Fel nem dolgozható kontrasztok

Az elmúlt napok végigvágtattak rajtam, hála Istennek, volt esemény bőven, szusszanni alig lehetett a történések miatt. Alig érkeztem Koreából, már jött a gyerek ballagása, melyet még átalvatlan éjszakák miatti benőtt szemmel, időzónák okozta kábulatban éltem és sírtam át. Utána nem sokkal Húsvét, melynek bár kerestem békességes momentumait, alig leltem azokat. (Talán ha a Nagyszombati tűzgyújtó szertartást nem említem, a Bazilikában, mely igen szép volt és meghitt – még ha jómagam nem is vagyok bigott, temlombajáró igaz hívő. Csak annyira, mint a többi sokszázmillió gyarló. Áldom az eget, ha jóra fordul a sorsom, és nem feledem átkozni sem, ha baj ér. Reményvesztett és bizonytalan, „hitetlen hitemben” csak keresem tétován a bizonyosságot és a megerősít(tet)ést, főként ilyenkor, ünneptájt... de az vesse rám az első követ, ki nem érzi olykor --- túl sokszor mostanság, hogy hányattatik, miként asáska...)

No, ennyit a hitemről, mert most már égetően más dolgok foglalkoztatnak, mondhatni, ennél jóval földhözragadtabb, reálisabb és vulgárisabb dolgok. Ünnep múltával ma értem rá először fellélegezni, és némi elképedéssel konstatálni, hogy még ha átmenetileg is, de bent lakom Budapest egyik legótvarosabb körzetében, abban a bizonyos elátkozott „Nyóckerben”, és annak is a sűrűjében, mert ha már lúd... Nos, elmondhatom, hogy nem kicsit skizofrén állapot, ahogy az ember lánya mászkál esténként faszán-lazán a József utcán hazafelé, a Mátyás tér érintésével végig a Nagyfuvaroson, és sugallmazni próbálja, hogy nem fél, ádehogy. S csodák csodájára, (eddig még) atrocitás nem történt, mintha csak az áradna az esőáztatta, örökké és reménytelenül mocskos, kutyaszar szagú utcák párolgó macskaköveiből, hogy „ide tartozol, innen nem menekülsz, békélj meg ezzel...”  És lőn. Szinte már belenyugvással zárom az ablakot, amikor kigyúrt, fekete bőrdzsekis, ujjnyi vastag fukszokkal nehezített nehézfiúk üvöltenek a kapualjakban kornyadozó kurvákkal, amikor azok lazításként beugranak a sarki éjjel-nappaliba, egy kétdekás vodkáért. Lakonikusan hallgattam egész Húsvétkor a körfolyosós gangról beszűrődőharsogó „szép májusi éjszaka volt” örökbecsűt, amolyan magyar-mulatós adaptációban. Méla közönnyel, már-már mosolygósan köszöntöm a lakásajtón benyomuló szomszéd nénit, akinek JOGA VAN bejönni, - ma például három békebeli kakaós palacsintával. No, hát van, ami ellen semmit nem tudsz, ha belegebedsz, akkor sem, meg kell ezt emészteni, mielőtt az emészt meg/fel téged.

S nem is maga az élmény tudathasadásos, a nap mint nap megélt büdös nagy reáliák. Hanem az az embertpróbáló feladat, ahogy igyekszem kimosni az agyamból, hogy milyen volt Koreában. Megpróbálom nem engedni a tudatomig azt az elektrosokkal felérő felismerést, hogy Szöul és Budapest-Nyócker között akkora kontraszt van, ami nem csak hogy Makó és Jeruzsálem, de olyan véresen releváns, mint a két Korea közötti demarkációs vonal a DMZ-ben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű. Közel állok a valósághoz, ha azt mondom, hogy ki****ott, k***a nehéz nem felidézni a hatalmas, öltözőasztalos és külön fürdőszobás hálómat, amikor ama bizonyos klasszikus fekete fejű gumipumpával próbálom az eldugult fürdőszoba lefolyót helyretenni a Nyóckerben. Kicsinykét nehézkes nem vágyni lélekben a Lotte pompázatos foodcourtjába, amikor a Népszínház utcai kisközértben a kerületi „őslakók” között megvásárolom a Bakony kefíremet meg a 10 deka, papírba csomagolt baromfi párizsimat – no, nem mintha nem komálnám a kefírt meg a parizert. De hát a Lotte foodcourt az mégis csak... Néha még fel-fellángol bennem az elégedetlenség, amikor éjszaka a konyhában zseblámpával világítok, mert nem működik a villany, és kicsit voltam csak hisztérikus, amikor a WC tartály elromlott napokig, és – gyerekkorom átkos pillanatait felidézve – lavórból kellett megoldani az öblítést.

Ezek mennek most. Nincs más gyógyír, csak menni, nyakamba venni a várost, mert tenni – és intéznivaló van bőven. Lefoglalom magamat, hogy nem is kelljen gondolkodni. Vagyis hát, gondolkodni csak a további lépéseken. Lehetséges lépéseket kell tenni az opcionális angliai kiutazás miatt, és felmerült egy olyan lehetőség is, hogy talán egyből Kínába kellene repülni a Húgomhoz, és ott folytatnikezdeni az új életet. El kell mosni, radírozni, satírozni az éles kontrasztokat, hogy élhető legyen az átmenetiség is.

Addig is fókuszálni kell az igazán fontos dolgokra. Arra, hogy a felnőtt gyereklánynak ittlétem röpke intervallumára koncentrálódtak életének igen fontos eseményei, úgy mint ballagás, szülinap, érettségi, felvételi. Hála az Égnek, hogy itt vagyok, - itt kell lennem most, hol másutt.  Mert hogy – miként azt bölcsen taglalta az egyik irodalomértelmezés szemináriumon tanárunk, előtte meg Eszterházy, annak előtte meg Rilke:

 "Győzést kiemlít? Minden csak kitartás"