Kudarc kategóriák

Ahogy elnézem a mostani 18-19 éveseket, megfacsarodik a szívem. Szomorú, ahogy kinéznek, amilyen állapotban vannak. A tartalékaik végére értek, hullafáradtak és kialvatlanok. Elképesztően stesszes időszakot élnek át, most, hogy elérkezett a rettegett érettségi és felvételi időszaka. A legnagyobb probléma az, hogy csak úgy tudnak hozzáállni a vizsgákhoz, mintha ezen múlna minden; a további sorsuk, mintha itt dőlne el a további életük, mintha most egy lapra kellene feltenni és kockáztatni mindent.  A legtöbben közülök most veszik életük legnagyobb akadályát. Többségük most először tapasztalja meg, milyen az, amikor nem sikerül valami, elbukik az ember és kudarcot vall. Bennem meg egyre inkább nő méltatlankodás, és az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy vajon lehet-e kudarcként kategorizálni azt, ha nem jön össze az ötös magyar emelt érettségi, vagy a felvételi az ELTÉ-re?

Ha az ember szülő, mindig kell hogy legyen a tarsolyában egy teljes vigasz-arzenál, főleg az elkövetkezendő kritikus időszakra. Hajtogathatjuk például, hogy „teher alatt nő a pálma”,  meg hogy „ami nem öl meg, az csak megerősít”. Kár, hogy kissé elbizonytalanodó hangon, komolyabb meggyőződés nélkül tudnám ezeket ismételgetni  a gyerekemnek, vigasz gyanánt.

Ehelyett  a hosszas egyeztetések után véglegesített felvételi listához, illetve a megpályázott szakokhoz önkéntelenül is kialakult bennem egy komment-tervezet. Mind a sikeres, mind a sikertelen felvételi esetében. És az a hihetetlen, hogy komolyan is gondolom mindegyik szöveget, máskülönben képtelen lennék a Lányom szemébe nézni, és hitelesen előadni majd neki. Ha nem veszik fel a színművészetire: „Hidd el, jobb ez így. Mostoha a művészsors, állandó könyöklés és protekció, senki nem az érdemei szerint boldogul.” Ha felveszik: „Örülök neki, hogy életed nagy álma teljesül! Művésznek lenni igazi kihívás, és kalandokkal meg élményekkel teli színes életed lesz általa.” Ha nem veszik fel a Corvinusra: „Jobb ez így, mert ez egy versenyistálló. Egy csomó felesleges töltelék tárgy van a nemzetközi tanulmányok szakon, és gondolom Te sem akarsz állandóan úton lévő diplomata lenni.” Ha felveszik: „Ez a legmenőbb szak mostanság, kitárul előtted az egész világ, és csupa hasznos dolgot tanulsz majd.” Ha nem veszik fel a pszichológia szakra: „Jobb ez így. Kikészülnél a sok depressziós embertől, nagyon nehéz lenne lelkileg ezt a munkát csinálnod.” Ha felveszik: „Fantasztikusan érdekes dolgokat tanulhatsz, és pompásan meg fogsz élni, ha magánpraxisod lesz.” És így tovább, alkalmazva a magyar szakra, esztétikára, bölcsészkarra vagy kommunikációra.

Az az alapvető érzés és lélekállapot hiányzik a 18-22 éves korosztályból, hogy valóban még ELŐTTÜK AZ ÉLET. Hogy SEMMI NEM VESZETT el a kezdeti bukásokkal. Hogy SZÁMTALAN LEHETŐSÉGÜK van még megváltani a világot és önmagukat. Én, a saját élettörténetemmel, átélt negatív tapasztalataimmal, rögös életutammal és a nem kevés évvel a hátam mögött képtelen vagyok hitelesen sugallni a gyereknek és megerősíteni Őt abban, hogy számtalan – és basszus! tényleg rengeteg! – csodálatos élmény, csoda, siker és kaland vár rá az elkövetkezendő években.

Csak azt szeretném tudatosítani a mostani végzősökben, ha esetleg elbuknak valamelyik vizsgán, hogy nem csak „több is veszett Mohácsnál”, hanem nem veszett el semmi! Hogy – hiába is sulykolták beléjük, akár a szülők, tanárok vagy az elvárások – sem az érettségin, sem a felvételin valójában NEM MÚLIK SEMMI. Hogy bárhogy is sikerül az érettségijük, jól van az úgy is. Mert lehet rajta javítani, lehet hozzá plusz pontokat szerezni, és meg lehet próbálni jövőre is. Bárhová is veszik fel őket, jól van az úgy is. Mert lehet halasztani, mert lehet átjárni egy másik szakra, és mert lehet idővel egyetemet váltani. Hogy ha nem veszik fel őket sehova, jól van az úgy is. Mert lehet kihagyni egy évet, és csak a nyelvtanulásra koncentrálni, ami szinte a végzettségnél is fontosabb. Mert lehet a következő felvételiig elmenni külföldre dolgozni, hogy tudásban és tapasztalatokban – na meg anyagiakban is gyarapodjon az embergyerek. Mert lehet egy vagy több OKJ-s képzettséget megszerezni, mert amit megtanul az ember, azt magának tanulja, és minden, amit tanul az életben, valamilyen módon hasznára válik.

Tudom én, hogy nem lehet a gyereket burokban tartani, bármennyire is szeretnénk a hermetikus védelmet nyújtani nekik, ameddig csak lehetséges. Egyszer valakitől azt hallottam,  hogy a gyerekek kudarca mindig a szülőké. Nem tudom, hogy higyjek-e ebben. Az azonban biztos, hogy a gyerekünk minden csalódás után átélt fájdalma a miénk. Jó lenne átvenni, magunkba zárni, feldolgozni, és inkább nekünk frusztrálódni vagy sérülni általuk, mint nekik.

http://www.youtube.com/watch?v=oJS1Eft7MtM&feature=related