Ha elmúlik karácsony...



kaotikus kincses dobozkám



„A szeretet lángja halványabban ég...” – mondja a Neoton Família kedvelt (???) slágere, de nem is erről szeretnék írni. Pakolászásban, rámolgatásban, rakodásban vagyok épp, a sűrűjében, jobban mondva. Történt hát, hogy megtaláltam – így ünnep után! – a nyakra-főre keresgélt kedvenc karácsonyi szalmadíszeimet, a kedves óaranyszínű gyertyakoppantómat, és az archív betlehemes képeslapomat. No mármost, megkövetés következik, mivel ezen kegytárgyak hiánya miatt szétzrikáltam a családot fenyődíszítéskor, mondván hogy ők hányták el valahová.

Na már most a kincsek előbukkantak az ágyam alatti nagy fehér műanyag ágyneműtartóból, és ha az életemet kellene feltenni rá, akkor sem emlékszem, hogy miként került oda. (Hogy őszinte legyek, a nagy fehér műanyag tartóra sem emlékeztem... ) Mindegy is, megkésve bár, de örömmel nézegettem a tárgyakat, és kinyitottam a szépia színű, szép kis avítt képeslapomat. A dédnagymamám, Mamuci kispesti padlásáról újítottam e csodát, még vagy 20 évvel ezelőtt. A kártyácska bizonyos Strúczel Kamila (egy ellel) urileánynak szól (rövid u-val). Hogy asszongya: víg karácsonyt kíván az egész családnak, tiszteli és csókolja mindnyájukat: Ilona, az Úrnak 1913. esztendejében. Apró papírmasé betlehem bukik elő a másik oldalon, kissé szakadozott, két dimenziós gyönyörűség. Éke volt ezidáig minden Karácsonyomnak, most azonban a nagy fehér műanyag ágyneműtartóm rejtette galádul.

Ami meglepett még, hogy három másik – modernebb időkből származó – ünnepi kártyácska is kibukott ebből a régiből, és ahogy nézegettem, lassan eszembe jutott, mik is voltak ezek... 18 évvel ezelőtt, amikor Bia lányom első karácsonyát ünnepeltük, igen pénztelenül álltunk a fa alatt, akkori Kedvesemmel, Attilával. Nem nagyon adtunk egymásnak semmit, ott volt a gyermek, az egész család legnagyobb öröme, inkább reá költöttük azt a keveset, ami volt. Nehéz természetű, (finoman szólva...:)) nő voltam akkor is. Szóval szent elhatározásból, vagy inkább csak gesztusból, 3 (4) szót írtam a három kártyára:

- OPTIMIZMUS

- TÜRELEM

- KÁROMKODÁS MEGSZÜNTETÉSE

Majd felakasztottam a fára, és azzal a kommenttel adtam oda a Páromnak, hogy tudom, hogy ezek a legrosszabb tulajdonságaim, és ezeket próbálom beszerezni illetve megtartani Karácsony alkalmával.

Szomorkás, bölcsülő félmosollyal néztem a kártyákat a kezemben. Majd két évtized telt el azóta, a világom többször kifordult a sarkából, de valójában nem változott semmi. Bizonyos Strúzczel Kamila (egy ellel) urileánynak (rövid uval) bizonyára nem voltak anno ilyen lelkiismereti problémái. Belőle minden valószínűséggel kiragyogott a báj és a kellem, és özvegy Strúczel Rezsőné, nyugalmazott postahivatalnok tisztességgel kiházasította. 21 évesen ment férjhez egy becsületes könyvelőhöz, bizonyos Kovásznai Eduárdhoz. Öt gyermekük született, ifjabb Eduárd, Tivadar és Dezső (Eduárd atyai nagyapja után, aki generális volt az udvari seregben), majd a lányok, Lonci és Gitta. Óbudán laktak, nem messze a macskaköves Fő tértől, bérelt páholyuk volt az Operában. Nyaranta Lillafüredre mentek pihenni, két hetente pedig Kovásznai szintén korán megözvegyült édesanyjához vidékre. Vasárnaponként templomba jártak, éltek unalmas boldog tisztességben, míg meg nem haltak.

Nekem viszont – ellentétben Strúczel Kamila (egy ellel) urileánnyal (rövid uval) – továbbra sem erősségem az optimizmus, markáns jellemhibám a türelmetlenség, és azóta is káromkodom, mint egy kocsis, ha rosszul mennek a dolgok. Nem változott semmi, karácsonyok jöttek-mentek és múltak, díszes kártyácskákkal és beváltott vagy megszegett ígéretekkel... akárcsak az emberek mellettem; kitartóak vagy lemorzsolódóak, hűségesek és hűtlenek, ígéreteiket betartók és megszegők, amíg csak bírják szusszal, vagy feladják és kidőlnek mellőlem: Marity-Kovács Mira, született Marity Melinda Erzsébet. :)