Áradás

Elnézem a Lányom képeit. Most jött haza Kolozsvárról, Thália (színjátszó) táborban volt a gimnáziummal. Elnézem a képeket... ezt a gyönyörű, szeretetreméltó arcot, a belőle áradó kicsattanó örömöt és jókedvet, a gáttalan életigenlést és vitalitást. Elnézem a kollektív léttel járó önfeledt bohóckodást, a megjátszás nélküli könnyed vidámságot. Elnézem és eltűnődöm, vajon nekem mikor voltak (voltak-e valaha?) ilyen önfeledt, vidám perceim? Biztosan... hiszen egy vérből valók vagyunk, Ő meg én.

Elnézem, és önkéntelenül is végigpörgetem magamban az eddigi csodás kis életének megannyi buktatóját is. Az "apa" nélküli fenövést, a nehézségeket és olykor nélkülözéseket, a közös - sokszor gyötrelmes - küzdelmeink alatti elkerülhetetlen sérüléseket, kudarcokat, frusztrációkat, bánatot, szomorúságot, könnyeket... Elnézem a képeket, és ahogy 'mögéjük' nézek, egy gyönyörű, vidám, értelmes és kedves lányt látok. Egy sikeres jótanulót, egy magabiztos közösségi embert, tele barátokkal, célokkal, programokkal, élményekkel. Egy erős fiatal nőt látok, akit nem rontott meg az élet sok mocska és negatívuma; a gáncsoskodó ellenségek, a rosszindulatú álbarátok, az álszent hazugok és a rosszmájú senkiháziak. Láthatatlan védőburkot vontam a gyerekem köré - nem tudom, hogyan. De ott van.

Hálát adok az Istennek, hogy ilyenné lett. Csak csendben és boldogan mosolygok azokon, akik szerint semmi érdemem nincs abban, hogy a Lányom ilyen nagyszerű ember lett. Ám legyen, legyen igazuk. Soha nem tartottam feladatnak és érdemnek a gyereknevelést. Nem voltak pedagógiai irányelveim és nevelési módszereim a gyermekem csiszolgatására - csak az ösztöneim és a végtelen szeretetem. Ebből gazdálkodtunk. Amit elértünk, más mércével mérve talán nem sok - nekem MINDEN. Nem egy lelkisérült, pszichológushoz járó, gyógyszereken élő, iskolában bukdácsoló labilis gyerek lett. Nem egy frusztrált, önbizalomhiányos, mások nélkül nem boldoguló gyenge teremtés lett. Nem lett alkoholista, nem lett kábítószeres, agresszív vagy könnyűvérű nőcske. Nem követelőzik. Nem vádol. Nem vár el. Nem okoz csalódást. Nem élősködik. Nem ejt kétségbe. Nem szolgál rá a bizalmatlanságra. És még annyi minden nem...

És még annyi minden IGEN. Mi mindig együtt sírtunk és együtt nevettünk. Sem ember, sem Isten, sem bármi történés vagy földrajzi távolság a mi összetartozó lelkeinket el nem sodorja, választja egymástól. És nem is fogja soha. Normális lett. EMBER lett. Ez minden, amit fel tudok mutatni.