Anya-lánya búcsúnap

A Százholdas Pagonyban Micimackó és Malacka mindig találnak okot arra, hogy a barátaikkal találkozzanak, ünnepeljenek, összejöjjenek, egyenek-igyanak... Ilyeténképpen döntöttünk mi is úgy a lányommal, hogy tartunk egy 'Anya-Lánya'-Búcsúnapot. Elnézvén, vagy inkább átérezvén a bőrünk alá hatoló hideget, lehetett volna ez éppenséggel egy szomorkás 'őszköszöntő-nap' is. De nem az lett. Mert így akartuk.

Egy pompás villásreggelivel kezdtünk az Ikeában, - és kicsit elgondolkodtunk, hogy miért szűntek meg Budapesten a békebeli reggelizős helyek, és miért csak a Mekibe, vagy az említett bútoráruházba lehet menni hasonló reggeli kulináris élvezetek után kutatva.

Külön bónuszként találkoztunk egy szeretett évfolyamtársammal, Klárival, aki hihetetlenül kedves volt, és lenyűgözött minket a szeretetével és nyugalmával.

Teli hassal és igen fázódva, de jó kedélyállapotban sétáltunk ki a kedvenc placcunkra, a Hősök terére, és a zavarosszürke ég és masszívan hulló eső sem riasztott el minket. Egymás szavába vágva meséltünk, beszéltünk egymással. Miután átázott a cipőnk, fedél alá menekültünk. Beültünk egy moziba, és megnéztük azt, amit épp játszottak, persze teljes átéléssel ropogtattuk a kukoricát és a nacho chipset a légiós film közben. (nagyon kiokosodtunk a 'protoskótok' fajtáját illetően...:)

És mivel már este lett, a napot a Libri kávézóban akartuk befejezni. Bianka párja, Bálint is csatlakozott hozzánk, és olyan jellegű finomságokat tettünk magunkévá, mint a Nagyi gyümölcsteája, a Maharadzsa fahéjas kávéja, na meg kongói mangó torta, és madagaszkári forró karamella. A 'kellemest a hasznossal' utóbbi része a felvételi tájékoztató intenzív átlapozgatása volt, a nagykorú gyermeklány reményteli jövőjének egyengetése céljából. :)

Szerettem ma a Lányommal lenni. Szeretek mindig Vele lenni. Bárcsak mindig Vele lehetnék. De hogy is mondja az a keleti bölcsesség: a legtöbb, amit egy gyermeknek adhatunk, az a gyökerek és szárnyak.

Time to say...

Mert hazudott az, aki azt mondta, hogy minden búcsúval egyre könnyebb lesz. Mert most már tudom, hogy erre nem tudja trenírozni magát az ember. Mert a barátomnak volt igaza, aki azt mondta, hogy minden elválás egy pici halál.

Reggel még haragudtam is Rá. Mert olyan kedélyes és nyugodt volt, én meg már éjfél óta a migrénnel küzdöttem az elutazása miatt. Mosolyogva töltötte a domestost a felmosó vödörbe, a taxi érkezése előtt negyed órával. Én meg persze síkideg voltam, és pöröltem Vele. 'Oké' - mondtam fenyegetően - 'akkor 3 perced van felmosni, 3 perced öltözni, 4 perced reggelizni és a maradék cuccokat berakni a bőröndbe.' Simán teljesítette a részidőket, és nevetett, amikor a csomagokkal a kezében ingadozott a mérlegen, és persze mindkettőn volt 2 kiló súlytöbblet. A szendvics persze szalvétába került, én meg majd felrobbantam az idegtől. Kárörvendően konstatáltam, hogy a jegygyűrűjét a mosogató szélén felejtette, és az utolsó pillanatban a zsebembe rejtettem.

A reptérre menet még beugrottunk az EMS gyorsposta központba, mert - persze az utolsó pillanatban - megérkeztek Koreából a vízumhoz szükséges igazolások az egyetemről. Bankba menni már nem volt idő. Gyors megbeszélés a teendőkről, aminek persze már nem volt foganatja, mert ki képes úgy koncentrálni, hogy belebámul az imádott Férje melegbarna szemeibe, tudván, hogy Ő egy órán belül 9000 km-re repül. 'Mert mindig ez lesz - kesergek Neki - 'minden indulás ilyen hektikus és kapkodó lesz, és minden elválás ilyen kaotikus és idegőrlő...! - de Ő csak szorítja a meleg tenyerében a kezemet, és szelíd hangon nyugtatgat: 'Ne félj, Mirácska, minden rendben lesz.'

Aztán amikor becsekkol, elnézem a búcsúzó embereket. És megint eszembe jut, hogy vajon hányadiknál roppan össze az ember szíve. Beveszek egy fél nyugtatót. És amikor elmegy, szinte örülök neki, hogy nem csináltuk meg a szokásos elválós-repteres fényképet. Nem nézek hátra, amikor bemegy a tranzitba, szinte menekülök a mozgólépcsőn, és a telefonomat is kikapcsolom. Aztán a reptéri buszon mégis visszakapcsolom. És amikor megtudom, hogy visszafordult a váróból, de már nem voltam ott - akkor bizony elhagy a maradék erőm, és úgy zokogok a buszon, hogy taknyom-nyálam összefolyik...

Hol manifesztálódik ez az iszonytató hiány és fájdalom, amit a Szerelmünktől való elválás okoz? A szívemre kell szorítani a kezemet, és akkor elviselhetővé enyhül? Nem... és bár érzem, hogy az egyre több búcsú egyre elviselhetetlenebbé válik- mégis: egyre erősebbé teszi köztünk a láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékünket: Szeretetünket és Szerelmünket.

"Mikor eltűnnek a csúcsok a hegyről, és kiszáradnak a folyók, és télen csap le a villám, és nyáron hull a hó, és mikor végül utolsó óráját éli a világ, mikor ég és föld találkozik, mi nagy kelletlenül elválunk egymástól." /Jun Mi-Kjong/

Az utolsó vacsora

Van az úgy, hogy nincs mese, enni kell. Kalória számlálás, mérlegre sandítás, diétás mantrák mormolgatása nélkül. Amikor például bográcsos /búcsú/ ebédre hívják az ember lányát, és annak Párját. Főként, ha a világ legjobb szakácsnője tálalja az uzsonnába-vacsorába hajló monumentális ebédet, - vagyis az Anyukám - meg a bogrács-guru Pepe. Hát akkor nincs apelláta, nincs fanyalgás: ENNI KELL, kérem, amolyan megfontolt szindbádi komolysággal, megbirkózni a nemes feladattal, ami jelen esetben bográcsos csülökpörkölt legyűrése volt, - nem beszélve a többi nyálcsorgató és emésztőnedv beindító finomságról. Az ember /lánya/ ilyenkor bekészít egy-két bilagitot, és fizikailag-lelkileg nekilendül komótosan a lucullusi lakomának. És próbál nem arra gondolni szüntelen, hogy nagysokáig bizony ez lesz/volt az utolsó igazi, finom, magyaros ebédje. :( :)

Promenád a gyönyörbe – Dolce vita a ’Hűség városában’

Promenád a gyönyörbe... életem első igazi wellness hete véget ért Sopronban...:( Testi és lelki kényeztetés, lucullusi lakomák és hajókázás a Fertő tavon, Ceragem masszázs és Jade köves, szaunák és jacuzzi, bűvvarázsos várnegyed és osztrák kiruccanás... olyan jól éreztem magamat, HOGY CSAK NA! :) Méltó nyárutós búcsúzás, felejthetetlen ’honey moon’ a Kedvessel...

Ördögkatlan fesztivál

Csssss!! Egy varázsos fesztiválról mesélek, de nehogy elmondd másnak! Van egy völgy az illatos Villányi borvidéken, ahol három kis falu ad helyet Kisasszony havában, egy különleges fesztiválnak... Itt még családként köszöntik egymást a kedves vendéglátók és a visszajáró katlanlakók, itt még értékes programokat kerítenek a szervezők, és lélekből játszanak a fellépők, nekünk, velünk. Itt boldog kábulatba lehet esni a pompás borocskáktól, és hajnalban még a kabócák is elcsöndülnek, hogy békét találj a hűvös parasztházak vastag falai között. Itt minden ablakban és öreg, kiszolgált abroncsos hordóban muskátlit és körömvirágot lelsz, és itt még idős tündér nénék szolgálnak fel Neked portájukon éteri bodzaszörpöt és házi zserbót. Itt ÉRTÉKE van mindennek, és azt mindenki meg is becsüli: a békét, a harmóniát, a szeretetet, egymást - a VILÁGOT.

Itt tornácos házat nézel a Kedveseddel, mert úgy érzed, itt tudnál Vele élni örökre. Itt felkapaszkodtok a Somló hegyre, és a nézitek egymást boldog és nyugalmas szeretettel és szerelemmel, amikor a lemenő nap melegvörös fénye rőtre színezi a másik arcát. Itt kézenfogva andalogtok a szalagfalu kis főutcáján, és betértek egy portára finom repcemézért. Itt egymást átölelve, meleg pokrócba burkolózva hallgatjátok a dalokat az éjszakai koncerteken. Itt – BOLDOGOG VAGYTOK.

Ez az Ördögkatlan Fesztivál, egy apró kis ékszerdoboz, mely felpattan minden nyárutón, hogy felejthetetlen élményekkel ajándékozzon meg, de csssst!!! el ne mondd senkinek, nehogy TÚL SOK ember tudjon róla!