Kitűztem ma a kokárdát, aztán elbizonytalanodtam. Nemzeti jelképeinknek és szimbólumainknak manapság túl sokan tulajdonítanak többértelműséget, mögöttes tartalmat vagy - rosszabb esetben - politikailag pejoratív jelentést. Pedig mindenféle übermagyarkodó vagy jobboldali érzület nélkül - politikai ideológiáktól mentesen és abszolút semlegesen - csupán az elismerésemet, hálámat és tiszteletemet akarom kifejezni a márciusi ifjak előtt. Az 1848-as forradalom és szabadságharc ideája egységesen, - pártállástól és hazug demagógiáktól függetlenül - képes volt a piros-fehér-zöld lobogó alá terelni a magyarokat. Azóta ez az egyetlen nemzeti ünnepünk, melyet minden korszakban minden hatalmon lévő éra tolerált. Ám az egységes, osztatlan és méltó ünneplést még nem sikerült gyakorolni 1989 óta.
A kokárdáról még csak annyit, hogy finoman szólva jobboldali érzületű kolléganőm csodálkozva kérdezett rá: "Te felvetted a kokárdát? Rólad nem is gondoltam volna..."
Ebből a megjegyzéséből több sajnálatos konzekvenciát vontam le:
- szerinte én véresszájú baloldali vagyok
- a véresszájú baloldaliak nem is hordhatnak kokárdát
- a kokárda viselése egyértelműen csak a jobboldaliak privilégiuma
- aki kokárdát visel, az egyértelműen jobboldali.
Óvatosan hát a nemzei jelképeinkkel. :(
Isten hozott az oldalamon! Amit mondani szeretnék, az teljes átfedésben benne van a mottóban. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Simone Weil csodálatos gondolatát egykori mentorom, Schäffer Erzsébet hagyta rám. Eddigi életem során kegyes volt hozzám a Sors, és csodálatos élményekkel ajándékozott meg, melyeket 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése