A jelen karácsonyának szelleme

Kedvenc téli mesémről írtam a múltkor, és az Elmúlt karácsonyok szelleméről. Ebenezer Scrooge-ot, a lelketlen ünneptagadót karácsony éjjelén meglátogatta a beígért második jelenés, a Jelen Karácsony Szelleme.

„Tulajdon szobája volt ez. Semmi kétség. De meglepő átalakuláson ment keresztül. Falai és mennyezete úgy tele voltak aggatva örökzölddel, hogy valóságos ligetnek látszott; mindenfelől fényes, sugárzó bogyók csillogtak. A magyal, a fagyöngy, a borostyán csipkés levelei úgy visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükör lett volna széjjelszórva; s olyan hatalmas tűz bömbölt a kandallóban, aminőt ez a mogorva, megkövesült tűzhely sohasem látott sem Scrooge, sem Marley idejében, sem sok más elmúlt télen. A padlón trónushoz hasonló formában volt felhalmozva a pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertés; nagy húsdarabok, malacok, hosszú kolbászfüzérek, húspástétomok, szilvás pudingok, osztrigák hordószámra, ropogósra sült gesztenye, sötétpiros alma, leveses narancs, édes körte; óriási vízkereszti kalácsok, forró puncsos csészék, amiknek gyönyörűséges párája elhomályosította a szobát. Mindezeken kényelmesen ült egy ragyogó, szép óriás; kezében a bőség szarujához hasonló, lobogó fáklya, s ezt magasra, jó magasra tartotta, hogy elárassza fényével Scrooge-ot, mikor az leskelődve az ajtóhoz lépett. A szellem fehér prémmel szegett, egyszerű sötétzöld palástot vagy köpenyt viselt. Ez az öltözet olyan hanyagul lógott le róla, hogy széles melle mezítelen volt, mintha megvetett volna minden mesterséges védelmet vagy leplet. Mezítelen volt az öltözet széles ráncai alól kilátszó lába is; fejét pedig nem födte egyéb, csak egy magyalfa-ágakból font koszorú, ragyogó jégcsapokkal ékesítve. Sötétbarna fürtjei hosszan, szabadon hullámzottak; és éppen ilyen szabad volt vidám arca, csillogó szeme, nyílt markú keze, derűs hangja, fesztelen viselkedése és örömteli arckifejezése.”

Hajnal felé jár az idő, Karácsony második napja van. Eltűnődöm azon, vajon milyen számvetést mutatna az én Jelenkori Szellemem. Nem sütöttem mézeskalácsot, de gyümölcskenyeret igen. Nem voltam korcsolyázni a lányommal, de a Diótörőt együtt láttuk. Nem volt saját karácsonyfám, de kettőt széppé varázsoltam. Nem csináltam kézzel készített ajándékot a szeretteimnek, de ami kevés jutott, azt szívből adtam, és örömet okoztam vele. Meseszép adventi élményeim voltak a gyerekemmel, ám az éjféli misére nem tudtam elcipelni a családot. Sok szépet láttam, sok jót éreztem, sok finomat ettem. Ha úgy gondoltam, ki mertem mondani a szót: „Szeretlek.”

A szeretteimmel a családi legendáriumot idézgettük az ünnep idején. Halottainkról, és - mint később kiderült - majdnem halottainkról beszélgettünk. Olyan rég elfeledett eltemetett titkokat tudtam meg, melyek bár sebeket szaggattak fel, példát és erőt adtak útravalóul. Így most láttam át igazán Anyám erejét, azt az embefeletti küzdést és kohéziós erőt, amit a Család összetartásáért kifejt. Anyikát 16 évesen majdnem halálra szurkálta szerelemféltésből a szomszéd férfi. 16 szúrást kapott, mellkasba, tüdőcsúcsra, májába. Kúszni próbált az ajtó felé, de mivel csúszott a saját vérében, nem bírt haladni. Apja berontott a sikoltásokra, Anyika pedig a karjaiba omlott, és annyit tudott mondani: „Megöltek, apám...” Fehér gyolcslepedőbe burkolták, mint Jézust, és lefektették az udvaron. Látta a fejeket maga fölött, úgy, mint a filmekben....

Bizton tudom, hogy életem legellentmondásosabb, legemlékezetesebb és legtanulságosabb karácsonya volt az idei. „Felzaklató” – ezt a jelzőt használta a Lányom. Sokszor és mélyen magamba néztem. Sokmindent átgondoltam, átbeszéltem, átértékeltem. Elveszítettem és 'nyertem' embereket. Meghoztam életem legnehezebb és legnagyobb döntését. Sok dologra ha nem mindenre – megtanított ez a Karácsony. Megmutatta nekem, hogy mi mindenre vagyok képes, hogy milyen erős vagyok, hogy mennyi mindent kibírok, és hogy mennyi szép dolgot tudok magam köré varázsolni, még a legkritikusabb időkben is. Anyám erejét adta újra nekem. A betlehemi csillag fénye nekem most mindennél erősebben arra világított rá, hogy kik azok az emberek, akik igazán szeretnek, akikre mindig számíthatok, és akik mindig mellettem vannak (és lesznek), amikor baj van. Rájöttem, tudom, érzem, hogy nem vagyok egyedül – még ha egyedül is vagyok.

Nekem erről szólt a Karácsonyom.