Fel nem dolgozható kontrasztok

Az elmúlt napok végigvágtattak rajtam, hála Istennek, volt esemény bőven, szusszanni alig lehetett a történések miatt. Alig érkeztem Koreából, már jött a gyerek ballagása, melyet még átalvatlan éjszakák miatti benőtt szemmel, időzónák okozta kábulatban éltem és sírtam át. Utána nem sokkal Húsvét, melynek bár kerestem békességes momentumait, alig leltem azokat. (Talán ha a Nagyszombati tűzgyújtó szertartást nem említem, a Bazilikában, mely igen szép volt és meghitt – még ha jómagam nem is vagyok bigott, temlombajáró igaz hívő. Csak annyira, mint a többi sokszázmillió gyarló. Áldom az eget, ha jóra fordul a sorsom, és nem feledem átkozni sem, ha baj ér. Reményvesztett és bizonytalan, „hitetlen hitemben” csak keresem tétován a bizonyosságot és a megerősít(tet)ést, főként ilyenkor, ünneptájt... de az vesse rám az első követ, ki nem érzi olykor --- túl sokszor mostanság, hogy hányattatik, miként asáska...)

No, ennyit a hitemről, mert most már égetően más dolgok foglalkoztatnak, mondhatni, ennél jóval földhözragadtabb, reálisabb és vulgárisabb dolgok. Ünnep múltával ma értem rá először fellélegezni, és némi elképedéssel konstatálni, hogy még ha átmenetileg is, de bent lakom Budapest egyik legótvarosabb körzetében, abban a bizonyos elátkozott „Nyóckerben”, és annak is a sűrűjében, mert ha már lúd... Nos, elmondhatom, hogy nem kicsit skizofrén állapot, ahogy az ember lánya mászkál esténként faszán-lazán a József utcán hazafelé, a Mátyás tér érintésével végig a Nagyfuvaroson, és sugallmazni próbálja, hogy nem fél, ádehogy. S csodák csodájára, (eddig még) atrocitás nem történt, mintha csak az áradna az esőáztatta, örökké és reménytelenül mocskos, kutyaszar szagú utcák párolgó macskaköveiből, hogy „ide tartozol, innen nem menekülsz, békélj meg ezzel...”  És lőn. Szinte már belenyugvással zárom az ablakot, amikor kigyúrt, fekete bőrdzsekis, ujjnyi vastag fukszokkal nehezített nehézfiúk üvöltenek a kapualjakban kornyadozó kurvákkal, amikor azok lazításként beugranak a sarki éjjel-nappaliba, egy kétdekás vodkáért. Lakonikusan hallgattam egész Húsvétkor a körfolyosós gangról beszűrődőharsogó „szép májusi éjszaka volt” örökbecsűt, amolyan magyar-mulatós adaptációban. Méla közönnyel, már-már mosolygósan köszöntöm a lakásajtón benyomuló szomszéd nénit, akinek JOGA VAN bejönni, - ma például három békebeli kakaós palacsintával. No, hát van, ami ellen semmit nem tudsz, ha belegebedsz, akkor sem, meg kell ezt emészteni, mielőtt az emészt meg/fel téged.

S nem is maga az élmény tudathasadásos, a nap mint nap megélt büdös nagy reáliák. Hanem az az embertpróbáló feladat, ahogy igyekszem kimosni az agyamból, hogy milyen volt Koreában. Megpróbálom nem engedni a tudatomig azt az elektrosokkal felérő felismerést, hogy Szöul és Budapest-Nyócker között akkora kontraszt van, ami nem csak hogy Makó és Jeruzsálem, de olyan véresen releváns, mint a két Korea közötti demarkációs vonal a DMZ-ben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű. Közel állok a valósághoz, ha azt mondom, hogy ki****ott, k***a nehéz nem felidézni a hatalmas, öltözőasztalos és külön fürdőszobás hálómat, amikor ama bizonyos klasszikus fekete fejű gumipumpával próbálom az eldugult fürdőszoba lefolyót helyretenni a Nyóckerben. Kicsinykét nehézkes nem vágyni lélekben a Lotte pompázatos foodcourtjába, amikor a Népszínház utcai kisközértben a kerületi „őslakók” között megvásárolom a Bakony kefíremet meg a 10 deka, papírba csomagolt baromfi párizsimat – no, nem mintha nem komálnám a kefírt meg a parizert. De hát a Lotte foodcourt az mégis csak... Néha még fel-fellángol bennem az elégedetlenség, amikor éjszaka a konyhában zseblámpával világítok, mert nem működik a villany, és kicsit voltam csak hisztérikus, amikor a WC tartály elromlott napokig, és – gyerekkorom átkos pillanatait felidézve – lavórból kellett megoldani az öblítést.

Ezek mennek most. Nincs más gyógyír, csak menni, nyakamba venni a várost, mert tenni – és intéznivaló van bőven. Lefoglalom magamat, hogy nem is kelljen gondolkodni. Vagyis hát, gondolkodni csak a további lépéseken. Lehetséges lépéseket kell tenni az opcionális angliai kiutazás miatt, és felmerült egy olyan lehetőség is, hogy talán egyből Kínába kellene repülni a Húgomhoz, és ott folytatnikezdeni az új életet. El kell mosni, radírozni, satírozni az éles kontrasztokat, hogy élhető legyen az átmenetiség is.

Addig is fókuszálni kell az igazán fontos dolgokra. Arra, hogy a felnőtt gyereklánynak ittlétem röpke intervallumára koncentrálódtak életének igen fontos eseményei, úgy mint ballagás, szülinap, érettségi, felvételi. Hála az Égnek, hogy itt vagyok, - itt kell lennem most, hol másutt.  Mert hogy – miként azt bölcsen taglalta az egyik irodalomértelmezés szemináriumon tanárunk, előtte meg Eszterházy, annak előtte meg Rilke:

 "Győzést kiemlít? Minden csak kitartás"

Áradás

Elnézem a Lányom képeit. Most jött haza Kolozsvárról, Thália (színjátszó) táborban volt a gimnáziummal. Elnézem a képeket... ezt a gyönyörű, szeretetreméltó arcot, a belőle áradó kicsattanó örömöt és jókedvet, a gáttalan életigenlést és vitalitást. Elnézem a kollektív léttel járó önfeledt bohóckodást, a megjátszás nélküli könnyed vidámságot. Elnézem és eltűnődöm, vajon nekem mikor voltak (voltak-e valaha?) ilyen önfeledt, vidám perceim? Biztosan... hiszen egy vérből valók vagyunk, Ő meg én.

Elnézem, és önkéntelenül is végigpörgetem magamban az eddigi csodás kis életének megannyi buktatóját is. Az "apa" nélküli fenövést, a nehézségeket és olykor nélkülözéseket, a közös - sokszor gyötrelmes - küzdelmeink alatti elkerülhetetlen sérüléseket, kudarcokat, frusztrációkat, bánatot, szomorúságot, könnyeket... Elnézem a képeket, és ahogy 'mögéjük' nézek, egy gyönyörű, vidám, értelmes és kedves lányt látok. Egy sikeres jótanulót, egy magabiztos közösségi embert, tele barátokkal, célokkal, programokkal, élményekkel. Egy erős fiatal nőt látok, akit nem rontott meg az élet sok mocska és negatívuma; a gáncsoskodó ellenségek, a rosszindulatú álbarátok, az álszent hazugok és a rosszmájú senkiháziak. Láthatatlan védőburkot vontam a gyerekem köré - nem tudom, hogyan. De ott van.

Hálát adok az Istennek, hogy ilyenné lett. Csak csendben és boldogan mosolygok azokon, akik szerint semmi érdemem nincs abban, hogy a Lányom ilyen nagyszerű ember lett. Ám legyen, legyen igazuk. Soha nem tartottam feladatnak és érdemnek a gyereknevelést. Nem voltak pedagógiai irányelveim és nevelési módszereim a gyermekem csiszolgatására - csak az ösztöneim és a végtelen szeretetem. Ebből gazdálkodtunk. Amit elértünk, más mércével mérve talán nem sok - nekem MINDEN. Nem egy lelkisérült, pszichológushoz járó, gyógyszereken élő, iskolában bukdácsoló labilis gyerek lett. Nem egy frusztrált, önbizalomhiányos, mások nélkül nem boldoguló gyenge teremtés lett. Nem lett alkoholista, nem lett kábítószeres, agresszív vagy könnyűvérű nőcske. Nem követelőzik. Nem vádol. Nem vár el. Nem okoz csalódást. Nem élősködik. Nem ejt kétségbe. Nem szolgál rá a bizalmatlanságra. És még annyi minden nem...

És még annyi minden IGEN. Mi mindig együtt sírtunk és együtt nevettünk. Sem ember, sem Isten, sem bármi történés vagy földrajzi távolság a mi összetartozó lelkeinket el nem sodorja, választja egymástól. És nem is fogja soha. Normális lett. EMBER lett. Ez minden, amit fel tudok mutatni.

Piros, fehér, zöld...

No, itt már a kokárdás ünnep napja van. 1848. március 15.  Akárhol is vagyok - akárhol is vagy.

" Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökül ha kihúnysz: A haza minden előtt."

Kölcsey Ferenc: Emléklapra

http://www.youtube.com/watch?v=Oe-i7jJNRlQ

Új élet

    Apám volt ilyen nyughatatlan. Bár Őt nem a sorsa kényszerítette arra, hogy állandóan vándoroljon, utazzon, hanem a szíve és a lelke. Hajóskapitány volt, szelte a zöldesszürke Duna habjait Passautól egészen a Fekete tengerig. Sokszor utaztam Vele, amikor gyerek voltam és reményteli fiatal. Ezek azok a kincsként őrzött élmények, melyeket soha nem felejt el az ember. A tiszteletbeli hajóssá avatást a matrózoktól, a hullámok megnyugtató kluttyogását a kicsi kajütben, és a rám boruló, csillagokkal megszórt ében égboltot, ahogy a hajó tatján üldögéltem egy pokrócba bugyolálva, és csak hömpölyögtünk csendben a Fekete erdő mellett.

   Amikor elhatároztam, hogy új életet kezdek, egy új "státuszban", új körülmények között, azt a döntést részben a kényszer szülte. Soha nem akartam olyan lenni, aki egy hirtelen adódott krízis helyzetben leblokkol és teljes kétségbeesésbe zuhan, és képtelen megmozdulni a rá zuhanó fenyegető kérdések miatt: feladni a biztosat, még ha boldogtalan is? egyedül lábra állni? nulláról indulni? érdemi segítség nélkül? új országba menni? nem rettegni attól, hogy nem lesz hol élni, dolgozni, lakni? nem kéne átgondolni? nem kéne visszafordulni? nem kéne megalkudni...? nem kéne inkább azoknak hinni, akik --- évek vagy évtizedek óta tudatosították bennem, hogy önállótlan vagyok, mindig másra szoruló és mástól függő, egyedül nem boldoguló emberke?

    Nem, már nem hiszek nekik. Eleget hezitáltam. Normálisan átgondoltam. Végleg eldöntöttem. Hamis illúziók nélkül, tökéletesen átlátva a nehézségeket vágok neki az új életemnek. Ha támogatással és segítséggel, úgy csak jobb lesz. Ha anélkül, úgy is menni fog. Coelho azt írta valahol, hogy csak az összes információ ismeretében lehet megfelelő döntést hozni. Mivel teljesen magam vagyok, magamra utalva, senkitől nem függve és senkire nem számítva, saját felelősségre hoztam meg a döntésemet - kizárólagosan viselve a kockázatokat és következményeket. Megvettem a repülőjegyemet május elejére Angliába. Brand(brave)-new world.

ps: egy furcsa, "karmatikus" sorozatot nézek mostanában, abban hangzott el ez a pár sor, ami most talán pont illik ide: "Azt mondják, leolvashatóak a szándékaink; választjuk azt, ahogyan élünk. De mikor az élet nem úgy alakul, ahogy remélted, az elgondolkodtat. Volt egyáltalán választásod, vagy egyszerűen így kellett lennie? Mit befolyásolhatunk a döntéseinkkel, és mi az, ami egyszerűen a lényünkből fakad? Döntések… Az élet állandó szereplői. A döntés, hogy bátran továbbmenjünk, vagy meghátráljunk. Hogy megálljunk, és elszalasszuk az életet. Olykor azzal nyugtatjuk magunkat, nincs választásunk, pedig épp ellenkezőleg. Mindig van választásunk." /Being Erica/

...soha többet jót - de rosszat se...

....nem értem, hogy van ez az állatoknál... Nem vagyok etológus, hiába szeretem Konrad Lorenz könyveit, nem értem...Nem értem, hogy van ez a Nagy Univerzumban a történésekkel, ahogy egy barátnőm fogalmazott a minap. Nem értem a Fátumot, a Sorsot vagy a Végzetet, vagy a kauzalitást meg az ok-okozati relációkat firtató Pillangó effektust. Bizonyára kurvára nem vagyok tisztában semmivel, ha egyszerűen nem találok magyarázatot bizonyos dolgokra, vagy nem fogadja be az agyam, amikor próbálom megmagyarázni, hogy

MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ.

A pár napja született kiskutyát, az egyetlen túlélőt, a Csumpit elpusztította az anyja. MEGETTE, azt mondta a Lányom. Mondom, nem értem, hogy van ez. Hát van ilyen? A nyolc közül egy túléli, fecskendővel próbálja etetni a család, az anyja is elfogadja, szoptatja, és úgy tűnt, hogy megmarad. Jelenléte a pár napban óriási összetartást produkált a családban. Azt pedig kifejezetten tudom, hogy jelenleg az egyetlen öröme, vigasza, „lelkiereje”, pozitívuma volt a Lányomnak ez az apró eb.

Erre ma jön a hír, sokkol és letaglóz, és nem engedi, hogy felfogja az ember és elfogadja. Mert, mondom, nem értem, miért történt. És nem tudok vigasztalni, mert magam is vigasztalan vagyok. Marad a tehetetlen sírógörcs a telefonban, a skype-on keresztül, 8000 rohadt kilométer távolságból, hogy az ember taknya-nyála összefolyik, és öklendezik a zokogástól. Olyan eleve elvetélt rohadt gondolatok kúsznak az agyba, hogy rohadjak meg, hogy most nem vagyok ott a Lányommal. Mindezt megvétózza a gyerek végtelenül megtört, sírósan remegős és józan hangja: „Anya, ha itt lennél sem tudnál mit csinálni.” Hát ez az. Nem tudok mit csinálni.

Csak bőgök, mint egy hülye, és azon gondolkodom, hogy bár meg sem született volna ez a kiskutya. Bár ne okozott volna akkora lelki örömöt a gyerekemnek, mert emiatt most elviselhetetlen kín lehet neki átélni a történteket. Talán úgy kellene élni, hogy ne is engedjük magunkhoz közel az túl nagy örömöket és boldogságokat, hogy utána ne dögöljünk bele lelkileg azok megszűnésébe, elvesztésébe?

Lecsekkolom a gyereket...

E-mail-t kaptam ma a Lányom gimnáziumából, egy bizonyos „F2”-től. Csupán egy bejelentkezési nevet és egy jelszót tartalmazott, amellyel az iskola honlapjára belépve hamar kiderült, ki a rejtélyes feladó. F2 – Iskolaadminisztrációs rendszer üdvözölt engem, és a gimnázium mindennemű tanügyi adminisztrációjának elektronikus adatszolgáltatását mutatta be, pontosabban szólva a Lányom adatait.

Széles vigyorral az arcomon kezdtem böngészni azokat a helyeket, amiket én, a Gondviselő modul elérhettem. Ott állt minden, hónapra, hétre, napra és órára lebontva, már ami a gyerek foglalkozásait illeti. A foglalkozáson belül ott volt az órarend. Az órarendben minden órára rákattintva frappánsan előugrott egy ablak, ami tartalmazta a pedagógus nevét, az óra állapotát (megtartva, elmaradt, stb..), és az előadás címét, illetve a házi feladatot. (!!!) Csak ámultam és bámultam...

A mulasztások fülecskén korrektül felsorolták, hogy milyen jellegű hiányzás volt, ha volt: igazolt vagy igazolatlan. Ha igazolt, akkor orvosi, szülői vagy hivatalos, vagy esetleg nem adminisztrált. (e helyütt ékesen kiderült, hogy a gyermek szeptemberben egyik pénteken két percet késett matek óráról, illetve hogy tegnap 15 percet vizuális kultúráról. (amikor is színtant vettek. :)) Látható továbbá, hogy holnap 10, azaz tíz órája lesz csórikámnak, de ebben benne vannak a nulladik magyar fakultációk.

Az értékelések fülecskében látható minden érdemjegy, minden hónapban, minden tantárgy átlaga, és a félévi bizonyítvány. (döbbenet) Ez ugye az elektronikus napló, amiről terjengett a hír szájról-szájra szülői körökben, de én bizony sosem hittem volna, hogy a gyakorlatban is megvalósul, és most tényleg, itt van, látom a két szememmel, hát le a kalappal, nem tudom, ki előtt... (Na nem mintha valaha szükség lett volna rá, nem volt egy nagy csibész a Lányom, sosem tagadott le semmit, és hát a februári hónapban is csupa ötöst látok, és mindössze egy darab fránya négyest, matematikából... :)

Nem semmi, na. Nyugalommal tölt el az az érzés, hogy a gyerekem jó iskolába jár, és bár nincs rá szükség, bármikor leinformálhatom az iskolai eredményeit és történéseit. Bizonyára vannak szülők, akik folyamatosan átélik a „nincs nálam az ellenőrzőm, éppen beszedték” litániát, meg vannak notóriusan lógós kölkök – nos, az aggódó szülők számára bizonyosan hasznos ez a program. Engem meg csak szimpla örömmel és jóleső érzéssel tölt el, amikor ránézek, én, a Gondviselő Modul. :)

Utószor a válásról - de még inkább a szeretetről

Mert leginkább akkor világlik ki tisztán és fényességesen, és olyan mindent eldöntően, hogy ki a jóakaró és ki a hamis körülötted, amikor az életed egy nagy próbájában vagy krízishelyzetében megnyilvánulnak feléd az emberek. (Vagy nem nyilvánulnak meg, egyáltalán, és jelzésértékű a hallgatás is. És az az egy, váratlan és letaglózó támadás is, amit éppen a "családom" bizonyos tagjaitól kaptam. Hát így derülnek ki a valók, és szolgálnak életreszóló tanulsággal.)

Felfoghatatlan sok levelet, üzenetet kaptam az elmúlt napokban, melyek megválaszolására képtelen voltam. A legfurcsább az volt, hogy az emberek komolyan NEM HITTÉK EL, hogy vége a kapcsolatomnak. Mondhatni, nagy tanulsággal szolgált mindegyik, némelyik pedig oly makacs erővel és reménnyel töltött el, hogy azóta is kutatom: hol rejlik e szavaknak a valódi ereje...? Nem állom meg, hogy ne citáljak ide párat, - ezért bocsánatot is kérek utólag – és az anonimitást is tiszteletben tartom. És engedjétek meg, hogy e fórumon csak részben válaszoljak, de annyit elmondjak előre is, hogy soha ennyire még nem éreztem azt, hogy vannak jóakaróim, segítőim, barátaim, Lélektársaim. KÖSZÖNÖM. Tudom, ez semmi, de amit érzek, az aligha elmondható. Mindezt azért írtam le, hogy lássátok, hogy – minden túlzás nélkül MILYEN FANTASZTIKUS EMBEREK VAGYTOK!

„Drága Valahai Legjobb Barátnőm! Figyelgetlek már egy ideje, meglepődtem Koreán, örültem, hogy sínen van az életed, olvastam a bejegyzéseidet.....de most olyan mérhetetlen bánatot érzek Rajtad olyan messziről, hogy csak na....tudod, magam is az elváltak klubját erősítem már tíz éve...aztán azóta van egy pasim és három átok rossz kölköm. Na, ez aztán frappáns tanulság, mi ? Egyéb közhelyek helyett -hisz Te is ismered, gondolom- kedvenc mondásom Buddhától : " AMI JÖN, FOGADJÁTOK. AMI MEGY, ENGEDJÉTEK..." Soxeretettel és millió erősítő puszit küldve : xy”

(Ő a legnagyobb riválisom volt a gimnáziumban. Irigyeltem és felnéztem rá. Évek óta nem beszéltünk. Soha nem gondoltam rá legjobb barátnőként, - csak szerettem volna az lenni – de mellette is, mellettem is más volt ebben a státuszban. Most, hogy váratlanul üzent, úgy érzem, mégis csak Ő volt a legjobb barátnőm.)

„...tudom, hogy most főleg magaddal és a másikkal van megbeszélnivalód, nem velem, velünk. csak azt szeretném mondani, hogy olyan van, Mira, hogy az ember eltéveszti. a szerelmet. szerintem nagy bátorság kell felismerni, és szépen reagálva (!) továbbmenni az úton. sok erőt kívánok nektek ehhez, sokat gondolok rátok. ölellek. xy”

(Drága xy, most csak annyit, hogy nem tévesztettem el. :) Mármint a szerelmet. Csak éppen – nem sikerült, mint több milliárdnak a földön. És van egy még szomorúbb hírem: most döbbentem rá igazán, hogy minden rossznak az okozója az, hogy nem kommunikálnak egymással az emberek. A többit pedig majd bővebben.)

 

„Meli!!!!!!!!!!!!!! MI EZ AZ EGÉSZ???????????????? Közös "barátunk" kérdezett rá, én tudok-e erről. Most olvasom a blogodat. HA lehet róla beszélni, és ha akarsz, írj, hogy mi van, legfontosabban pedig: HOGY VAGY??? És mi az oka? Furcsa, mert az első szívroham után pár perccel később most tök nyugodt vagyok veled kapcsolatban. Nem lesz baj. De miért? És hogy? És mi van? Millió ölelés: xy”

(a legkorrektebb és legőszintébb levél volt az összes közül. értem aggódik. és mégis – minden elveszettségem ellenére: nyugodt velem kapcsolatban. ezt a bizalmat én nem tudom eléggé megköszönni neki...)

„Drága Melinda, Olvastam a facebookon, hogy történés van. És úgy megdöbbentem, hogy hirtelen nem ment a jelszavam a gugliba. Annyira örültem, mikor elkezdődött, és persze hogy is érteném most, hogy miért lett vége, hiszen alig vagyunk kapcsolatban effektíve. De én azért sokat gondolok rád, és most mégtöbbet. Talán mégis valahogy valamilyen kapcsolatban vagyunk, a nem megfogható szinten. Nem kérdezek, ha nem akarod. (pedig...) És nagyon-nagyon sajnálom, hogy így alakult. Keressed, amiért így kellett lennie, keressed, amiért jobb így, keresd benne a jó dolgokat, és próbálj belőlük erőt meríteni. Ha tudnék bárhogyan segíteni, szólj, nem csak úgy mondom. Uff, én Szeretettel: xy”

(Az egyike a legjobb szívűeknek, a legjobb és legszelídebb embereknek. Igen, drága xy, valamilyen nem megfogható kapcsolatban vagyunk, ezt nagyon jól látod. nagyon fontosnak tartom a vastagon kiemelt gondolatot – ha nem éppen a legfontosabbnak. szeretettel ölellek.)

„Szia Drága! Először csak rossz viccnek gondoltam, persze ki viccel ilyenekkel (???), de éreztem, hogy valami nem stimmel! Remélem, amikor visszajössz, és elkezded az ÚJ ÉLETedet, ugyanazt a Melcsit fogjuk visszakapni, aki kiment Koreába, boldogan, reményekkel, őszinte, gyermeki kíváncsisággal, bizalommal és hittel! Igaz, kicsit bölcsebb, okosabb és világjártabb leszel, de mi ezt a Melcsit is szeretni fogjuk! Nem akarok vájkálni az életedben, csak szeretném, ha tudnád, hogy, melletted állok szívvel, lélekkel! Ha tudlak a következő időszakban is megpróbálok mosolyt csalni az arcodra. Kívánom, hogy a következő hónapokat, bármennyire is nehéz lesz, békével és nyugalommal tudd átélni. Kívánom azt a lelki békét, ami most Rád talált! xy”

(Ő a legfiatalabb, legkedvesebb és legnaívabb kicsi barátnőm. Mindig erőt ad és jókedvre derít a lelkesedése. Kettőnk titkos erőt adó versét mellékelte még, Kiplingtől az „If” címűt.)

„édesem... most olvasom, hogy mi történt... a facebookon azt hittem csak tréfa. nagyon sajnálom, és tulajdonképpen meg vagyok döbbenve.... hiszen mindig olyan szerelemmel írtál eddig róla/rólatok. virtuális lelki támaszom szeretném ezúton is felajánlani, és egyúttal felhívni a figyelmed arra, hogy le van sz**va, hogy mások mit gondolnak! ölelés. igazából az én reményem volt csak, hogy ez tréfa.... és ne aggódj, semmiért, csak tedd, amit jólesik, mondj, amennyit jólesik. valami megmagyarázhatatlan okból nagy szeretetet érzek feléd, szeretnivaló, szeretetre méltó ember vagy, ebben ne kételkedj soha! xy”

(Hihetetlen, de Ő az egyike azoknak, akikkel nem álltunk egymáshoz közel az egyetemen. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, dekésőbb egyre közelebb kerültünk egymáshoz, - igen, lélekben, bár virtuálisan :) - és nagyon megszerettem Őt. Neki most csak annyit, hogy amikor olyan nagy szerelemmel írtam „róla”, rólunk, annak minden szava igaz volt.)

„Kedves! Kitartást tudok küldeni, ölelést, nehéz így, mert messze vagy, de lelkem egy része Veled van! Ha hazajössz és kell egy támasz, tudod, hogy rám mindig számíthatsz! Ne tartsd vissza azt, aminek ki kell jönnie, különben belülről rág szét. Tapasztalat... Hívj, ha kellek!”

(ha lehetséges, Ő a legerősebb mindegyikőnk közül. Tudom, hogy soha nem engedné, hogy elhagyjam magamat. Keményen tartaná a karomat, és visszacibálna a szakadék széléről. Reméljük, nem lesz rá szükség.)

"Szeretlek Mira, így távolból, virtuálisan és remélem még ebben az életben személyesen is!"

(Ő "csak" egyszerűen olyan, hogy ki meri mondani, hogy szeret, és tele van szeretettel. :) Azt hiszem, ez a képesség a 'minden'. És nagyon nagy szükségem lenne, hogy átölelhessem Őt!")

„Kedves Mirám, a fészbukos posztod után olvastam a blogodat is. Részemről nincs ujjongás, kárörvendés, se megmondtamozás. Igaz sosem voltam, sem ellendrukker, sem kamujós :) Tudom, hogy emberből vagyunk, igenis változnak a dolgok, és én személy szerint, szorítok neked a legjobbakért. Én is túl vagyok egy nagyon, nagyon, nagyon nagy krízisen (nagyjából), nem untatlak vele, csak azért írom, hogy tudd, senkinek nem tartozol sem magyarázattal, sem semmivel. Kinek mi köze hozzá. Persze ahogy írtad, hirtelen tele lesz az ember lányának környezete, csupa-csupa szentéletű, természetesen feddhetetlen jellemű, álszent hülyével, akik mind tudják a tutit, és bezzegelnek a saját vacak kis példáikkal. Mindegy, a lényeg csak annyi, h különbnek érezhessék magukat. Bízom benne, körülötted azért inkább a barátok vannak, nem az ilyen okostónik. Fel a fejjel, és örülök h nyugodt vagy és erős, ez azt jelenti, h nem vagy bizonytalan és az jó. Ölellek: xy”

(Ez az ’xy’ valójában olyan, mint én. :) Természetünkben, jellemünkben hasonlóak vagyunk –ha nem haragszik meg ezért. Minden szava igaz, amit az emberekről írt. Nagyon nagy erőt adott nekem, és nagyon kedvelem Őt.)

"Draga Mira, Hiaba irnam hogy sajnalom amit latok hogy törtent :( Tudom/gondolom hogy nem sajnalatot varsz akarsz az emberektöl :( Legalabbis en anno nem azt vartam, csak hogy ott legyenek nekem ....Kuldök neked egy oriasi HUG-ot es gondolok rad.....sok sok puszi es öleles! (ha szeretnel elbujni a vilag elöl... nyitva van ajtom elötted!)"

(Igen, Őhozzá tényleg mehetnék, ha nem lenne hova mennem. Még ha jobb is lenne elbújni a világ elől, ezentúl inkább bejárnám azt, és elmennék a barátaimhoz, hogy megköszönjem Nekik, hogy velem voltak, vannak, lesznek.) 

„Ahogy sírtam örömömben, amikor megtudtam, úgy sírok most bánatomban, hogy megtudtam :( A válás nagyon kegyetlen lélektörő, olyasmi mint egy horcrux készítése - nekem már van egy jegygyűrűbe zárva... talán így "könnyebb", hogy nincs közös babátok, drukkolok mindkettőtöknek..."

(Te és én... emlékszel, azt mondtuk, hogy egyforma csoda történt az életünkben, a Második Nagy Esély. Nevettél, és én is Veled nevettem. Most sírsz, és én is Veled sírok. Csak azzal bíztass, hogy az emberrel nem csak egyszer történnek meg azok a bizonyos (sokadik) Nagy Esélyek. Egyet még. SOKKAL könnyebb lenne, ha lenne egy közös babánk. Na... hát eddig bírtam bőgés nélkül...)

„Szija drága! Gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy én vagyok a sokadik a sorban, aki ma reggel meglepődve olvasta, hogy mi a "sátuszod". Már magát a szót is borzalmasnak találom, mert hát ez nem státusz. Igazat megvallva nem sokat tudok Rólad, hiszen csak néhány hónapot töltöttünk tanulással együtt az iskola padban, de valahogy mindig tisztelettel és csodálattal figyeltelek, hogy mennyire szorgalmas, fegyelmezett, okos, és nem mellesleg csoda szép nő vagyok. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehet, dolgozni, tanulni és gyermeket nevelni, de Te ezt együtt mind művelted. Komolyan élvezted, sőt élvezed a tiszteletemet. Nem is akarom szaporatani a szót, csak annyit, hogy tudd, oda ki a világ másik szegletébe ebben a percben elindítottam egy nagy nagy ölelést. Ami néha nem jelet semmit, de nekem sokat tud jelenteni egy nagy néma ölelés, ami csak annyit jelent, hogy bár máshogy nem, de gondoltaban veled vagyok. Hiszem neked, veled, hogy van, lesz még szerelem. Mert örömmel olvastam minden egyes boldogsággal telni szavadat. Ügyes és okos leszel, ebben a helyzetben, amiben egyátalán nem lehet ügyes és okos az ember. Vigyázz nagyon magadra. Kellenek az ilyen jó emberek erre a világra! xy”

(Drága xy! Bennem többen tudatosították mostanában – erősen és sikeresen – hogy nem vagyok jó ember. De az előtted szólók és Te kezditek visszaadni a hitemet – magamban. Tudod, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit mostanában kaphatok? A legfontosabb credo ott van a kiemelt mondatodban: hiszem, hogy van, lesz még szerelem. Szeretettel ölellek!”)

 

Hát, egyelőre ennyi, a teljesség igénye nélkül, kronológiát figyelmen kívül hagyva. És ha most fel tudom emelni a fejemet, és tovább tudom csinálni a dolgaimat, és élvezni az életből azt, ami a körülményektől függetlenül szép és jó, és ha mindezt képes vagyok tolmácsolni is Felétek, akkor ezt CSAK NEKTEK köszönhetem. A BARÁTAIMNAK.