A májusi eső...

... amely aranyat ért. Én imádom a nyarat, de most ébredtem rá, hogy a május a legkedvesebb hónapom. Nem csak azért, mert akkor született a Lányom, bár nyilván ez a legfőbb oka. Emlékszem, amikor kisebb volt, eszelős örömmel vártuk a tomboló virágzást. Reggel az óvodába menet folyamatosan a kerteket lestük, hogy hol sárgállik legelőször az aranyeső. Ugyanez később a fehér és lila orgonával. „Lestoppoltuk” magunknak a virágokat, és az nyert, aki többet talált. Szerettem azokat az időket. A fák és a bokrok eszelős hirtelenséggel borultak sziromfelhőbe, és szinte méterről méterre más-más illat tolult az ember orrába, ahogy sétált az utcákon. Most is tudom, hogy bár az orgonák már elrozsdásodtak, hamarosan a jázmin bokrok bódítanak édes illatukkal, majd a bodza ágait húzzák le a földig hatalmas, ernyős, apró fehér virágai...

Gyönyörűséges a május. Szinte fájóan szép. Még ha esik is az eső, az ég ilyenkor nem csak simán szürkék a felhők. Az égboltot alulról vakító fehér keretként világítja be a nap, de már mélykék és haragos tengerszínű a horizont. A májusi eső váratlanul és vadul érkezik, langyhideg és szinte jóleső, ahogy még a napsugaraktól kísérve belecsapódik az ember arcába. Amilyen hamar jött, olyan hamar el is megy, és élettől lüktető csendéletet hagy maga után. Az üdezöld mezőkről pára száll fel, hófehér és halványrózsaszínű csapzott szirmokkal van tele az utca. A madarak lassan újra nekiállnak az életigenlő kantátájuknak, és megint ki lehet menni sétálni a kertek mögé, fel a dombon, végig a csapáson a szántóföldekig, ahol már térd fölé ér a zsenge gabona.

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag

...Öt napja, öt éje...Az orgona kezdte,

s azóta csupa fölszakadt

sajgás vagyok, álom és csupa zsenge

sóvárgás, néma indulat,

s az hangot követel, éneket,

zengőt, emberit, édeset,

mintha enélkül - így fenyeget -

nyomtalan halnék szét az egekbe,

ahogy a májusi orgonaszag.

Sajgás vagyok, sóvárgás és néma indulat. Érzem ezt a mindent szétfeszítő vitalitást, ami körülvesz. Érzem a természet szétrobbantó erejét, érzem a teremtő akaratot, az újjáéledés varázslatos képességét, az újrakezdés minden évben megújuló energikus képességét... és képtelen vagyok mindezt a saját javamra fordítani... képtelen vagyok erőt és akaratot meríteni a saját életemhez. Nem ragad rám ebből a vad csimborasszóból semmi, ami tovább tudna mozdítani... ami lehetővé tenné azt, amire annyira vágyakozom. Csakugyan lehetetlen az embernek MINDENT maga mögött hagyni, és kezdeni egy teljesen új életet? Valóban nincs olyan, hogy „tabula rasa”? Tényleg nem lehetséges feledni mindent és mindenkit, lerázni az összes nyomorult, rosszmájú és rossz emlékű embert, és magunk mögött hagyni, örökre felejteni őket? Igazán nem lehet csak azt az egyet magammal vinni, aki igazán fontos, akit igazán szeretek, akiben soha nem csalódtam, és mellettem állt és segített mindig, - bármennyire is próbálták és próbálják ezt megakadályozni most is azok, akiknek nyomorult életében csak az efajta gáncsoskodás az öröm...?

Mindössze ez a vágyam. Magam mögött hagyni és elfelejteni mindent és mindenkit, és új életet kezdeni a Lányommal, vagy az Ő közelében. Ezen dolgozunk most, és meg is fogjuk valósítani, még ha most oly kivitelezhetetlennek is tűnik.