Szalagos lányok habos ruhákban

Nem aggódtam én nagyon, amikor törölték a járatomat Helsinkibe sztrájk miatt. Csak amikor bevillant a Lányom pajkos mosolya és szavai: „Anya, aztán időben érkezz haza, el ne késs!” – akkor gondoltam bele igazán, hogy esetleg a szalagavatóját is lekéshettem volna... (Nem minden alap nélkül említette ezt, rostokoltunk mi már tavaly Párizsban egy napot a sűrű hóesés és kimaradó járatok miatt...)

 A lényeg, hogy ott voltam a Szalagavatón. Láttam, ahogy a hosszú hónapok görcsös felkészülése, nyögvenyelős táncórák küzdelme érett be. A műsor összeállt, a párok összeszoktak. A gyerekek felnőttekké kupálódtak, a szülők homályos tekintettel nézik őket, és alig ismernek rájuk...Szépségesek a lányok, ahogy tovalibbennek a parketten, hullámzó fehér ruhában, csillogó szemekkel és csillogó tiarákkal a hajukban. Léptük még kicsit bizonytalan a tűsarkú cipőben, de büszke fővel, emelt tartással vonulnak, karjukon a párjukkal. Csinosak a fiúk is, egyenes háttal tartják a hölgyeket, ifjú hercegként vezetik őket a tánc alatt. Frakkot talán már sosem vesznek fel, és a lakkcipő is szorít kicsit, de ma mégis olyanok, mint akik készek meghódítani a világot.

  

        Köztük van a Lányom is. Elnézem őt, ahogy kézről kézre libben. Gyönyörű és magabiztos. Boldognak tűnik. Nem, inkább BOLDOG. Bohókás charleston-jában benne van a világ minden öröme, de félszeg keringőjében már az élet komoly dolgai felé táncol. Szalagos lányom, fehér habos ruhában, ne felejtsd el ezt az éjszakát, amikor hercegnőként tündököltél, akkor sem, amikor az élet a csúnyábbik arcát mutatja Neked. Most jön csak a neheze, érettségi, pályaválasztás, felvételi, egyetemi évek, szigorlatok és ZH-k. Aztán munka, család, gyerekek – a felnőtt lét gyötrelmes szépségei. Burok létednek most vége van, de a meghatározó gimnáziumi éveket a Madách-ban nem fogod elfelejteni soha.