot rám, mert nem adok piáravalót. Csöppet érzem álszentnek és igazságtalannak a kirohanásotokat, de megpróbálom kifejteni.

Úgy érzem, hogy a lakás nem szorul fogadatlan prókátorokra. Tisztán és rendesen lesz itthagyva 2 hét múlva, a rezsiköltségek megtérítésével. És akkor majd nyugodtan lehet felszámolni, visszaadni, gondolkodni a sorsa felett, mert ez a probléma van most napirenden, ha jól hallottam.

Igazad van, az ember hogyléte leginkább az anyagiakon, és főleg a lelkieken múlik. Ezért van az, hogy nagyon remélem, hogy tényleg nem az az ember fog nekem vizet prédikálni és bort inni, akinek markáns és konkrét véleményével tisztában vagyok, nem csak a környékkel, hanem a jelenlegi kritikán aluli magyar társadalmi és – főként – gazdasági helyzettel kapcsolatban. Aki külföldön kíván stabil anyagi hátteret biztosítani önmaga számára, aki nyarai jó részét külföldi tengerpartokon tölti, és aki kávézni ruccan ki Rómába, az legyen szíves ne a szememre hányni, hogy áradozok Essexről. (bántó túlzásnak tartom az áradozást, de nálad, most, belefér.) Hadd ne kelljen részleteznem, hogy a közvetlen baráti és ismeretségi köreinkből hányan menekülnek külföldre, szidván az aktuális „nyomorukat”. Én is azt teszem.

Én magam régen leszámoltam azzal, hogy álszent módon szépítsem a valóságot, elhallgassam a valódi érzelmeimet, vagy kozmetikázzam az aktuális helyzetemet. Szomorú lennék, ha a blogomban (webes naplómban?) nem azt írhatnám, amit akarok. Mellesleg csalódnék is magamban. Óriási szabadsága a mai világnak, hogy az ember (majdnem) mindig azt olvassa, amihez kedve van. Blogom olvasása is fakultatív.

Lesztek szívesek időben szólni, ha érzelmeitek megsértése miatt új helyet kell keresnem. Megoldom azt is. Maradok továbbra is a saját őszinte véleményemmel:

keresztlányod anyja: m

Ügyes-bajos ügyek-bajok...

Én nem tudom, más hogy van ezzel, aki huzamosabb külföldi tartózkodás után szinte csak szusszanásnyi időre érkezik haza. Van-e neki is listája a fontos teendőkről, a határidős intéznivalókról, a halasztást nem tűrő ügyekről.  Shakespeare nem volt paranoid, amikor Hamletjának nagymonológjában górcső alá veszi, sőt mi több, elátkozza a „hivatalnak packázásait”, csak némiképp kiábrándító, hogy a késő reneszánszban is voltak az embereknek hasonló problémái. Az én „things to do” cetlim hosszú és első olvasatra elmegy tőle az ember életkedve. APEH, TB, OTP, bíróság, körzeti orvos, szakrendelők, posta, meg még amit nem lehetett kategorizálni.

Az úgy van, hogy az ember nagy lelkesedéssel napirendet csinál, és beosztja órákra lebontva a teendőket. Aztán magához vesz némi ásványvizet és rágcsát, és nekiindul az intézkedős napnak. Ma például az OTP-ben próbáltam zöld ágra vergődni az ügyintézőkkel, és a 3 megoldatlan problémából egy kipipálva arányt sikeresnek kell(ene) tekintenem, persze nem megy. Felidegesítettek, elhajtottak másik OTP-be, ellentmondó információkat adtak, illetve nem adták meg a kellő információt. Például azt az sms szolgáltatást, amit direkt lemondtam, mielőtt Koreába mentem, hogy tudjak utalni kintről is, (mivel a totálisan más GSM rendszer miatt nem működik kint az itteni mobilom) végre MOST inaktiválták. (Miután emiatt nem tudtam kintről utalni bárhova is a folyószámlámról) A kártyám augusztusban lejár, ezt próbáltam kicserélni, megújítani előzetesen, mivel nyáron újfent külföldön leszek. Nos, ilyen opció NINCS. A fontszámlához pedig szintén nem tudtam kártyát igényelni. Továbbá kínosan éreztem magamat, hogy ilyen sok, nehezen megválaszolható kérdéssel zaklattam az ügyintézőt. Holnap próbálkozom egy másik fiókban, a javaslatára.

Szakrendelő kipipálva, meglepően könnyen ment, ám amikor magamban meggondolatlanul elkiabáltam a kezdeti sikert, a több hónapra kiírt gyógyszer hiánycikk lett a gyógyszertárban, és egyáltalán nem kapni. Öröm az ürömben, hogy a félévente szokásos nagyrutin vérvételt - amit a magam megnyugtatására kérek preventív szándékkal  – holnap reggel meg tudom csinálni. Némi hátulütője a dolognak, hogy az eredmény valószínűleg akkorra lesz meg, amikor én már a brit akcentust gyakorlom Albionban.

Nem vagyok oda az ilyen napokért. Néha úgy érzem, keresve sem lehet jót találni bennük. Remélem, hogy  „még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor”, amikor elektronikusan, interneten, vagy akár egy telefonon keresztül lehet ÉRDEMBEN intézni hivatalos ügyeket, akár egyetlen giga-adatbázisból, egyetlen ügyfélazonosítóval, az egymással kapcsolatban álló hivatalok számára átjárható és átlátható regisztrációs és ügyviteli rendszerrel. Bár ez így eléggé utópisztikusnak tűnik. Addig is, mint szerencsétlen Hamlet királyfi, én is tűröm balsorsom minden nyűgét s nyilait, és holnap nekilódulok a nagyobb kihívásnak: APEH ÉS TB.

ps:  mai pozitív - betartottam Koreában élő barátnőm, Monika tanácsát, aki vigasztalt levelében. Küldött egy mantrát és egy spirituális erőt adó képet, továbbá azt kérte, hogy ne csak lefelé nézzek, hanem emeljem fel a fejemet és keressem a szépet  mindenütt, ahol járok. Megtettem. És hihetetlen, de egy gyönyörű homlokzati falfreskóra bukkantam, a „nyócker” legnagyobb dzsumbujában. J

Fel nem dolgozható kontrasztok

Az elmúlt napok végigvágtattak rajtam, hála Istennek, volt esemény bőven, szusszanni alig lehetett a történések miatt. Alig érkeztem Koreából, már jött a gyerek ballagása, melyet még átalvatlan éjszakák miatti benőtt szemmel, időzónák okozta kábulatban éltem és sírtam át. Utána nem sokkal Húsvét, melynek bár kerestem békességes momentumait, alig leltem azokat. (Talán ha a Nagyszombati tűzgyújtó szertartást nem említem, a Bazilikában, mely igen szép volt és meghitt – még ha jómagam nem is vagyok bigott, temlombajáró igaz hívő. Csak annyira, mint a többi sokszázmillió gyarló. Áldom az eget, ha jóra fordul a sorsom, és nem feledem átkozni sem, ha baj ér. Reményvesztett és bizonytalan, „hitetlen hitemben” csak keresem tétován a bizonyosságot és a megerősít(tet)ést, főként ilyenkor, ünneptájt... de az vesse rám az első követ, ki nem érzi olykor --- túl sokszor mostanság, hogy hányattatik, miként asáska...)

No, ennyit a hitemről, mert most már égetően más dolgok foglalkoztatnak, mondhatni, ennél jóval földhözragadtabb, reálisabb és vulgárisabb dolgok. Ünnep múltával ma értem rá először fellélegezni, és némi elképedéssel konstatálni, hogy még ha átmenetileg is, de bent lakom Budapest egyik legótvarosabb körzetében, abban a bizonyos elátkozott „Nyóckerben”, és annak is a sűrűjében, mert ha már lúd... Nos, elmondhatom, hogy nem kicsit skizofrén állapot, ahogy az ember lánya mászkál esténként faszán-lazán a József utcán hazafelé, a Mátyás tér érintésével végig a Nagyfuvaroson, és sugallmazni próbálja, hogy nem fél, ádehogy. S csodák csodájára, (eddig még) atrocitás nem történt, mintha csak az áradna az esőáztatta, örökké és reménytelenül mocskos, kutyaszar szagú utcák párolgó macskaköveiből, hogy „ide tartozol, innen nem menekülsz, békélj meg ezzel...”  És lőn. Szinte már belenyugvással zárom az ablakot, amikor kigyúrt, fekete bőrdzsekis, ujjnyi vastag fukszokkal nehezített nehézfiúk üvöltenek a kapualjakban kornyadozó kurvákkal, amikor azok lazításként beugranak a sarki éjjel-nappaliba, egy kétdekás vodkáért. Lakonikusan hallgattam egész Húsvétkor a körfolyosós gangról beszűrődőharsogó „szép májusi éjszaka volt” örökbecsűt, amolyan magyar-mulatós adaptációban. Méla közönnyel, már-már mosolygósan köszöntöm a lakásajtón benyomuló szomszéd nénit, akinek JOGA VAN bejönni, - ma például három békebeli kakaós palacsintával. No, hát van, ami ellen semmit nem tudsz, ha belegebedsz, akkor sem, meg kell ezt emészteni, mielőtt az emészt meg/fel téged.

S nem is maga az élmény tudathasadásos, a nap mint nap megélt büdös nagy reáliák. Hanem az az embertpróbáló feladat, ahogy igyekszem kimosni az agyamból, hogy milyen volt Koreában. Megpróbálom nem engedni a tudatomig azt az elektrosokkal felérő felismerést, hogy Szöul és Budapest-Nyócker között akkora kontraszt van, ami nem csak hogy Makó és Jeruzsálem, de olyan véresen releváns, mint a két Korea közötti demarkációs vonal a DMZ-ben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű. Közel állok a valósághoz, ha azt mondom, hogy ki****ott, k***a nehéz nem felidézni a hatalmas, öltözőasztalos és külön fürdőszobás hálómat, amikor ama bizonyos klasszikus fekete fejű gumipumpával próbálom az eldugult fürdőszoba lefolyót helyretenni a Nyóckerben. Kicsinykét nehézkes nem vágyni lélekben a Lotte pompázatos foodcourtjába, amikor a Népszínház utcai kisközértben a kerületi „őslakók” között megvásárolom a Bakony kefíremet meg a 10 deka, papírba csomagolt baromfi párizsimat – no, nem mintha nem komálnám a kefírt meg a parizert. De hát a Lotte foodcourt az mégis csak... Néha még fel-fellángol bennem az elégedetlenség, amikor éjszaka a konyhában zseblámpával világítok, mert nem működik a villany, és kicsit voltam csak hisztérikus, amikor a WC tartály elromlott napokig, és – gyerekkorom átkos pillanatait felidézve – lavórból kellett megoldani az öblítést.

Ezek mennek most. Nincs más gyógyír, csak menni, nyakamba venni a várost, mert tenni – és intéznivaló van bőven. Lefoglalom magamat, hogy nem is kelljen gondolkodni. Vagyis hát, gondolkodni csak a további lépéseken. Lehetséges lépéseket kell tenni az opcionális angliai kiutazás miatt, és felmerült egy olyan lehetőség is, hogy talán egyből Kínába kellene repülni a Húgomhoz, és ott folytatnikezdeni az új életet. El kell mosni, radírozni, satírozni az éles kontrasztokat, hogy élhető legyen az átmenetiség is.

Addig is fókuszálni kell az igazán fontos dolgokra. Arra, hogy a felnőtt gyereklánynak ittlétem röpke intervallumára koncentrálódtak életének igen fontos eseményei, úgy mint ballagás, szülinap, érettségi, felvételi. Hála az Égnek, hogy itt vagyok, - itt kell lennem most, hol másutt.  Mert hogy – miként azt bölcsen taglalta az egyik irodalomértelmezés szemináriumon tanárunk, előtte meg Eszterházy, annak előtte meg Rilke:

 "Győzést kiemlít? Minden csak kitartás"