A májusi eső...

... amely aranyat ért. Én imádom a nyarat, de most ébredtem rá, hogy a május a legkedvesebb hónapom. Nem csak azért, mert akkor született a Lányom, bár nyilván ez a legfőbb oka. Emlékszem, amikor kisebb volt, eszelős örömmel vártuk a tomboló virágzást. Reggel az óvodába menet folyamatosan a kerteket lestük, hogy hol sárgállik legelőször az aranyeső. Ugyanez később a fehér és lila orgonával. „Lestoppoltuk” magunknak a virágokat, és az nyert, aki többet talált. Szerettem azokat az időket. A fák és a bokrok eszelős hirtelenséggel borultak sziromfelhőbe, és szinte méterről méterre más-más illat tolult az ember orrába, ahogy sétált az utcákon. Most is tudom, hogy bár az orgonák már elrozsdásodtak, hamarosan a jázmin bokrok bódítanak édes illatukkal, majd a bodza ágait húzzák le a földig hatalmas, ernyős, apró fehér virágai...

Gyönyörűséges a május. Szinte fájóan szép. Még ha esik is az eső, az ég ilyenkor nem csak simán szürkék a felhők. Az égboltot alulról vakító fehér keretként világítja be a nap, de már mélykék és haragos tengerszínű a horizont. A májusi eső váratlanul és vadul érkezik, langyhideg és szinte jóleső, ahogy még a napsugaraktól kísérve belecsapódik az ember arcába. Amilyen hamar jött, olyan hamar el is megy, és élettől lüktető csendéletet hagy maga után. Az üdezöld mezőkről pára száll fel, hófehér és halványrózsaszínű csapzott szirmokkal van tele az utca. A madarak lassan újra nekiállnak az életigenlő kantátájuknak, és megint ki lehet menni sétálni a kertek mögé, fel a dombon, végig a csapáson a szántóföldekig, ahol már térd fölé ér a zsenge gabona.

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag

...Öt napja, öt éje...Az orgona kezdte,

s azóta csupa fölszakadt

sajgás vagyok, álom és csupa zsenge

sóvárgás, néma indulat,

s az hangot követel, éneket,

zengőt, emberit, édeset,

mintha enélkül - így fenyeget -

nyomtalan halnék szét az egekbe,

ahogy a májusi orgonaszag.

Sajgás vagyok, sóvárgás és néma indulat. Érzem ezt a mindent szétfeszítő vitalitást, ami körülvesz. Érzem a természet szétrobbantó erejét, érzem a teremtő akaratot, az újjáéledés varázslatos képességét, az újrakezdés minden évben megújuló energikus képességét... és képtelen vagyok mindezt a saját javamra fordítani... képtelen vagyok erőt és akaratot meríteni a saját életemhez. Nem ragad rám ebből a vad csimborasszóból semmi, ami tovább tudna mozdítani... ami lehetővé tenné azt, amire annyira vágyakozom. Csakugyan lehetetlen az embernek MINDENT maga mögött hagyni, és kezdeni egy teljesen új életet? Valóban nincs olyan, hogy „tabula rasa”? Tényleg nem lehetséges feledni mindent és mindenkit, lerázni az összes nyomorult, rosszmájú és rossz emlékű embert, és magunk mögött hagyni, örökre felejteni őket? Igazán nem lehet csak azt az egyet magammal vinni, aki igazán fontos, akit igazán szeretek, akiben soha nem csalódtam, és mellettem állt és segített mindig, - bármennyire is próbálták és próbálják ezt megakadályozni most is azok, akiknek nyomorult életében csak az efajta gáncsoskodás az öröm...?

Mindössze ez a vágyam. Magam mögött hagyni és elfelejteni mindent és mindenkit, és új életet kezdeni a Lányommal, vagy az Ő közelében. Ezen dolgozunk most, és meg is fogjuk valósítani, még ha most oly kivitelezhetetlennek is tűnik.

Apróka örömök

Három, majd négy nyulat láttam reggel a harsogóan zöld mezőn rohanni, amikor kinéztem a terasz ajtón. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés volt látni a nyulakat. Jobban mondva, alig látni őket, mert villámgyorsak voltak, így a fényképen is jórészt csak apró szürkésbarna foltoknak látszódnak, ahogy kergetik egymást a lankás dombok felé. Az egyik megállt, fülelt felém, és szent meggyőződésem, hogy meghallotta, amikor kattintottam a géppel, mert abban a pillanatban elszelelt.  Új helyre költöztem, hála Istennek. Vidékre, az Isten háta mögé. De nem félek, tiszta, nyugodt és szép helyen vagyok. Rengeteg zöldet és kéket látok, ha kinézek az ablakon. Erdőt és mezőt, és eget. Na meg a nyulakat. Rácsodálkoztam magamban, milyen apróka öröm ez, és mégis mekkora. És örültem neki, hogy képes vagyok rá. Az apróka örömökre.

Nem tudom azt sem, hogy másoknak jelent-e akkora euforikus örömöt, ha forró fürdőt vesznek, mint nekem. Nem is értem, miért kerítek rá sort ilyen ritkán...  Persze sokszor látja az ember az idióta amerikai filmekben, amikor a főhősnő belemártózik a habokba, egy pohár borral a kezében, andalító zenét hallgatva...  Nekem az a lényeg, hogy szinte égessen a víz. Mosson le rólam minden mocskot, izzasszon ki belőlem minden gondot. Egy pár gyertya, csak a hangulat kedvéért, egy kupica tojás likőr, ami még Húsvétról maradt itt, meg a laptop a szennyestartó tetején, hogy az aktuális kedvenc angol sorozatomat nézzem. Nem sokáig, mert szinte beleszédülök a forróságba, a víz és a bőröm is gőzölög, az szívem a fülemben lüktet, az agyam is tompul, és csak fekszem kábultan-bódultam a forró fürdőben. Amíg csak ki nem hűl. Komplex fizikai és mentális felüdülést nyújtó élmény, testi-lelki harmónia.  Egy apróka, mégis csodálatosan jóleső érzés. Többet kellene gyakorolni.

Imádok találkozni a Lányommal a városban. Főleg így, érettségi vagy vizsgák tájékán. Nagyon jó dolog tudni és átélni, hogy bár érdemben nem tudok neki segíteni, a közelségemre és a verbális támogatásomra szüksége van. Jó érzés egymást megelőzve hívni a másikat, és megtárgyalni izgatottan A-tól Z-ig, hogy hogy sikerült, milyen feladatok voltak, mit kellett volna írni... Így volt ma a törivel is. Mázlista volt, mert aránylag könnyű témák voltak, mint például Hunyadi Mátyás, reformáció, Kádár-korszak, nemzetszocializmus, rendszervált(oz)ás... Ezekhez talán még én is hozzá tudtam volna szólni, kiváltképp az utolsóhoz, lévén hogy átéltem azt. Apróka öröm ez is, mégis óriásiak. Mert ha visszagondolunk majd hosszú évek múlva ezekre a párhuzamos megpróbáltatásokkal teli időszakra, akkor legelőször majd ez jut eszünkbe. Ahogy ebédelünk az IKEA éttermében, és csak tömjük magunkat megkönnyebbülve, és nevetünk nagyokat, ahogy a szülinapi torta helyett kapott (komfortosabb és szállíthatóbb) mini panettone tetejébe tuszkoljuk a 19-es (16-os, 61-es, 91-es... J) gyertyákat. És BESZÉLGETÜNK. Ez benne a legjobb.

"Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked."

Kálnay Adél

Éretlenek

Matek érettségit írni az embernek a 19. születésnapján – azért valljuk be, ez elég gáz...  Na, ez történik most épp a Lányommal, miután ember tervez, Isten (meg az Oktatási és Kulturális Minisztérium) végez. A tegnapi emelt szintű magyaron túlvagyunk. Most úgy érzem, hogy a saját érettségimnél is stresszesebben éltem meg a nagy eseményt. (Tényleg nagy. Őszinte megdöbbenéssel láttam, hogy a közel 93 000 érettségiző közül körülbelül CSAK cirka 1300 választotta az emelt magyart. Szomorú tény, hogy a magyar tanulás és az ezen a területen való elhelyezkedés semmilyen szempontból nem rendelkezik presztízzsel... A magyar irodalom továbbra is csak szenvedélyes és reménytelen szerelem és passzió marad számunkra...)

Négy órán keresztül írni azt a nyomorult tesztlapot... minden negyedórában rám tört a pánik, hogy vajon odatalált-e a vizsga helyszínére... volt-e elég ideje üdítőt és csokit venni...  berakta-e a kabaláját... simán kiengedik-e a mosdóba...   Lestem, hogy fent vannak-e a feladatok és a megoldókulcs a neten. Nosztalgiázva gondoltam vissza az én magyar érettségimre, ahol óriási mázlival a nyugatosokat húztam, meg egy Kosztolányi verset. /Történelemből meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, biolgóiából meg az ember szaporító szerveit, - bár ezeket a pillanatokat inkább engedem a jótékony feledés homályába merülni.../ Négy órás tömény stressz és koncentráció ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek... Még mindig azt mondom, hogy drasztikusan megterhelő az érettségi körül zajló mizéria és procedúra a 18-19 évesek számára. Bár azt elismerem, hogy egész Euróában (vagy az egész világon?) a magyar érettségi a legrangosabb, és a mi gyerekeink jóval komplexebb és komolyabb tudást igazolnak a jó jegyükkel a bizonyítványban, mint egyéb nemzetiségű diákok.)

Tűkön ültem, amikor végre meghallottam a csilingelő hangját a telefonban, és kiderült, hogy inkább megkönnyebbült, mint csalódott. Egy kínai kajáldában „ünnepeltünk”, és gyömbérrel koccintottunk, hogy túlvan a legnagyobb akadályon. (Felfoghatatlan, de nem tartott a matek érettségitől...) Mint utólag kiderült, a középszintű magyar inkább volt nehezebb, mint az emelt. Ott Móricz, Csokonai, Petőfi, Nemes Nagy és Szpohoklész volt a téma.  Az emelt szinten – többek között – irodalomtörténeti antológiák bevezető szövegeit kellett értelmezni és összehasonlítani. (!!!) Azt hiszem, már itt elvéreztem volna... Annyira, de annyira büszke vagyok a gyerekemre, hogy bevállalta ezt, és ilyen hősiesen helytáll – kihangsúlyozva azt a szerencsétlen tényt is, hogy ma a születésnapján írja – éppen ezekben a percekben is! – azt a nyomorult matematika érettségi vizsgát. Remélem, ma is lesz ok az örvendezésre. Addig is, lehet bőszen készülni az emelt szintű magyar szóbelire.

http://www.youtube.com/watch?v=jQubehx3gXg

Hírek a nagyvilágból

Híreket kaptam Angliából. (Jó, tudom, nem Anglia, hanem Egyesült Királyság, de ez valahogy nem jön a számra soha...) Úgy tűnik, a szállás kérdést sikerül megoldani. Egy egyetemi évfolyamtársam által ajánlott magyar nő adja ki a kis padlásterét, elég jutányos áron. A lakhandi Essex-ben van, és bár nincs közel London igazi belvárosa, a zsákutcában fekvő, zsebkendőnyi kerttel rendelkező házacska, - - mely egyébként egy burjánzó zöld erdő és park mellett fekszik - talán kárpótol a reggeli hosszadalmas utazások miatt. /metró egyébként elérhető távolságban.../ Fura dolog, amikor az ember így próbálgatja „távszervezgetni” az elkövetkezendő kinti életét... A tanulságos és kiábrándító tapasztalatokról majd alkalomadtán beszámolok az angol blogban. Most már „csak” állást kellene találni, minél hamarabb, és akkor meg lennék nyugodva. Tudom, hogy ez lesz a legnagyobb kihívás.

Híreket kaptam Kínából. A Húgom most várja a hetedik kisbabáját. A vészmadárkodó (itteni) család ellenére jól és aktívan viseli a másállapotot. Olyannyira, hogy most vettek fel kölcsönt, és építkeznek. Hugiék saját iskolát alapítottak, ahol angolt tanítanak a kínai kisgyerekeknek. Már van három anyanyelvi tanáruk, és a testvérem egyre inkább konkrét választ vár, hogy kimegyek-e segíteni, tanítani suliban. Októberre mindenképpen akar maga helyett egy helyettesítő tanárt, mert akkor jön a baba. Szeretné, ha én lennék az. Mondtam neki, hogy annyit legalább meg kellene tanulnom odáig kantoni nyelven, hogy megértsem a következő, igen fontos mondatokat, hogyha azok egy kétségbeesett vágott szemű kiskölök szájából hangzanak el: „Tanár néni, pisilnem kell!”, vagy „Tanár néni, szomjas vagyok!”, és végül „Tanár néni, szeretlek!” J Ezek azért olyan kijelentések, amelyekre illik érdemben reagálni. Egyszóval – gyorstalpaló on-line kantoni nyelvlecke kerestetik!

Híreket olvastam Magyarországról. Holnap május elseje, több – egymással a legkevésbé sem összefüggő - szempontból is emlékezetes nap lesz. Majálisok országszerte, melyeket elmos az oly sokszor áldott és átkozott májusi eső. János Pál pápát boldoggá avatják a Vatikánban. (Most elkezdett nagyon hiányozni a rövid, de igen emlékezetes római vakációm, a Szent Péter téren és a bazilikában történt varázsos csavargásaim a Lányommal és a barátnőmmel... Egyáltalán: mi csodás dolgot kell művelni a földi létben, hogy valakit boldoggá avassanak...?!) Holnaptól szabad munkavállalás Ausztriában és Németországban, a magyarok számára is. Nem is értem... Eddig is, és ezután is pontosan ugyanannyi (sok...) reménytelen magyar ember vándorol ki és keres munkát és megélhetést nyugati szomszédainknál is, meg szerte a világban. Holnap – Anyák napja. Az összes eddig felsorolt eseményből talán a legfontosabb. Lehet válogatni, ki-ki saját habitusa szerint.

Nekem „csak” a gyönyörű, reményekkel és szerelmekkel, fürtös virágokkal és bódító illatokkal, színes ruhákkal és tarka kendőkkel teli csodás május első napja lesz. :)  

Kudarc kategóriák

Ahogy elnézem a mostani 18-19 éveseket, megfacsarodik a szívem. Szomorú, ahogy kinéznek, amilyen állapotban vannak. A tartalékaik végére értek, hullafáradtak és kialvatlanok. Elképesztően stesszes időszakot élnek át, most, hogy elérkezett a rettegett érettségi és felvételi időszaka. A legnagyobb probléma az, hogy csak úgy tudnak hozzáállni a vizsgákhoz, mintha ezen múlna minden; a további sorsuk, mintha itt dőlne el a további életük, mintha most egy lapra kellene feltenni és kockáztatni mindent.  A legtöbben közülök most veszik életük legnagyobb akadályát. Többségük most először tapasztalja meg, milyen az, amikor nem sikerül valami, elbukik az ember és kudarcot vall. Bennem meg egyre inkább nő méltatlankodás, és az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy vajon lehet-e kudarcként kategorizálni azt, ha nem jön össze az ötös magyar emelt érettségi, vagy a felvételi az ELTÉ-re?

Ha az ember szülő, mindig kell hogy legyen a tarsolyában egy teljes vigasz-arzenál, főleg az elkövetkezendő kritikus időszakra. Hajtogathatjuk például, hogy „teher alatt nő a pálma”,  meg hogy „ami nem öl meg, az csak megerősít”. Kár, hogy kissé elbizonytalanodó hangon, komolyabb meggyőződés nélkül tudnám ezeket ismételgetni  a gyerekemnek, vigasz gyanánt.

Ehelyett  a hosszas egyeztetések után véglegesített felvételi listához, illetve a megpályázott szakokhoz önkéntelenül is kialakult bennem egy komment-tervezet. Mind a sikeres, mind a sikertelen felvételi esetében. És az a hihetetlen, hogy komolyan is gondolom mindegyik szöveget, máskülönben képtelen lennék a Lányom szemébe nézni, és hitelesen előadni majd neki. Ha nem veszik fel a színművészetire: „Hidd el, jobb ez így. Mostoha a művészsors, állandó könyöklés és protekció, senki nem az érdemei szerint boldogul.” Ha felveszik: „Örülök neki, hogy életed nagy álma teljesül! Művésznek lenni igazi kihívás, és kalandokkal meg élményekkel teli színes életed lesz általa.” Ha nem veszik fel a Corvinusra: „Jobb ez így, mert ez egy versenyistálló. Egy csomó felesleges töltelék tárgy van a nemzetközi tanulmányok szakon, és gondolom Te sem akarsz állandóan úton lévő diplomata lenni.” Ha felveszik: „Ez a legmenőbb szak mostanság, kitárul előtted az egész világ, és csupa hasznos dolgot tanulsz majd.” Ha nem veszik fel a pszichológia szakra: „Jobb ez így. Kikészülnél a sok depressziós embertől, nagyon nehéz lenne lelkileg ezt a munkát csinálnod.” Ha felveszik: „Fantasztikusan érdekes dolgokat tanulhatsz, és pompásan meg fogsz élni, ha magánpraxisod lesz.” És így tovább, alkalmazva a magyar szakra, esztétikára, bölcsészkarra vagy kommunikációra.

Az az alapvető érzés és lélekállapot hiányzik a 18-22 éves korosztályból, hogy valóban még ELŐTTÜK AZ ÉLET. Hogy SEMMI NEM VESZETT el a kezdeti bukásokkal. Hogy SZÁMTALAN LEHETŐSÉGÜK van még megváltani a világot és önmagukat. Én, a saját élettörténetemmel, átélt negatív tapasztalataimmal, rögös életutammal és a nem kevés évvel a hátam mögött képtelen vagyok hitelesen sugallni a gyereknek és megerősíteni Őt abban, hogy számtalan – és basszus! tényleg rengeteg! – csodálatos élmény, csoda, siker és kaland vár rá az elkövetkezendő években.

Csak azt szeretném tudatosítani a mostani végzősökben, ha esetleg elbuknak valamelyik vizsgán, hogy nem csak „több is veszett Mohácsnál”, hanem nem veszett el semmi! Hogy – hiába is sulykolták beléjük, akár a szülők, tanárok vagy az elvárások – sem az érettségin, sem a felvételin valójában NEM MÚLIK SEMMI. Hogy bárhogy is sikerül az érettségijük, jól van az úgy is. Mert lehet rajta javítani, lehet hozzá plusz pontokat szerezni, és meg lehet próbálni jövőre is. Bárhová is veszik fel őket, jól van az úgy is. Mert lehet halasztani, mert lehet átjárni egy másik szakra, és mert lehet idővel egyetemet váltani. Hogy ha nem veszik fel őket sehova, jól van az úgy is. Mert lehet kihagyni egy évet, és csak a nyelvtanulásra koncentrálni, ami szinte a végzettségnél is fontosabb. Mert lehet a következő felvételiig elmenni külföldre dolgozni, hogy tudásban és tapasztalatokban – na meg anyagiakban is gyarapodjon az embergyerek. Mert lehet egy vagy több OKJ-s képzettséget megszerezni, mert amit megtanul az ember, azt magának tanulja, és minden, amit tanul az életben, valamilyen módon hasznára válik.

Tudom én, hogy nem lehet a gyereket burokban tartani, bármennyire is szeretnénk a hermetikus védelmet nyújtani nekik, ameddig csak lehetséges. Egyszer valakitől azt hallottam,  hogy a gyerekek kudarca mindig a szülőké. Nem tudom, hogy higyjek-e ebben. Az azonban biztos, hogy a gyerekünk minden csalódás után átélt fájdalma a miénk. Jó lenne átvenni, magunkba zárni, feldolgozni, és inkább nekünk frusztrálódni vagy sérülni általuk, mint nekik.

http://www.youtube.com/watch?v=oJS1Eft7MtM&feature=related

Válasz egy kommentre, mely furamód eltűnt a facebook-ról...

Kedves Laci!  

Meglepődve tapasztaltam, hogy mind Te, mind a lakás "tulajdonosa" mennyire szívetekre vettétek az elkeseredett, de inkább ironikus, és mindenképpen őszinte ’helyzetjelentésemet’.  Szemrehányásotok (???) feltételezi azt, hogy KÖTELESSÉGEM jól és biztonságban érezni magamat annak ellenére, hogy éjjelente késelős verekedéseket kell kerülgetnem hazafelé menet, és naponta néznek kurvának a mellettem lelassító autók, illetve hogy kéregetők szórnak átkot rám, mert nem adok piáravalót. Csöppet érzem álszentnek és igazságtalannak a kirohanásotokat, de megpróbálom kifejteni.

Úgy érzem, hogy a lakás nem szorul fogadatlan prókátorokra. Tisztán és rendesen lesz itthagyva 2 hét múlva, a rezsiköltségek megtérítésével. És akkor majd nyugodtan lehet felszámolni, visszaadni, gondolkodni a sorsa felett, mert ez a probléma van most napirenden, ha jól hallottam.

Igazad van, az ember hogyléte leginkább az anyagiakon, és főleg a lelkieken múlik. Ezért van az, hogy nagyon remélem, hogy tényleg nem az az ember fog nekem vizet prédikálni és bort inni, akinek markáns és konkrét véleményével tisztában vagyok, nem csak a környékkel, hanem a jelenlegi kritikán aluli magyar társadalmi és – főként – gazdasági helyzettel kapcsolatban. Aki külföldön kíván stabil anyagi hátteret biztosítani önmaga számára, aki nyarai jó részét külföldi tengerpartokon tölti, és aki kávézni ruccan ki Rómába, az legyen szíves ne a szememre hányni, hogy áradozok Essexről. (bántó túlzásnak tartom az áradozást, de nálad, most, belefér.) Hadd ne kelljen részleteznem, hogy a közvetlen baráti és ismeretségi köreinkből hányan menekülnek külföldre, szidván az aktuális „nyomorukat”. Én is azt teszem.

Én magam régen leszámoltam azzal, hogy álszent módon szépítsem a valóságot, elhallgassam a valódi érzelmeimet, vagy kozmetikázzam az aktuális helyzetemet. Szomorú lennék, ha a blogomban (webes naplómban?) nem azt írhatnám, amit akarok. Mellesleg csalódnék is magamban. Óriási szabadsága a mai világnak, hogy az ember (majdnem) mindig azt olvassa, amihez kedve van. Blogom olvasása is fakultatív.

Lesztek szívesek időben szólni, ha érzelmeitek megsértése miatt új helyet kell keresnem. Megoldom azt is. Maradok továbbra is a saját őszinte véleményemmel:

keresztlányod anyja: m

Ügyes-bajos ügyek-bajok...

Én nem tudom, más hogy van ezzel, aki huzamosabb külföldi tartózkodás után szinte csak szusszanásnyi időre érkezik haza. Van-e neki is listája a fontos teendőkről, a határidős intéznivalókról, a halasztást nem tűrő ügyekről.  Shakespeare nem volt paranoid, amikor Hamletjának nagymonológjában górcső alá veszi, sőt mi több, elátkozza a „hivatalnak packázásait”, csak némiképp kiábrándító, hogy a késő reneszánszban is voltak az embereknek hasonló problémái. Az én „things to do” cetlim hosszú és első olvasatra elmegy tőle az ember életkedve. APEH, TB, OTP, bíróság, körzeti orvos, szakrendelők, posta, meg még amit nem lehetett kategorizálni.

Az úgy van, hogy az ember nagy lelkesedéssel napirendet csinál, és beosztja órákra lebontva a teendőket. Aztán magához vesz némi ásványvizet és rágcsát, és nekiindul az intézkedős napnak. Ma például az OTP-ben próbáltam zöld ágra vergődni az ügyintézőkkel, és a 3 megoldatlan problémából egy kipipálva arányt sikeresnek kell(ene) tekintenem, persze nem megy. Felidegesítettek, elhajtottak másik OTP-be, ellentmondó információkat adtak, illetve nem adták meg a kellő információt. Például azt az sms szolgáltatást, amit direkt lemondtam, mielőtt Koreába mentem, hogy tudjak utalni kintről is, (mivel a totálisan más GSM rendszer miatt nem működik kint az itteni mobilom) végre MOST inaktiválták. (Miután emiatt nem tudtam kintről utalni bárhova is a folyószámlámról) A kártyám augusztusban lejár, ezt próbáltam kicserélni, megújítani előzetesen, mivel nyáron újfent külföldön leszek. Nos, ilyen opció NINCS. A fontszámlához pedig szintén nem tudtam kártyát igényelni. Továbbá kínosan éreztem magamat, hogy ilyen sok, nehezen megválaszolható kérdéssel zaklattam az ügyintézőt. Holnap próbálkozom egy másik fiókban, a javaslatára.

Szakrendelő kipipálva, meglepően könnyen ment, ám amikor magamban meggondolatlanul elkiabáltam a kezdeti sikert, a több hónapra kiírt gyógyszer hiánycikk lett a gyógyszertárban, és egyáltalán nem kapni. Öröm az ürömben, hogy a félévente szokásos nagyrutin vérvételt - amit a magam megnyugtatására kérek preventív szándékkal  – holnap reggel meg tudom csinálni. Némi hátulütője a dolognak, hogy az eredmény valószínűleg akkorra lesz meg, amikor én már a brit akcentust gyakorlom Albionban.

Nem vagyok oda az ilyen napokért. Néha úgy érzem, keresve sem lehet jót találni bennük. Remélem, hogy  „még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor”, amikor elektronikusan, interneten, vagy akár egy telefonon keresztül lehet ÉRDEMBEN intézni hivatalos ügyeket, akár egyetlen giga-adatbázisból, egyetlen ügyfélazonosítóval, az egymással kapcsolatban álló hivatalok számára átjárható és átlátható regisztrációs és ügyviteli rendszerrel. Bár ez így eléggé utópisztikusnak tűnik. Addig is, mint szerencsétlen Hamlet királyfi, én is tűröm balsorsom minden nyűgét s nyilait, és holnap nekilódulok a nagyobb kihívásnak: APEH ÉS TB.

ps:  mai pozitív - betartottam Koreában élő barátnőm, Monika tanácsát, aki vigasztalt levelében. Küldött egy mantrát és egy spirituális erőt adó képet, továbbá azt kérte, hogy ne csak lefelé nézzek, hanem emeljem fel a fejemet és keressem a szépet  mindenütt, ahol járok. Megtettem. És hihetetlen, de egy gyönyörű homlokzati falfreskóra bukkantam, a „nyócker” legnagyobb dzsumbujában. J