Ünneprontás

„Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent. E meggondolás az,

Mi a nyomort oly hosszan élteti:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,

Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,

Útált szerelme kínját, pör-halasztást,

A hívatalnak packázásait,

S mind a rugást, mellyel méltatlanok

Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket...”

(Hamlet monológja)

Chapter 1.

Bénítóan iszonyú álomból ébredtem. Percekig magamhoz sem tértem, és nem mertem visszaaludni. Azon gondolkodtam, hogy a tudatalattim, a nagy szimbolista, milyen pecízen és pedánsan megfogalmazza és formába önti a problémáimat, félelmeimet. (lsd: Fehér hotel) Freud kész esettanulmányt készíthetett volna az álomról. Csapdában voltam, nem menekülhettem, és tudtam, hogy meghalok. A fogvatartóim sötét szurokszerű anyagba dobtak, hogy próbáljak meg benne úszni. Elsüllyedtem, a karomat mozdítani sem tudtam, és Tele ment a szám és az orrom a masszával és úgy éreztem, megfulladok. Kihúztak, és azt mondták, hogy képes vagyok rá, és ezeken a teszteken át kell esnem. Ezután egy hosszú, krematórium féle folyosóba akartak betuszkolni, aminek az oldalaiból tűz csapott ki. Nem volt menekülés, bárhová néztem, és úgy éreztem, hogy megölnek, ha szökni próbálok.

Chapter 2.

Az APEH-nál voltam délelőtt. Vagy a TB-nél, ahogy tetszik. Napokig halasztottam, zsigeri pánikot éreztem, ha arra gondoltam, hogy túl kell ezen esni. Hiánytalan dokumentumokkal és azzal a biztos tudattal mentem oda, hogy igazam van, és személyesen el tudom intézni a dolgomat. Persze plusz dokumentumot kellett kitölteni, melyet – egyetem ide vagy oda – funkcionális analfabétaként rontottam el. Az ügyintéző gépies magyarázása frusztrált, a monológja közben minden egyes mondatot egyre halkabban hallottam, és legszívesebben sírtam volna a kétségbeeséstől. Valójában fel sem fogtam, hogy ki hol hibázott, én, a munkáltatóm, a hivatal. Erőtlenül és reményvesztetten kérdeztem vissza, hogy jól értettem-e, hogy ezt itt és most személyesen nem tudom elintézni. Nem, hívjam fel a levélen található ügyintézőt. (REMÉNYTELEN) Menjek be személyesen a központba, és mondjak el mindent újra, de nem elég szóban, írjak egy kérvényt is, és mindenről készítsek fénymásolatot. Nem merek nekivágni annak a napnak.

Chapter 3.

Amikor leszálltam a buszról, már láttam, hogy a másik oldalon fekszik valaki a földön. Mindenki elment mellette. Egy nő volt, nem láttam rajta, hogy emelkedik-e a mellkasa. A táskája a földön, rajta két doboz sör és rövidital. Csak alszik, gondoltam remélve, de mivel bőven nulla fok alatt voltunk, aggódtam is. Meg fog fagyni, ha itt hagyom. Ez a gondolat annyira felzaklatott, hogy szinte elcsuklott a hangom, ahogy hívtam a segély számot. Unott hang szólt bele, tökre megértem, gondolom van elég bajuk, rengeteg hasonló eset, én csak bejelenteném, mert félő, hogy MEG FOG FAGYNI. Bocsánat a zavarásért. A mentő szirénázva jött, és amikor elindultam felfelé az úton, indokolatlan (indokolatlan?) sírógörcs jött rám. Az arcomra fagytak a könnyeim, ahogy rázott a sírás, még jobban fáztam, mint addig, mert a kinti farkasordító hidegen túl valami jeges dermedés volt bennem belül, és hirtelen úgy éreztem, hogy csatát veszítettem, legyőztek.

Chapter 4.

Mert olyan sokszor vetették már a szememre a túláradó érzelmeimet. Mert olyan sok bajom származott belőle, s mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem szabad ennyire lelkesedni, örülni, szeretni. Mert sokan szánják a naiv idealizmusomat, a gyermeteg szenvedélyemet, a szélsőséges rajongásomat. Mert kinevetnek engem és Juhász Gyulát is, („Szép Tündérország támad föl szívemben ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, ilyenkor decemberben. „) hogy ugyan már hogy gondolhatok ilyen baromságokra, hogy ’karácsony szelleme’, meg ’legyünk jók, legalább most’ és ’tegyük szebbé a világot, legalább ilyenkor’.

Nos, Hamis Prófétáim, Nagyképű Fanyalgóim, Érzelemsivár Realistáim, ezúton jelentem, én, a Szánalmas Idealista, hogy a mai nappal feladtam. Valóban – nincs ünnep: az utcákon, a hivatalokban, a telefonokban, a lelkekben sem. Ez is csak egy ugyanolyan rohadt nap, egy rohadt hónapban, egy rohadt világban, ahol csak rosszakat álmodunk, ahol győz a Hivatal, és ahol bármikor meghalhat egy ember az utcán. Talán itt az idő nekem is leszállni a földre közétek.