Rendezvény és foci

Világéletemben utáltam a futballt. Az is lehet, hogy csak azért, mert amióta az eszemet tudom, nem sikerült magamévá tennem a "les" problematikáját. Mérkőzésen sem vettem részt, ha csak nem számítjuk azt az egy, kollektív kivetítős meccset a Nyugati pályaudvarnál, valamelyik világbajnokság döntőjén. Az sem volt nagy élmény, valakinek a kedvében akartam csak járni, így szívesen végigültem azt a másfél órát. Értelmetlen, ostoba, túlspilázott és túlfizetett sportnak tartom, akárcsak a Forma 1.-et, vagy az egyéb megjátszós, luxus sportokat, mint például a golfot vagy a pókert. (Apropó, sport kategória egyáltalán a póker...?)

Ezért kicsit kétségbeestem, amikor a napokban rendezvényre hívtak dolgozni, méghozzá egy válogatott futball meccsre. (Magyarország – Bulgária) Persze az ember örül minden ilyen alkalmi munkalehetőségnek, és afelől is biztosítottak, hogy a VIP részlegre kerülünk, egy svédasztalos vacsora fogadásra. Nekem viszont hajmeresztő emlékeim bújtak elő régebbről, amikor pár évig a Forma 1.-en dolgoztam hostess-ként, és jegyeket árultam, szórólapoztam a pályán. Általában kisebb csoportokban voltunk beosztva a különféle szektorokban, és vándoroltunk egyik kaputól a másikig. Nos, nem egyszer történt meg, hogy a nap közepén, amikor már emelkedettebb volt a – főként nyugati! – szurkolók hangulata, elképesztően suttyó módon kezdtek viselkedni. Állati részegségig itták le magukat, majd nekimentek a konténerszerű bodegáknak, ahonnan árultuk a jegyeket. Az otthon amúgy konszolidáltan viselkedő osztrákok, németek, hollandok és egyéb nemzetiségű drukkerek döngették a falakat, mozgatták ide-oda a bodegákat, és feldöntötték azokat. Úgy, hogy közben benne voltunk, halálra rémültem. A biztonsági őrök siettek a segítségünkre, de a posztunkat attól függetlenül nem hagyhattuk el, mert ott voltak a jegyek és a nem kevés bevétel.

Nos, ilyen érzelmekkel indultam neki Győrnek és az ETO stadionnak. Egy-egy ilyen rendezvény arról szól, hogy 14-20 órát végigdolgozik az ember egyhuzamban, általában megállás nélkül. Mert bár a mérkőzés csak 18:00-kor kezdődött, reggeltől délutánig a csupasz-kopár betonfolyosót kellett berendezni, hogy némi VIP-es imidzse legyen. Az ember mindig tanul valamit, én például azt, hogy a stadionok rohadt hidegek, mert hogy nincsenek lefedve, úgy értem a folyosók sem. Lehet, hogy túl naiv vagyok, de abban reménykedtem, hogy fűtött helyen leszünk. Ezzel szemben látszott a leheletünk egész nap, és a legnagyobb problémánk nem a fáradtság volt, hanem az, hogy szétfagytunk. A VIP-es kabinok persze zártak és fűtöttek voltak, oda menekültünk be néha melegedni.

Az ember egyébként tanul hasznos dolgokat is, ami soha nem árt, főleg ha boldogulni akar ebben a nehéz világban. Így most már nem nézek hülyén, ha azt mondják, hogy gyerünk ’kasírozni’, vagy gyújtsunk be a ’csévingek’(lsd: chafing) alatt. A kasírozás nyomán egyszerű asztalokat öltöztettünk nemzetiszínű, szép fodros abrosz díszbe, és a könyöklő asztalokra is piros-fehér-zöld selyembe burkolt fűszernövények kerültek. A szalvétákat is megtanultam szép kúp-glédába hajtogatni, és egészen jól visszajött a régi rutin a kávé és tea szervírozását illetően. Állati finom kaják voltak, melyben óriási szerepe van a gasztronómia terén üstökösként feltűnt Almárium bisztrónak, ami kizárólag minőségi magyar alapanyagokból készíti a mennyei magyar ételeket, olyanokat, amilyeneket Jóanyám főz. És ez a legnagyobb dicséret, amit elmondhatok róluk.

A meccsből, nos, nem sokat láttam, de azt bizton állíthatom, hogy felemelő és libabőrödzős érzés volt, amikor berúgta a magyar csapat az első gólt. Tombolt körülöttük, a fejünk felett, a lábunk alatt a stadion, és valahogy nekünk is mosolyogni kellett a pultok mögött. Volt némi katarzisom is, amikor az első rúgás előtt felhangzott a magyar himnusz kezdő sora, és egy vendég éppen kávét kért tőlem. Önkéntelenül kiegyenesedtem és mozdulatlanul tisztelegtem a himnusznak, mert engem még úgy neveltek, hogy ilyenkor vigyázzban kell állni. És valahogy az úriember is egyetértett velem, mert beleegyező félmosollyal állt meg, és ezzel együtt leállt az élet az egész VIP folyosón, mert egyezményesen mindenki elfogadta, hogy ez így tisztességes. Mindent összevetve, tényleg csupa pozitív érzéssel mentem éjszaka haza, mert amennyire tartottam ettől a rendezvénytől, olyan jól sült el. És tényleg könnyű volt eltekinteni azoktól a kellemetlenségektől, hogy szétfagytam, iszonytatóan fájt a lábam az egész napos talpalás miatt, és halálosan fáradt és kimerült voltam. Hálás vagyok, hogy van lehetőségem még résztvenni ilyen eseményeken, és hálás vagyok azért is, hogy még végig bírok csinálni egy ilyen strapás napot. Büszke vagyok magamra. :)