2012. március 29., csütörtök

Borúra ború


Fotó: Hír24
... aztán meg némi derű, bár a szám íze még mindig keserű. Nem akartam én ezt rímbe szedni, mert rímelni való kedvem sincs, csak így jött ki belőlem. Néha már olyan tömény és hányingert keltő a méltatlanság és a tehetetlen düh, hogy az ember csak legyint bosszúsan és annyiban hagyja, csak a rossz szájíz marad meg utána, és sejteti  azt a halovány diszkomfort érzetet, hogy megint elveszett egy csata.
Ja, bár inkább a háború veszett el, alapvetően, ám egy apró csatát mintha megnyertünk volna. ’Megnyertük’, mondom nagyképűen, bár – sajnos – semmilyen érdemem nem volt benne, ha csak az aktív emocionális és vehemens drukkolást nem vesszük annak... A jelenlegi Köztársasági Elnök plágiumbotrányát mindenki ismeri, felesleges újra felidézni, mert csak az a bizonyos émelygés tör rám megint. Hetek óta figyelem a fejleményeket, hova kanyarodik ez a kínosan undorító ügy, ki, kivel, hol, mikor, hogyan próbálja eltussolni az orbitális és nyilvánvaló tisztességtelenséget, meddig süllyedhet a „kéz kezet mos” mechanizmusa, meg a „betyárbecstelenség” az aktuális politikai elit sleppjében. Jelentem, pontosan elegendő mélységekig. Még azon is túl.
Mert lehet  arrogánsan nyilatkozni, és a ’csakazértis’ nagyképű kivagyiságával elutasítani a vádakat. Lehet Ázsiáig menekülni a Vizsgálóbizottság elől, végül is elég messze van ahhoz, hogy elérjen odáig az igazság. Lehet még vastagabb bőrrel és lenéző félmosollyal belemondani a kamerába, hogy ’ugyan már, hova gondolnak, nem mondok le, mert győzött az igazság, és nincs kettős mérce...’ Lehet parolázni a koreai MAGYAR szakon dolgozó oktatókkal, ünnepeltetni magát az embernek a koreai, MAGYART tanuló diákokkal, átvenni dicsőséges és elismerő díjakat... Csak az a baj, és megvallom, az b*asz fel engem leginkább idegileg, hogy ezeknek a diákoknak egy részét én is ismerem. És tartok tőle, nem akadt ott senki, aki felvilágosította volna őket az éppen aktuális eseményekről, meghurcoltatásról, plágiumról, közutálatról, piedesztálról való totális letaszíttatásról. Vagy ha akadt is, nem valószínű, hogy a helyzete megengedte, hogy reálisan nyilatkozzon a vezető magyar politikus botrányáról, netán saját személyes etikai és politikai meggyőződése miatt ne nyújtson kezet a parádézó elnöknek. Tudjuk jól, az ember manapság nehezen engedheti meg magának azt a luxust, hogy elvei legyenek. Azok a hétköznapi hősök pedig lassan kivesznek a nyilvánosság színteréről, akik meggyőződésből vagy gerincből és tartásból nem vesznek át Kossuth díjat, vagy nem fognak kezet az éppen jelenlévő zsarnok vezetéssel.
Fotó: Hír24
Ám mindeközben itthon született egy végre méltó és bátor döntés is, miszerint megfosztják a Köztársasági Elnök „Urat” a doktori címétől. És bizony az aktuális politikai vezető rezsim is pálfordult egyet, és megeresztett egy „ejnye-bejnye, ezért már sajnos nem tudjuk tartani a hátunkat, úgyhogy mossuk kezeinket...” – telefont a frankfurti tranzit VIP várójában rostokoló plagizálónak. No, hát fordult a kocka, ezt – lefogadom – senki sem (merte volna) gondolni, legfőképpen az Elnök „Úr” nem, aki most hezitál, bizonytalan és hallgat. ’Monnyonle!’, hogy a klasszikust idézzem, vagy inkább ne is merjünk nagyot álmodni... Szóval én inkább csak csendben csodálkozom és hálálkodom, hogy talán mégis van isteni (politikai) igazságszolgáltatás, és vannak olyan mértékű méltatlanságok és szégyenek, melyek nem maradhatnak megtorlatlanul. Így a mai végtelenül borús napon, amikor még az időjárás is elővette az ’ítélet-jellegét’, némi derűt vélek felfedezni, vagy inkább nagyon halovány fényt, az igen sötét alagú legeslegvégén...
A volt koreai diákjaimnak, kedves ismerőseimnek, akik most (talán kicsit hivatalból és ’illikből’) lelkendeznek a Nagy Magyar Köztársasági Elnök Úr látogatásán, majd ajánlok pár kijózanító és IGAZ írást az eseményekről. Persze csak ha kérdeznek. Mert én már nem veszíthetek semmit. J


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése