Régmúlt karácsonyok szelleme

Ebenezer Scrooge-ot – aki sosem hitt a karácsonyban – három szellem látogatta meg az ünnep éjjelén okulásul, Dickens varázslatos meséjében, a Christmas carol-ban. Az első az Elmúlt Karácsonyok Szelleme volt.

„Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta.”

Az ünnep előtti lélektelen hajszának hamarosan vége. Lassan lenyugoszik az ember, megbékél azzal, amivel hetek óta kellett volna. Lélekben kell ugyanis elkészülni mindennel, nem a ’földi hívságokkal’. Lehet, a süti nem sikerül igazán, és talán nincs meg mindenkinek a megfelelő ajándék, no meg a fa is ferdén áll. Ám legbelül, a dobbanások mögötti puha közegben megszületik az érzés – a rákészültség érzése – akár a Gyermek abban a bizonyos istállóban: készen állok az Ünnepre. Megbocsátok és megbocsáttatok. Mindenekellőtt magamnak.

Múltba mélázással kezdődik a csendes-szelid kanossza járás, magamba mélyülés. Régmúlt karácsonyok szellemei sejlenek fel, akárcsak a megtévedt Scrooge előtt.

1982 decembere van, igazi, kosztümös filmbe illő havas tél. Karácsonyra jár az idő, Hollókőn vagyok a rádió gyerekkórusával. Gondtalan gyerek vagyok, igazán boldog – így utólag visszanézve, igazából akkor utoljára. Televíziós felvételt készítünk az ófalu közepén. A helyszínt nem kell berendezni, igazi autentikus magyar karácsony van, rusztikus hangulattal. Kinti helyszínen énekelünk, vidámak vagyunk és eszünk ágában sincs elégedetlenkedni, a szikrázó hideg ellenére. A fényszórók nem csak világítanak, melegítenek is. Népviseletbe öltözött asszonyok kínálnak forró teával és pogácsával, és mire leszáll az est, a zsupfedeles házacskák rácsos ablakaiból kiszűrődő narancsszín fények még melegebbé teszik a bensőnket is. Hatalmas dunnyhák várnak ránk a fával burkolt padlástereken, előtte azonban be kell fejezni a felvételt. Csodálatos élményben van részem. A kórus mellett hatalmas fenyőfát állítottak a díszletezők, mögötte látszik a híres fekete gerendás fatemplom is. Nagyon büszke vagyok, ugyanis szólót énekelek egy karácsonyi dalban, ami Jézusról szól, vagyis Máriáról, aki bölcsődalt énekel neki. Sehogy sem emlékszem rá, ki a szerző, talán Benjamin Britten, de a szövege felejthetetlenül megmaradt bennem. Éteri hárfahanggal kezdődött a dal, majd jött a szóló:

„Én tiszta szívű gyermekem, a bölcsőd lelkem hadd legyen, hadd dúdoljak néked egy dalt, hogy távol tartsak bút és bajt...”

És ekkor kapcsolódik be a kórus, jókor, mert már csuklik a hang, torkot szorít valami meghatottság, nem is értem, hiszen gyerek vagyok még, csak érzem – és csurog a meleg könnyem az arcomon, ahogy folytatom a többiekkel.

„Míg hódolattal nézek rád, hadd zengjem fényes glóriád, e lélek és szív térdet hajt, és zeng feléd szent éji dalt...”

Számos ünnepet megéltem már, volt köztük sírósan keserves, kacagóan boldog, menekülős magányos és küzdelmesen vidám is. A hollókői karácsonyom életem egyik legönfeledtebb, legemlékezetesebb karácsonya volt. Azt a tiszta reményt és akaró bizakodást idézi fel, melyet tucatnyi mostohább év történései sem tudtak kipusztítani belőlem. Mert mindennek rendelt ideje van. Születésnek, akarásnak, bízásnak. Hitnek, reménynek. Örök ideje pedig a SZERETETNEK.

http://www.youtube.com/watch?v=GaxB0xEbO0c