....nem értem, hogy van ez az állatoknál... Nem vagyok etológus, hiába szeretem Konrad Lorenz könyveit, nem értem...Nem értem, hogy van ez a Nagy Univerzumban a történésekkel, ahogy egy barátnőm fogalmazott a minap. Nem értem a Fátumot, a Sorsot vagy a Végzetet, vagy a kauzalitást meg az ok-okozati relációkat firtató Pillangó effektust. Bizonyára kurvára nem vagyok tisztában semmivel, ha egyszerűen nem találok magyarázatot bizonyos dolgokra, vagy nem fogadja be az agyam, amikor próbálom megmagyarázni, hogy
MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ.
A pár napja született kiskutyát, az egyetlen túlélőt, a Csumpit elpusztította az anyja. MEGETTE, azt mondta a Lányom. Mondom, nem értem, hogy van ez. Hát van ilyen? A nyolc közül egy túléli, fecskendővel próbálja etetni a család, az anyja is elfogadja, szoptatja, és úgy tűnt, hogy megmarad. Jelenléte a pár napban óriási összetartást produkált a családban. Azt pedig kifejezetten tudom, hogy jelenleg az egyetlen öröme, vigasza, „lelkiereje”, pozitívuma volt a Lányomnak ez az apró eb.
Erre ma jön a hír, sokkol és letaglóz, és nem engedi, hogy felfogja az ember és elfogadja. Mert, mondom, nem értem, miért történt. És nem tudok vigasztalni, mert magam is vigasztalan vagyok. Marad a tehetetlen sírógörcs a telefonban, a skype-on keresztül, 8000 rohadt kilométer távolságból, hogy az ember taknya-nyála összefolyik, és öklendezik a zokogástól. Olyan eleve elvetélt rohadt gondolatok kúsznak az agyba, hogy rohadjak meg, hogy most nem vagyok ott a Lányommal. Mindezt megvétózza a gyerek végtelenül megtört, sírósan remegős és józan hangja: „Anya, ha itt lennél sem tudnál mit csinálni.” Hát ez az. Nem tudok mit csinálni.
Csak bőgök, mint egy hülye, és azon gondolkodom, hogy bár meg sem született volna ez a kiskutya. Bár ne okozott volna akkora lelki örömöt a gyerekemnek, mert emiatt most elviselhetetlen kín lehet neki átélni a történteket. Talán úgy kellene élni, hogy ne is engedjük magunkhoz közel az túl nagy örömöket és boldogságokat, hogy utána ne dögöljünk bele lelkileg azok megszűnésébe, elvesztésébe?
Isten hozott az oldalamon! Amit mondani szeretnék, az teljes átfedésben benne van a mottóban. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Simone Weil csodálatos gondolatát egykori mentorom, Schäffer Erzsébet hagyta rám. Eddigi életem során kegyes volt hozzám a Sors, és csodálatos élményekkel ajándékozott meg, melyeket 
ó baszki! szar dolgok ezek nagyon. de ha annyi sokból csak egy maradt életben, akkor ott nem stimmelt valami, valószínűleg ezt érezte a mamija. az elpusztítás ösztönös, védekező dolog, az állat nem akar nyomokat hagyni... ők nem tudnak temetni sem. én sokszor néztem ezt végig a saját állatomnál (csincsilla), hogy ha úgy érzi nem tudja felnevelni, vagy sokan vannak, elpusztítja a kicsinyét. nem kegyetlenségből, védekezésből tesznek ilyet. mi ezt nem értjük. a kutya pl. képes kiszagolni a rákos sejtet még olyan kezdetleges állapotban, mikor az orvosok sem veszik észre. biztos hogy okkal tette, csak nem tudja elmondani.... sajnálom hogy fájdalmatok van.
VálaszTörlésja és mégvalami. az ember hajlamos azt gondolni, hogy mindenre képes. de ez nem így van. nem vagyunk istenek, nem vagyunk élet-halál urai, és nem tudunk mindig ott lenni, ahol úgy hisszük, hogy kellene. Mira, ne érezd rosszul magad emiatt. a halál, a veszteség az élet része. természetes dolog. el kell fogadnunk. mondom mindezt úgy, hogy alig egy hónapja vesztettem el a cicámat, és alig két hete temettük el Jani nagymamáját.
VálaszTörlésVégtelenül sajnállak benneteket...most megint nagyon rossz kedvem van..nagyon-nagyon rossz kedvem..
VálaszTörlésJantu, én olvastam a blogodban a kis állatod utolsó napjairól. Éreztem akkor a szomorúságot, de átélni nem tudtam igazán. Ebben most sokkal, sokkal több van, mint egy kicsi kutya elvesztése. Nem tudom --- basszus, képtelen vagyok elmondani, hogy mi MINDEN veszett el ma, most, ezzel az eseménnyel. Hidd el, a sokadik gondolatom az volt, amit Te is írtál. A veszteség, a halál az élet része. Azt hiszem, én sosem leszek felkészült ezekre a dolgokra.
VálaszTörlésJudith... én annyira sajnálom, mert a Te érzelmi szenzoraid valahogy a legfogékonyabbak az én lélekállapotomra és kríziseimre. Nagyon sajnálom, hogy rosszkedvet csináltam Neked. Sajnálom, hogy ki kellett írnom a bánatomat, de vannak dolgok, amelyeket már nem vagyok képes magam cipelni. Úgy sajnálom, de végtelenül egyedül vagyok, a soha nem érzett magány és elhagyatottság megtördelt engem is... én nagyon sajnálom, hogy gyenge vagyok és nem tudom egyedül, magamban őrlődve feldolgozni a fájdalmaimat, de most NEM MEGY, egyszerűen benne ragadtam valamiben, és csak azon csodálkozom, mennyi könny képes kifolyni egy emberből... Sokat gondolok az indián asszonyokra, akik elviselhetetlen fájdalmukban vagy gyászukban kimentek a kanyonokba a magas sziklák tetejére, és őrületig üvöltötték ki magukból a fájdalmukat és gyászukat, pont azért, hogy meg ne őrüljenek... nagyon szeretnék azok között a sziklák között lenni most...
VálaszTörlés@Mira nem vagy egyedül!!!!
VálaszTörlésNagyon szeretem a kutyákat.Nekem is volt egy szukám, minden évben kölykezett.Az elején, amikor még nem volt tapasztalatom a kölykök kezelésében, akkor történt, hogy egy fialás után, már minden kölyök szopott, csak egy került olyan két arasznyira távol az anyától.Ahogy ezt megláttam rögtön visszatettem a többiekhez. Egy kicsit később, azt láttam, hogy a kutyus ismét ott van ahol először találtam.Ismét visszatettem, aztán figyeltem mi történik.Egy perc sem telt el, az anya eltaszigálta a kicsit.
Miért éppen azt? Valószínű szüléskor megsérült és életképtelenebb volt, mint a többi.Az anya így szelektált.Kutya Taigetosz!Kutya szempontból racionális döntés!
A kiskutyák pár napos/7? /korukig semmit sem éreznek. Csak ez az egy kiskutya született?
Nyolc kiskutya volt. Csak ő maradt meg egyedül. Mindent felfogok én, csak ennek a kis állatnak az elvesztése most - szimbolikusan - ennél sokkal nagyobb és mélyebb veszteséget jelentett. Túlságosan megrázó volt ez a szcenárió, amit az élet produkált ehhez a tragédiához. Sokkoló volt. És iszonyatosan sajnálom a Lányomat, hogy nem lehettem ott Vele. Tudod, néha az is segít, ha az emberek visszareagálnak, empátiával és toleranciával, és némi emocionális quociens-sel, csupán csak annyit: "megértem, átéltem, tudom, miről beszélsz." Köszönöm, Neked is.
VálaszTörlésÚristen, de rossz volt ezt olvasni.:(Tisztába vagyok vele, hogy abban a pillanatban nemcsak ezt az édes kis gombócot sirattátok...Ha most mélynek is látszik ez a gödör...biztos vagyok benne, hogy kikászálódsz onnan Mira!
VálaszTörlésÚgy lesz, Mariann. Mindennél biztosabban érzem most. Ennél, ami most van, BÁRMI jobb. Hamarosan vége életem legrosszabb periódusának, és elkezdem az újat. Biztos, hogy nem lesz könnyű. De fogok én még Nektek vidám, optimista és vitalitással teli bejegyzéseket írni, egy másik országból, másik világból, másik életből.
VálaszTörlésEz a kutyás történet annyira szomorú! Sajnos egyes kutyák hajlamosak a kannibalizmusra, nem értem, mi válthatja ki belőlük :( Nekem is volt két tündéri ebem,(egymás után) egyiket pont kiutazásom előtt egy hónappal veszítettem el. Szóval nagyon együtt tudok érezni, mivel tudom, milyen érzés lehet...
VálaszTörlésKöszönöm, Évi. A kiskutya tragédiája bizonyos szempontból olyan pillanatban talált meg, amikor a végletekig túlfeszített húr elpattan, vagy a csordultig telt pohárba belehullik az utolsó csepp. Nincs megfelelő idő egy kis állat halálára, de ha lehet, ez most a legrosszabb időzítés volt. Túl leszek, leszünk rajta, mint mindenen.
VálaszTörlés