Fagyfehér borongó

Elbűvöl ez a jégbefagyott fehér világ odakint, és végtelenül szomorúvá is tesz egyben– nem is értem, hogy miért. Sokat járok a városban mostanában, és nem tudok megállás nélkül elmenni a havas-jeges absztrakciók mellett, melyeket a tél kreál a szürkés szcénába, ezzel mintegy megszépítve a hétköznapi helyszíneket is. Olykor kattintgatok a fényképezőgéppel, és próbálom megörökíteni ezt a talmi fehér csodavilágot. Oly hiábavalóan, mint amilyen hamar foszlik köddé és sáros latyakká a hó és a jég, ami jótékony páncélba zárta a rútat – egy kicsi időre.

Volt régen egy barátom, akivel az Utolsó Filmre gyűjtöttük az ilyen képeket. Hittük, hogy az embernek a halála előtt „lejátszanak” egy filmet, mint ahogy lepereg előtte élete minden fontos történése – vallják sokan. A barátom úgy hívta, az Utolsó Film. Én – nyilván az alliterációkhoz való vonzódásom végett (no lám, egy hármas! :)) Végső Vetítés nevet adtam neki. Onnantól kutattuk, figyeltük és őriztük az arra érdemes pillanatokat. Így került a kollekcióba Sartinál a tengerbe nyugvó nap bíbornarancsa, meg a jósvafői tó türkizopál mélye egy nyári késő délután. Belekerült Írországban a moccanatlan és örök kelta keresztek szürkesége, Glendalough-nál a Wicklow lápvidéken. Benne van még a jégbefagyott világ csipkefehérje, melyet egy-egy vérvörös galagonya pöttyöz csak, egy régi szilveszteren, Alcsútdoboz felé. Ott van még Korfuról a Blue Lagoon öbölben a tenger valószínűtlenül áttetsző és sós tisztasága, meg a Káli medence ölelő panorámája, mielőtt eléri az ember az első falut a Művészetek völgyében. Ne feledjem a hollókői húsvétok kicsi templomjának ébenfekete tetejét, vagy a Mátrában az őszi pókhálók gyöngycsillogását, ahogy rájuk tapad a hajnali eső, vagy a dupla szivárványok pasztell színorgiáját a hirtelen zápor után az Ördögszántás felett, Aggteleken. Sok gyönyörű, kivételes és megismételhetetlen pillanatom vált már emlékké – és filmkockává az én utolsó filmem scriptjében.

A Végső Vetítés nem feltétlenül lesz színes. Lehet borongós szépia vagy fekete-fehér is. Az utóbbi napokban sok kép összegyűlt a „színtelen” világból, és immáron magyarázatot is leltem arra, miért oly szomorkás ez a gyönyörű idill.

http://www.youtube.com/watch?v=STUBM6yrUqY&feature=related

Ígér(get)em... :))))

Év vége, Szilveszter, új év. Valami kényelmetlen mocorgás az agyunk bepókhálósodott szegletében: mi van az újévi fogadalmakkal, ígéretekkel??? :)


Van abból nagyon sokféle... legjellemzőbben az betarthatatlan:

- ígérem, hogy minden nap korán kelek (időben leviszem a kutyát/macskát/hörcsögöt/kanárit sétálni...)

- ígérem, hogy két naponta edzeni fogok (vagy három naponta... vagy hetente egyszer... két hetente...)

- ígérem, hogy egészségesebben fogok élni (húst mellőzve.... a vörös húst... mert a csirke ugye nem hús... és ünnepek idején szabad egy kis oldalast meg csülköt...)

Akadnak egyenesen utópisztikusak:

- ígérem, hogy leadok 5 (2-3, 8-10, 1-2?) kilót (hogy beleférjek a régi fekete/szürke/barna nadrágomba.... )

- ígérem, hogy csökkentem a napi kalória bevitelemet (felére. negyedével. na jó, kicsit opitmalizálom...)

- ígérem, hogy környezettudatosan élek a háztartásomban (csak ne lenne olyan messze az a rohadt szelektív hulladékgyűjtő...)

Aztán a nevetségesek:

- ígérem, hogy leszokom a dohányzásról (a sütizabálásról, a chispről, a kávéról, az alkoholról, az energia italról, a délig alvásról, a gyógyszerekről, az éjszakázásról...)

- ígérem, hogy félrefordítom a fejemet, amikor a Promod kirakata előtt megyek el

- ígérem, hogy bekötött szemmel vezettetem magamat végig a bevásárlóközpontokban a butikok előtt, és csak a teszkó leértékelt áruk részlegénél nyitom ki a szememet...)  

És persze jönnek az ömámítóak:

- fogadom, (esküszöm és ígérem) hogy naponta egyszer fél órát mozgok

- fogadom, (esküszüm és ígérem) hogy nem időben odaérek minden programra

- fogadom, (esküszöm és ígérem) hogy türelmesebb, optimistább, kedvesebb, nyugodtabb, segítőkészebb, elégedettebb, higgadtabb, lelkesebb, jóindulatúbb, jobbkedvűbb, barátságosabb, törődőbb, éshaddnefolytassammertkifutokavirtuálispapírbólamonitoronhamindentleakarnékírnigondolommindenkinekismerősekezekvagyahasonlódolgok....)

Egyszóval, gyarlóság vagy – rosszabb májú ismerőseim szerint egyenesen megbízhatatlanság! - miatt, nekem még újévi fogadalmat betartani nem nagyon sikerült. A rítust persze végigviszem, minden szilveszterkor. Tudniillik éltetni szeretném magamban legalább a szándékot, hogy nem csak jobb új évet szeretnék, hanem én magam is szeretnék jobb lenni. Mivel pedig saját örömömet sem szeretném rontani, publikus és betartható fogadalmat teszek most:

Ígérem, hogy amint felkeredekem, próbálom ma jól érezni magamat a barátaimmal, igyekszem kikapcsolni mára a rossz dolgokat, és azon leszek, hogy a mai napon vidáman és aktívan búcsúztassam el az óévet, és még nagyobb örömmel és reménnyel nézzek az új elé, amikor elüti az óra a tizenkettőt! 

Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!

marity-kovács mira

Ha elmúlik karácsony...



kaotikus kincses dobozkám



„A szeretet lángja halványabban ég...” – mondja a Neoton Família kedvelt (???) slágere, de nem is erről szeretnék írni. Pakolászásban, rámolgatásban, rakodásban vagyok épp, a sűrűjében, jobban mondva. Történt hát, hogy megtaláltam – így ünnep után! – a nyakra-főre keresgélt kedvenc karácsonyi szalmadíszeimet, a kedves óaranyszínű gyertyakoppantómat, és az archív betlehemes képeslapomat. No mármost, megkövetés következik, mivel ezen kegytárgyak hiánya miatt szétzrikáltam a családot fenyődíszítéskor, mondván hogy ők hányták el valahová.

Na már most a kincsek előbukkantak az ágyam alatti nagy fehér műanyag ágyneműtartóból, és ha az életemet kellene feltenni rá, akkor sem emlékszem, hogy miként került oda. (Hogy őszinte legyek, a nagy fehér műanyag tartóra sem emlékeztem... ) Mindegy is, megkésve bár, de örömmel nézegettem a tárgyakat, és kinyitottam a szépia színű, szép kis avítt képeslapomat. A dédnagymamám, Mamuci kispesti padlásáról újítottam e csodát, még vagy 20 évvel ezelőtt. A kártyácska bizonyos Strúczel Kamila (egy ellel) urileánynak szól (rövid u-val). Hogy asszongya: víg karácsonyt kíván az egész családnak, tiszteli és csókolja mindnyájukat: Ilona, az Úrnak 1913. esztendejében. Apró papírmasé betlehem bukik elő a másik oldalon, kissé szakadozott, két dimenziós gyönyörűség. Éke volt ezidáig minden Karácsonyomnak, most azonban a nagy fehér műanyag ágyneműtartóm rejtette galádul.

Ami meglepett még, hogy három másik – modernebb időkből származó – ünnepi kártyácska is kibukott ebből a régiből, és ahogy nézegettem, lassan eszembe jutott, mik is voltak ezek... 18 évvel ezelőtt, amikor Bia lányom első karácsonyát ünnepeltük, igen pénztelenül álltunk a fa alatt, akkori Kedvesemmel, Attilával. Nem nagyon adtunk egymásnak semmit, ott volt a gyermek, az egész család legnagyobb öröme, inkább reá költöttük azt a keveset, ami volt. Nehéz természetű, (finoman szólva...:)) nő voltam akkor is. Szóval szent elhatározásból, vagy inkább csak gesztusból, 3 (4) szót írtam a három kártyára:

- OPTIMIZMUS

- TÜRELEM

- KÁROMKODÁS MEGSZÜNTETÉSE

Majd felakasztottam a fára, és azzal a kommenttel adtam oda a Páromnak, hogy tudom, hogy ezek a legrosszabb tulajdonságaim, és ezeket próbálom beszerezni illetve megtartani Karácsony alkalmával.

Szomorkás, bölcsülő félmosollyal néztem a kártyákat a kezemben. Majd két évtized telt el azóta, a világom többször kifordult a sarkából, de valójában nem változott semmi. Bizonyos Strúzczel Kamila (egy ellel) urileánynak (rövid uval) bizonyára nem voltak anno ilyen lelkiismereti problémái. Belőle minden valószínűséggel kiragyogott a báj és a kellem, és özvegy Strúczel Rezsőné, nyugalmazott postahivatalnok tisztességgel kiházasította. 21 évesen ment férjhez egy becsületes könyvelőhöz, bizonyos Kovásznai Eduárdhoz. Öt gyermekük született, ifjabb Eduárd, Tivadar és Dezső (Eduárd atyai nagyapja után, aki generális volt az udvari seregben), majd a lányok, Lonci és Gitta. Óbudán laktak, nem messze a macskaköves Fő tértől, bérelt páholyuk volt az Operában. Nyaranta Lillafüredre mentek pihenni, két hetente pedig Kovásznai szintén korán megözvegyült édesanyjához vidékre. Vasárnaponként templomba jártak, éltek unalmas boldog tisztességben, míg meg nem haltak.

Nekem viszont – ellentétben Strúczel Kamila (egy ellel) urileánnyal (rövid uval) – továbbra sem erősségem az optimizmus, markáns jellemhibám a türelmetlenség, és azóta is káromkodom, mint egy kocsis, ha rosszul mennek a dolgok. Nem változott semmi, karácsonyok jöttek-mentek és múltak, díszes kártyácskákkal és beváltott vagy megszegett ígéretekkel... akárcsak az emberek mellettem; kitartóak vagy lemorzsolódóak, hűségesek és hűtlenek, ígéreteiket betartók és megszegők, amíg csak bírják szusszal, vagy feladják és kidőlnek mellőlem: Marity-Kovács Mira, született Marity Melinda Erzsébet. :)

A jelen karácsonyának szelleme

Kedvenc téli mesémről írtam a múltkor, és az Elmúlt karácsonyok szelleméről. Ebenezer Scrooge-ot, a lelketlen ünneptagadót karácsony éjjelén meglátogatta a beígért második jelenés, a Jelen Karácsony Szelleme.

„Tulajdon szobája volt ez. Semmi kétség. De meglepő átalakuláson ment keresztül. Falai és mennyezete úgy tele voltak aggatva örökzölddel, hogy valóságos ligetnek látszott; mindenfelől fényes, sugárzó bogyók csillogtak. A magyal, a fagyöngy, a borostyán csipkés levelei úgy visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükör lett volna széjjelszórva; s olyan hatalmas tűz bömbölt a kandallóban, aminőt ez a mogorva, megkövesült tűzhely sohasem látott sem Scrooge, sem Marley idejében, sem sok más elmúlt télen. A padlón trónushoz hasonló formában volt felhalmozva a pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertés; nagy húsdarabok, malacok, hosszú kolbászfüzérek, húspástétomok, szilvás pudingok, osztrigák hordószámra, ropogósra sült gesztenye, sötétpiros alma, leveses narancs, édes körte; óriási vízkereszti kalácsok, forró puncsos csészék, amiknek gyönyörűséges párája elhomályosította a szobát. Mindezeken kényelmesen ült egy ragyogó, szép óriás; kezében a bőség szarujához hasonló, lobogó fáklya, s ezt magasra, jó magasra tartotta, hogy elárassza fényével Scrooge-ot, mikor az leskelődve az ajtóhoz lépett. A szellem fehér prémmel szegett, egyszerű sötétzöld palástot vagy köpenyt viselt. Ez az öltözet olyan hanyagul lógott le róla, hogy széles melle mezítelen volt, mintha megvetett volna minden mesterséges védelmet vagy leplet. Mezítelen volt az öltözet széles ráncai alól kilátszó lába is; fejét pedig nem födte egyéb, csak egy magyalfa-ágakból font koszorú, ragyogó jégcsapokkal ékesítve. Sötétbarna fürtjei hosszan, szabadon hullámzottak; és éppen ilyen szabad volt vidám arca, csillogó szeme, nyílt markú keze, derűs hangja, fesztelen viselkedése és örömteli arckifejezése.”

Hajnal felé jár az idő, Karácsony második napja van. Eltűnődöm azon, vajon milyen számvetést mutatna az én Jelenkori Szellemem. Nem sütöttem mézeskalácsot, de gyümölcskenyeret igen. Nem voltam korcsolyázni a lányommal, de a Diótörőt együtt láttuk. Nem volt saját karácsonyfám, de kettőt széppé varázsoltam. Nem csináltam kézzel készített ajándékot a szeretteimnek, de ami kevés jutott, azt szívből adtam, és örömet okoztam vele. Meseszép adventi élményeim voltak a gyerekemmel, ám az éjféli misére nem tudtam elcipelni a családot. Sok szépet láttam, sok jót éreztem, sok finomat ettem. Ha úgy gondoltam, ki mertem mondani a szót: „Szeretlek.”

A szeretteimmel a családi legendáriumot idézgettük az ünnep idején. Halottainkról, és - mint később kiderült - majdnem halottainkról beszélgettünk. Olyan rég elfeledett eltemetett titkokat tudtam meg, melyek bár sebeket szaggattak fel, példát és erőt adtak útravalóul. Így most láttam át igazán Anyám erejét, azt az embefeletti küzdést és kohéziós erőt, amit a Család összetartásáért kifejt. Anyikát 16 évesen majdnem halálra szurkálta szerelemféltésből a szomszéd férfi. 16 szúrást kapott, mellkasba, tüdőcsúcsra, májába. Kúszni próbált az ajtó felé, de mivel csúszott a saját vérében, nem bírt haladni. Apja berontott a sikoltásokra, Anyika pedig a karjaiba omlott, és annyit tudott mondani: „Megöltek, apám...” Fehér gyolcslepedőbe burkolták, mint Jézust, és lefektették az udvaron. Látta a fejeket maga fölött, úgy, mint a filmekben....

Bizton tudom, hogy életem legellentmondásosabb, legemlékezetesebb és legtanulságosabb karácsonya volt az idei. „Felzaklató” – ezt a jelzőt használta a Lányom. Sokszor és mélyen magamba néztem. Sokmindent átgondoltam, átbeszéltem, átértékeltem. Elveszítettem és 'nyertem' embereket. Meghoztam életem legnehezebb és legnagyobb döntését. Sok dologra ha nem mindenre – megtanított ez a Karácsony. Megmutatta nekem, hogy mi mindenre vagyok képes, hogy milyen erős vagyok, hogy mennyi mindent kibírok, és hogy mennyi szép dolgot tudok magam köré varázsolni, még a legkritikusabb időkben is. Anyám erejét adta újra nekem. A betlehemi csillag fénye nekem most mindennél erősebben arra világított rá, hogy kik azok az emberek, akik igazán szeretnek, akikre mindig számíthatok, és akik mindig mellettem vannak (és lesznek), amikor baj van. Rájöttem, tudom, érzem, hogy nem vagyok egyedül – még ha egyedül is vagyok.

Nekem erről szólt a Karácsonyom.

Régmúlt karácsonyok szelleme

Ebenezer Scrooge-ot – aki sosem hitt a karácsonyban – három szellem látogatta meg az ünnep éjjelén okulásul, Dickens varázslatos meséjében, a Christmas carol-ban. Az első az Elmúlt Karácsonyok Szelleme volt.

„Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta.”

Az ünnep előtti lélektelen hajszának hamarosan vége. Lassan lenyugoszik az ember, megbékél azzal, amivel hetek óta kellett volna. Lélekben kell ugyanis elkészülni mindennel, nem a ’földi hívságokkal’. Lehet, a süti nem sikerül igazán, és talán nincs meg mindenkinek a megfelelő ajándék, no meg a fa is ferdén áll. Ám legbelül, a dobbanások mögötti puha közegben megszületik az érzés – a rákészültség érzése – akár a Gyermek abban a bizonyos istállóban: készen állok az Ünnepre. Megbocsátok és megbocsáttatok. Mindenekellőtt magamnak.

Múltba mélázással kezdődik a csendes-szelid kanossza járás, magamba mélyülés. Régmúlt karácsonyok szellemei sejlenek fel, akárcsak a megtévedt Scrooge előtt.

1982 decembere van, igazi, kosztümös filmbe illő havas tél. Karácsonyra jár az idő, Hollókőn vagyok a rádió gyerekkórusával. Gondtalan gyerek vagyok, igazán boldog – így utólag visszanézve, igazából akkor utoljára. Televíziós felvételt készítünk az ófalu közepén. A helyszínt nem kell berendezni, igazi autentikus magyar karácsony van, rusztikus hangulattal. Kinti helyszínen énekelünk, vidámak vagyunk és eszünk ágában sincs elégedetlenkedni, a szikrázó hideg ellenére. A fényszórók nem csak világítanak, melegítenek is. Népviseletbe öltözött asszonyok kínálnak forró teával és pogácsával, és mire leszáll az est, a zsupfedeles házacskák rácsos ablakaiból kiszűrődő narancsszín fények még melegebbé teszik a bensőnket is. Hatalmas dunnyhák várnak ránk a fával burkolt padlástereken, előtte azonban be kell fejezni a felvételt. Csodálatos élményben van részem. A kórus mellett hatalmas fenyőfát állítottak a díszletezők, mögötte látszik a híres fekete gerendás fatemplom is. Nagyon büszke vagyok, ugyanis szólót énekelek egy karácsonyi dalban, ami Jézusról szól, vagyis Máriáról, aki bölcsődalt énekel neki. Sehogy sem emlékszem rá, ki a szerző, talán Benjamin Britten, de a szövege felejthetetlenül megmaradt bennem. Éteri hárfahanggal kezdődött a dal, majd jött a szóló:

„Én tiszta szívű gyermekem, a bölcsőd lelkem hadd legyen, hadd dúdoljak néked egy dalt, hogy távol tartsak bút és bajt...”

És ekkor kapcsolódik be a kórus, jókor, mert már csuklik a hang, torkot szorít valami meghatottság, nem is értem, hiszen gyerek vagyok még, csak érzem – és csurog a meleg könnyem az arcomon, ahogy folytatom a többiekkel.

„Míg hódolattal nézek rád, hadd zengjem fényes glóriád, e lélek és szív térdet hajt, és zeng feléd szent éji dalt...”

Számos ünnepet megéltem már, volt köztük sírósan keserves, kacagóan boldog, menekülős magányos és küzdelmesen vidám is. A hollókői karácsonyom életem egyik legönfeledtebb, legemlékezetesebb karácsonya volt. Azt a tiszta reményt és akaró bizakodást idézi fel, melyet tucatnyi mostohább év történései sem tudtak kipusztítani belőlem. Mert mindennek rendelt ideje van. Születésnek, akarásnak, bízásnak. Hitnek, reménynek. Örök ideje pedig a SZERETETNEK.

http://www.youtube.com/watch?v=GaxB0xEbO0c

 

Fagyott csoda-városom: Budapest

Lelkiismeretfurdalásom van, mert mintha elfelejtettem volna, milyen szívfájdítóan gyönyörű a városom, Budapest. Mintha feledtem volna régi telek varázsos hangulatát, amikor gimnazistaként csúszkáltunk a fekete macskaköveken a várnegyedben. Amikor korcsolyázás után feljöttünk siklóval a várba, és forró teát szürcsölgettünk a fabodegák árusainál. Amikor karácsonyi koncertre készülődtünk, de nem mi voltunk a közönség, hanem énekeltünk a Mátyás templomban, Lassust és Palestrinát. Amikor hideg csikorgó éjjeleken gyalogoltunk haza a Várszínházból, fagyoskodva de vidáman, mert akkor még fiatalok és vagyányok voltunk, és nem szálltunk fel a várbuszra.

Nem emlékszem, mikor jártam itt utoljára. És azt sem értem, miért szomorkás a szívem, amikor lenézek a Halász bástyáról az Duna szürke-ezüst csíkjára. Pedig régen volt ilyen meghitt ünnep előtti időszakom. Meghitt hangulatban jöttünk ki a Nemzeti Táncszínházból a Lányommal a Diótörő után. Talán a zimankó miatt, de alig kószáltak a várban emberek, és a miénken kívül nem hallottunk magyar hangot. Érthetetlen és indokolatlan büszkeség töltött el, ahogy a külföldiek csodálták a mesés panorámát a vár falánál állva. Valóban meghökkentően gyönyörű volt az opálos ködbe burkolózó, fagyott Budapest látványa. Amióta az eszemet tudom, a Mátyás templomot folyamatosan restaurálják, de a kőcsipkés ormok feledtették a bosszúságot. A Sándor palota eleganciája, a színes kis budai házak barátságos látványa, a fenyőágakba burkolt kandeláberek mind-mind feloldották a szomorkás hangulatot, ami erőt vett rajtam. A forralt bor és forró tea pedig végleg jókedvet csináltak mindkettőnknek.

Biával arról beszélgettünk lefelé jövet, hogy minden évben részt kellene venni egy budapesti sightseeing túrán, hogy mi is újból őszintén rácsodálkozhassunk szépséges fővárosunkra, akár csak a külföldiek.

"Ó, kedves Pestem!

Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád." (Jókai Mór)

 

English breakfast before Christmas

Pár éve ősszel jártam a ködös-nyirkos Londonban. Egy olcsó kis garniszállóban laktam, a Tudor Court hotelben, nem messze a Paddingtontól. Harmadosztályú, zsúfolt kis hely volt, a világ négy égtájáról idesereglett vendégekkel. A nap fénypontja reggelenként az úgynevezett ’tipikus angol reggeli’ szervírozása és elfogyasztása volt. Emlékszem, amikor elém tették, borzadállyal figyeltem a szottyos fehér babot, a sült paradicsomot és gombát, a beazonosíthatatlan pürével a tányér szélén. (Mint később kiderült, zabkása volt. :))

 

A kiadós angol reggeli azóta az egyik kedvenc ételem lett, és valamilyen oknál fogva – talán mert napok hetek óta Agatha Christie téli és karácsonyi történeteit olvasom – nagyon megkívántam ma reggel is. Így hát nekiálltam elkészíteni a magam light-osabb variációját. A projectben segítségemre volt Ancsa - a legjobb barátnőm - által küldött képeslap. (Ancsa immáron fél éve él Londonban, és autentikus környezetben készül arra a tradicionális brit karácsonyra, amire évek óta vágytunk. ) A képeslapon az angol reggeli látható, a barátnőm kimondottan nekem szánta. A barátnőm egyike azon embereknek, akik nem csak szeretnek engem, de figyelnek is rám, tudják és jegyzik a vágyaimat, és amikor lehetőségük van rá, beteljesítik azokat, hogy igazi örömet szerezzenek vele. Ezért küldte ezt a képeslapot is, mely jó szolgálatot tett nekem.

A reggeli istenien sikerült, jól indult vele a napom. (mellesleg jól is folytatódott.) Az írek vagy skótok által preferált „black puddingot” (kicsi véres hurkák) kihagytam a kompozícióból, és a paradicsomot sem sütöttem meg. Zabkásához nem jutottam Magyarországon, és azt sem tudom, hogyan kell tálalni a bacon és tojás mellé, - ennek azért később szeretnék utána nézni.

Köszönöm, Ancsa, és boldog, pompás ízekkel teli karácsonyt kívánok Neked! /mert enni jó...:)/

“ To eat well in England you should have breakfast three times a day. ” (W. Somerset Maugham)