Elbűvöl ez a jégbefagyott fehér világ odakint, és végtelenül szomorúvá is tesz egyben– nem is értem, hogy miért. Sokat járok a városban mostanában, és nem tudok megállás nélkül elmenni a havas-jeges absztrakciók mellett, melyeket a tél kreál a szürkés szcénába, ezzel mintegy megszépítve a hétköznapi helyszíneket is. Olykor kattintgatok a fényképezőgéppel, és próbálom megörökíteni ezt a talmi fehér csodavilágot. Oly hiábavalóan, mint amilyen hamar foszlik köddé és sáros latyakká a hó és a jég, ami jótékony páncélba zárta a rútat – egy kicsi időre.
Volt régen egy barátom, akivel az Utolsó Filmre gyűjtöttük az ilyen képeket. Hittük, hogy az embernek a halála előtt „lejátszanak” egy filmet, mint ahogy lepereg előtte élete minden fontos történése – vallják sokan. A barátom úgy hívta, az Utolsó Film. Én – nyilván az alliterációkhoz való vonzódásom végett (no lám, egy hármas! :)) Végső Vetítés nevet adtam neki. Onnantól kutattuk, figyeltük és őriztük az arra érdemes pillanatokat. Így került a kollekcióba Sartinál a tengerbe nyugvó nap bíbornarancsa, meg a jósvafői tó türkizopál mélye egy nyári késő délután. Belekerült Írországban a moccanatlan és örök kelta keresztek szürkesége, Glendalough-nál a Wicklow lápvidéken. Benne van még a jégbefagyott világ csipkefehérje, melyet egy-egy vérvörös galagonya pöttyöz csak, egy régi szilveszteren, Alcsútdoboz felé. Ott van még Korfuról a Blue Lagoon öbölben a tenger valószínűtlenül áttetsző és sós tisztasága, meg a Káli medence ölelő panorámája, mielőtt eléri az ember az első falut a Művészetek völgyében. Ne feledjem a hollókői húsvétok kicsi templomjának ébenfekete tetejét, vagy a Mátrában az őszi pókhálók gyöngycsillogását, ahogy rájuk tapad a hajnali eső, vagy a dupla szivárványok pasztell színorgiáját a hirtelen zápor után az Ördögszántás felett, Aggteleken. Sok gyönyörű, kivételes és megismételhetetlen pillanatom vált már emlékké – és filmkockává az én utolsó filmem scriptjében.
A Végső Vetítés nem feltétlenül lesz színes. Lehet borongós szépia vagy fekete-fehér is. Az utóbbi napokban sok kép összegyűlt a „színtelen” világból, és immáron magyarázatot is leltem arra, miért oly szomorkás ez a gyönyörű idill.
Isten hozott az oldalamon! Amit mondani szeretnék, az teljes átfedésben benne van a mottóban. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Simone Weil csodálatos gondolatát egykori mentorom, Schäffer Erzsébet hagyta rám. Eddigi életem során kegyes volt hozzám a Sors, és csodálatos élményekkel ajándékozott meg, melyeket 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése