Egy csokor minden

Ez is csak egy kedvetlen, szürke és értelmetlen hétköznapnak indult, aminek neki sem akartam állni. Rosszkedv és reménytelenség, a hiábavalóság és céltalanság érzete, szomorúság és magány. Fel-feladás.

És akkor felszóltak a recepcióról, hogy küldeményem érkezett. Biztos egy csomag egy partnertől, egy utas keretnapos szerződés jött vissza, gondoltam. És akkor ott állt egy futár, egy hatalmas csokor, sárga, habos nárcisszal. Alig hallottam a recepciós lányok kuncogását, és az asszonynevemet elrontottam, amikor aláírtam a szállítólevelet: nem csak MARITY, hanem már MARITY-KOVÁCS...

"Honnan jött, kitől jött, szülinapod van?" – kérdezték mosolyogva a lányok... én meg csak nyeldekeltem a könnyeimet. Álltam ott mozdulatlanul, és nem tudtam megszólalni. "Nincs születésnapom. A férjemtől jött, Koreából. Csak úgy." A liftben már elmosódott minden a szemem előtt, és csak sírni tudtam. Egy tavalyi virágcsokorra gondoltam, ugyanígy tavasszal érkezett, ugyanilyen elbűvölő nárciszokból állt, - a legkedvesebb virágomból. A kísérőkártyán csak ennyi állt: "Saranghaeyo: sk"

Nem tudom, mekkora ereje van egy csokor virágnak. Vagyis, most már tudom. Nem csak annyit éreztem, hogy mindent elsöprő erővel elönt a szeretet. Azt éreztem, hogy nem fogom feladni. Hogy ki fogom bírni Nélküle, hogy erős leszek, amíg nem ölelhetem át újra, hogy újabb erőt merítsek Belőle. Hogy nem fogok Neki panaszkodni és elégedetlenkedni, és ezerszer hálát adok az Istennek, hogy Ő van nekem, még ha oly messze is. És várom a nyarat, hogy újra együtt legyünk.

A mostani kártyán ennyi állt: "Mirának, szerető férjétől: sk."


Drága sk.

Nem ígérhetek Neked mást, csak amit az esküvőnkön ígértem. Hogy jóban-rosszban. A Mindig-szeretetet. És a verset, Elizabeth Barrett-Browning-tól, amit a házassági fényképünkre írtam rá, meg a dalt, ami az eskünk alatt szólt:

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét - ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet - szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.

Szerető feleséged,

mira