Egy csokor minden

Ez is csak egy kedvetlen, szürke és értelmetlen hétköznapnak indult, aminek neki sem akartam állni. Rosszkedv és reménytelenség, a hiábavalóság és céltalanság érzete, szomorúság és magány. Fel-feladás.

És akkor felszóltak a recepcióról, hogy küldeményem érkezett. Biztos egy csomag egy partnertől, egy utas keretnapos szerződés jött vissza, gondoltam. És akkor ott állt egy futár, egy hatalmas csokor, sárga, habos nárcisszal. Alig hallottam a recepciós lányok kuncogását, és az asszonynevemet elrontottam, amikor aláírtam a szállítólevelet: nem csak MARITY, hanem már MARITY-KOVÁCS...

"Honnan jött, kitől jött, szülinapod van?" – kérdezték mosolyogva a lányok... én meg csak nyeldekeltem a könnyeimet. Álltam ott mozdulatlanul, és nem tudtam megszólalni. "Nincs születésnapom. A férjemtől jött, Koreából. Csak úgy." A liftben már elmosódott minden a szemem előtt, és csak sírni tudtam. Egy tavalyi virágcsokorra gondoltam, ugyanígy tavasszal érkezett, ugyanilyen elbűvölő nárciszokból állt, - a legkedvesebb virágomból. A kísérőkártyán csak ennyi állt: "Saranghaeyo: sk"

Nem tudom, mekkora ereje van egy csokor virágnak. Vagyis, most már tudom. Nem csak annyit éreztem, hogy mindent elsöprő erővel elönt a szeretet. Azt éreztem, hogy nem fogom feladni. Hogy ki fogom bírni Nélküle, hogy erős leszek, amíg nem ölelhetem át újra, hogy újabb erőt merítsek Belőle. Hogy nem fogok Neki panaszkodni és elégedetlenkedni, és ezerszer hálát adok az Istennek, hogy Ő van nekem, még ha oly messze is. És várom a nyarat, hogy újra együtt legyünk.

A mostani kártyán ennyi állt: "Mirának, szerető férjétől: sk."


Drága sk.

Nem ígérhetek Neked mást, csak amit az esküvőnkön ígértem. Hogy jóban-rosszban. A Mindig-szeretetet. És a verset, Elizabeth Barrett-Browning-tól, amit a házassági fényképünkre írtam rá, meg a dalt, ami az eskünk alatt szólt:

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét - ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet - szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.

Szerető feleséged,

mira

Húsvét hétfő békéje

Eltelt az ünnep, szépecskén, csendesen. Húsvét hétfőjének éjjele van, és én a Jane Eyre-t nézem. Jane és Rochester szerelmét, a világirodalom MÁSODIK legszenvedélyesebb szerelmét. (Az első helyet sohasem bitorolja el az Üvöltő szelektől senki. Legalábbis számomra...)

Emlékszem, tavaly ilyentájt boldog és izgatott várakozással készültem Szöulba a férjemhez. Az utazótáskámba barkát és festett fatojásokat pakoltam, és egy csomag tojásfestéket. Tudtam, hogy Koreában nehéz lesz elővarázsolni az autentikus húsvéti miliőt. Arra is emlékszem, hogy ott kint alig kaptunk egy kis darab füstölt alsó pulyka combot, - ezt avanzsáltuk húsvéti sonkává. Rendes kalácsunk ugyan nem volt, de mézes mustárunk igen. És bár megkésve és hevenyészve, hiányosságokkal telve, de megünnepeltük együtt közös életünk első közös Húsvétját.

   

Hálátlan és gyarló típus vagyok. Nem tudom becsülni az apró örömöket, és nem tudok örülni, ha nem teljes egy ünnepem. A mostanit is áthatotta egy gonoszul lappangó elégedetlenség, mi több, lázadozás, hogy nincs velem a Férjem. Igazságtalannak tartottam, hogy nem lehetek azzal, akit szeretek. Hogy nem lehet teljes a családom. Hát érdemes így ünnepelni? – kérdezgettem állandóan magamtól.

Aztán egyszer csak a szokásos ilyenkor rutinná vált teendők átfordultak valami csodaszerű történésekbe. A "mindjártfelnőtt18éves" nagylányom megajándékozott azzal, hogy velem készült a Húsvétra. Nem mondta, hogy a barátjával akar lenni, vagy a barátnőivel lógni. Nem mondta, hogy "Anyu, milyen ciki már ez a Húsvét dolog...". Jókedvűen festettük a tojásokat, süteményt csináltunk, sonkát kóstolgattunk idő előtt titokban. Örömmel díszítettem fel a lakást, és teleültettem a virágládákat kaotikus-színes tavaszi palántákkal. A gyerekemmel és a barátaimmal töltöttem az ünnepet, az imádnivaló Szentendrén. Szélfútta lucullusi piknik lakomát rendeztünk a skanzenben. És bár nem telt el úgy óra, hogy ne futott volna át az agyamon a fájóan szomorú gondolat, hogy bár velünk lehetne a Párom is, - megtanultam a pár nap alatt örülni annak, ami és ahogy van.

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Meg kell tanulnunk megbecsülni azt, ami rendelkezésünkre áll. Meg kell tanulnunk örülni mindannak, ami megadatott nekünk.

Az elégedettség békéjét és harmóniáját kívánom mindannyiunknak.

   

Levél Nagypéntekre

Drága Edit.

Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem a Nagypénteki gondolataidat. Örülök a nyugalmadnak, a békességednek, és talán kicsit irigylem is.

Kissé elgondolkodó, szomorú hangulatban vagyok, talán a Nagypéntek az oka. Azt írod, szép hétvége áll előttünk. Olyan furcsa, mert amikor régen a Húgommal beszéltünk erről, - tudod, Ő mélyen vallásos - teljesen más véleménnyel voltunk a Húsvétról. Én - mint mindig mindent- drámaian fogtam fel az egész Passiót is. Sokat sírtam a szenvedéstörténeten, és amióta elkészült az ominózus mozifilm róla, minden Húsvétkor újranézem. A lényeg az, hogy Hugi mindig azt mondta, hogy a kereszténység legnagyobb és legörömtelibb ünnepe a Húsvét, nagyobb, mint a Karácsony, mert hiszen ekkor támadt fel a Megváltó. De ami előtt volt... csak azt tudnám feledni...

Azt gondolom, hogy csak azoknak az embereknek vannak szomorú gondolataik ilyenkor, akiknek a szívük mélyén sok minden miatt bűntudatuk van. Nem akarok általánosítani, hiszen a legtöbb ember igenis bűnös, csak nem akarnak (vagy mernek) belegondolni. Ahogyan a hitüket is inkább véka alá rejtik, és megmaradnak a sonkás-kalácsos, csokinyulas-tojáslikőrös húsvétolás szintjén.

Nos, én nem vagyok bigott katolikus, még csak jó hívő keresztény sem. De nem tudok hit nélkül, vagy talán a hit igen erős akarása nélkül - gondolni arra a bizonyos majd kétezer évvel ezelőtti Húsvétra. Az én sajátságos "lelki gyakorlatom" abból áll, hogy még ha fáj is, lelkem mélyéből végig- gondolom a szenvedéstörténetet; a Getsemáné kerttől a Golgota hegyig. Nem egyszerű elmélkedés ez. Tele van kétségekkel, kérdésekkel, végtelen fájdalommal, hittel és hitetlenséggel, bizonytalansággal, de legfőképpen - szeretettel. És azt hiszem, - tudom, hogy ez a lényeg. Az én vallásom liturgiájában a papok ma piros ruhában vezetik a szertartást, a vértanúság miatt. Szerinted van jelentősége ennek a "gesztusnak", számít bármilyen külsőség vagy szertartás, amivel kétségbeesetten próbáljuk bizonygatni az ingatag és hálátlan hitünket?

Egyedül vagyok most a lakásban, a húsvéti dekorációt már kitettem. Próbálok ma nem enni húst. A húsvéti kosarat már kikészítettem, amiben a megszentelendő ételt viszem a templomba. Készülök a Passiót megnézni, immáron sokadszorra. A családomat már nem terhelem ezekkel a - valljuk be, nem igazán vidám - hagyományokkal. Nekem elég az is, ha tolerálják és nem ellenzik a szokásaimat. Bocsáss meg nekem, ha ez a levél túl lehangolóra sikerült. Úgy tűnik, valamit rosszul csinálok, mert az én "félig-meddig hitem" mindig tele van szomorúsággal. És Te csinálod jól. Ahogy írtál a békességről a lelkedben, a nyugodt és kedves légkörről, a gyermekeid megölelgetéséről, és a nagymamád iránti szeretetről, - mindezek tényleg a Húsvét igazi mondanivalóját és ígéretét hordozzák magukban.

Azért csak ne aggódj értem, - mert tudom, hogy szoktál. :) Alig várom már, hogy teleehessem magamat sonkával és kaláccsal. Imádom mellé a színes tojásokat enni, - még ha meg is fogja a fehérjét a festék :) - meg az újhagymát, majonézes tormát, végén a finomságokat... nem fogom vissza magamat a dőzsöléstől! :) Vasárnap lehet, hogy kimegyünk a skanzenbe Szentendrére, mert nagyon hiányzik a tradicionális, népi hagyományokkal teletűzdelt Húsvét, amit az utóbbi években átéltünk Hollókőn. Remélem, az időjárás kedvezni fog nekünk.

Edit, legyen szép, nyugodt és áldott Húsvétod. A Passiót ne nézd meg. A linkeket csak azért küldtem, mert azok a számomra legszebb betétdalokat tartalmazzák a filmből. Utoljára még engedd meg, hogy az egyik legkedvesebb istenes versemet küldjem Neked az ünnepre.

Szeretettel,

melinda

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.

Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon, de háborús éjjel.

És megvakultak hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Szarvasvadász

Mire nem jó a nyári időszámítás. Az óra visszaállítás miatti álmatlanság végett ottragadtam a Filmmúzeum éjszakai programján, a Szarvasvadász című filmopuszon.

Emlékszem, 17 éves voltam. Az újpalotai baráti társaságomat "Bagoly-band"-nek hívtuk. A hétvégi bulik imádott bagoly-feelingje számunkra azt jelentette, hogy 15-20 ember összegyűlt egy 9. emeleti panellakásban, a Vilikééknél, akinek a legfelvilágosultabb és megértőbb (értelmiségi) szülei voltak. (Valószínűleg csak jobbnak látták, ha ott nyomorgunk szem előtt, és nem a játszótéren szipuzzuk zacskóból a technokol ragasztót... :-)) Szóval jópáran összejöttünk, és hubertus mámorban lebegve, hering módjára összezsúfolva hallgattunk éjjelente a Szférák zenéjét, Jean Michael Jarre-t vagy Vangelist. Az élet nagy dolgairól értekeztünk bölcsen, és fejlett rendszerkritikánkat az akkor áldásnak számító, nyugatról beszerzett, egy darab magyar narrátor által alámondott (!!!) szalagos videokazettákra felvett filmekből merítettük. Tucatjával néztük a vietnámi háborúról szóló drámákat is, - állíthatom, hogy részint ezeken szocializálódtam. Így lett kamaszkorom meghatározó élménye a Hair Forman-től, Alan Parker Madárkája, Oliver Stone-tól a Szakasz, és a Szarvasvadász is, Michael Cimino-tól.

Így utólag ezekből a filmekből mi egyetlen legfőbb mondanivaót értettünk ki, mégpedig a barátság mindent elsöprő erejét. Előbb voltak ugyanis életre szóló(nak hitt) barátságaink, mint világot megváltó szerelmeink. Hittünk abban, hogy örök barátságokat kötünk, egy életen át egy csapat maradunk. De Niro és Christopher Walken orosz rulettes duettje a legőrültebb és legönfeláldozóbb haláljáték a filmtörténelemben. Soha, sehol ilyen mélységű igaz barátságot még nem láttam vásznon megjeleníteni. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz is, hogy rálássak a film arculcsapó társadalomkritikájára, és az örök igazságra – a háború általános érvényű értelmetlenségéről.

Hát ilyen egy klasszikus, örök értékrenddel rendelkező film. Több mint 20 (30) év múlva is maradandó nyomokat hagy az emberben.

A Föld órája

A kék-zöld planétánk jelképesen kapott egy órát ajándékba ma este. Ez főként egy egyórás demonstratív, globális világítás kikapcsolást jelentett, elsősorban marketing céllal. Elsötétült a Colosseum, a Big Ben és az Eiffel torony.

Sötét lett a mi kis szobánkban is, habár ez korántsem rendhagyó állapot. Naplementétől lefekvésig nálam általában csak mécsesek égnek, szinte minden este. Nem járultam tehát hozzá érdemben a kezdeményezéshez. Ám legalább nem álltam hozzá olyan flegma-renitens módon, mint azok a primitív „csakazértse” bagázsok, akik minden különösebb ésszerű indok vagy magyarázat nélkül, csupán brahiból és élből tagadnak minden ilyen jellegű környezetvédelmi kezdeményezést, társadalmi megmozdulást vagy polgári jószándékot.

MIÉRT?

Miért vagyunk – nem csak egyénileg, hanem össztársadalmilag is– ilyen bunkón és makacsul engedetlenek? Miért nem dobjuk ki szelektíven a hulladékot? Miért nem zárjuk el a vízcsapot, miközben fogat mosunk? Miért nem veszünk energiatakarékos izzókat? Miért nem használunk nylonszatyor helyett környezetbarát bevásárló tasakot? Miért nem oltjuk le a villanyt egy órára, legalább a Föld óráján? Miért hisszük azt, hogy mindez semmit nem számít, mert csupán csepp a tengerben?

Másfelől, ha jobban belegondolok, arrogánsan cinikus és kiábrándító kezdeményezés ez. A Földnek adni egy órát – vanitatum vanitas, a "hiábavalóságok hiábavalósága" értelmében: ennek a Földnek, akinek - saját időszámítása szerint – már csak tizedmásodpercei vannak hátra. Miattunk.

Gyarló az ember

Valami elképesztő élményben volt részem...

Az úgy történt, hogy lassan éreztem, ahogy hátradőlök, és a lábam megemelkedik. Párnás szorítás kulcsolódott a végtagjaimra, és kényelmes puhaságba ágyazódott a testem. Fülemben halk, meditatív keleti zene akkordjai csendültek fel, a testem szinte lebegni kezdett a kényeztető közegben. Aztán valami körkörös erő masszírozta végig a derekamat, majd feljebb kúszott a gerincem mellett két oldalt, és erőteljesen nyomogatta a lapockámat. Majd értő "kezek" lazították végig a nyakamat, és a tarkóm felett egészen a koponyámig kúsztak. A talpamtól a fejem búbjáig átjárt valami frenetikusan jó, felszabadult érzés. Olyan volt, mintha a fájdalmat szálanként húzták volna ki a testemből... A görcsök elsimultak, totális relaxálásnak adtam át ernyedt izmaimat, és nevetnem kellett hangosan, olyan jól éreztem magam fizikailag és szellemileg.

Aztán vége lett. És én csüggedten vártam, hogy újra és újra átélhessem ezt a 15 perc gyógyító bűverejű masszázst. A cégünk tudniillik felállított két csoda-masszázsfotelt, melyet az agyonterhelt dolgozók jobb fizikai közérzete végett szereztek be. Én, a szkeptikus, aki még soha semmilyen emberi masszázson nem vettem részt, - mert nem viselem el, ha idegenek fogdosnak, még ha gyógyító szándékkal is – azonnal függő lettem az ultramodern, állíthatós-zenélős kényeztető fotelektől. Az olyan gyarló emberek számára, mint én, ez maga volt a földi paradicsom. Erősen gondolkodom azon, hogy otthonra is be kellene szerezni egyet... kár, hogy a finanszírozáshoz valami más cégnél kellene dolgoznom, és minimum felsővezetői beosztásban... :-(

Egységes, osztatlan ünnepünk

Kitűztem ma a kokárdát, aztán elbizonytalanodtam. Nemzeti jelképeinknek és szimbólumainknak manapság túl sokan tulajdonítanak többértelműséget, mögöttes tartalmat vagy - rosszabb esetben - politikailag pejoratív jelentést. Pedig mindenféle übermagyarkodó vagy jobboldali érzület nélkül - politikai ideológiáktól mentesen és abszolút semlegesen - csupán az elismerésemet, hálámat és tiszteletemet akarom kifejezni a márciusi ifjak előtt. Az 1848-as forradalom és szabadságharc ideája egységesen, - pártállástól és hazug demagógiáktól függetlenül - képes volt a piros-fehér-zöld lobogó alá terelni a magyarokat. Azóta ez az egyetlen nemzeti ünnepünk, melyet minden korszakban minden hatalmon lévő éra tolerált. Ám az egységes, osztatlan és méltó ünneplést még nem sikerült gyakorolni 1989 óta.

A kokárdáról még csak annyit, hogy finoman szólva jobboldali érzületű kolléganőm csodálkozva kérdezett rá: "Te felvetted a kokárdát? Rólad nem is gondoltam volna..."

Ebből a megjegyzéséből több sajnálatos konzekvenciát vontam le:

• szerinte én véresszájú baloldali vagyok


• a véresszájú baloldaliak nem is hordhatnak kokárdát


• a kokárda viselése egyértelműen csak a jobboldaliak privilégiuma


• aki kokárdát visel, az egyértelműen jobboldali.

Óvatosan hát a nemzei jelképeinkkel. :(