Régmúlt karácsonyok szelleme

Ebenezer Scrooge-ot – aki sosem hitt a karácsonyban – három szellem látogatta meg az ünnep éjjelén okulásul, Dickens varázslatos meséjében, a Christmas carol-ban. Az első az Elmúlt Karácsonyok Szelleme volt.

„Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta.”

Az ünnep előtti lélektelen hajszának hamarosan vége. Lassan lenyugoszik az ember, megbékél azzal, amivel hetek óta kellett volna. Lélekben kell ugyanis elkészülni mindennel, nem a ’földi hívságokkal’. Lehet, a süti nem sikerül igazán, és talán nincs meg mindenkinek a megfelelő ajándék, no meg a fa is ferdén áll. Ám legbelül, a dobbanások mögötti puha közegben megszületik az érzés – a rákészültség érzése – akár a Gyermek abban a bizonyos istállóban: készen állok az Ünnepre. Megbocsátok és megbocsáttatok. Mindenekellőtt magamnak.

Múltba mélázással kezdődik a csendes-szelid kanossza járás, magamba mélyülés. Régmúlt karácsonyok szellemei sejlenek fel, akárcsak a megtévedt Scrooge előtt.

1982 decembere van, igazi, kosztümös filmbe illő havas tél. Karácsonyra jár az idő, Hollókőn vagyok a rádió gyerekkórusával. Gondtalan gyerek vagyok, igazán boldog – így utólag visszanézve, igazából akkor utoljára. Televíziós felvételt készítünk az ófalu közepén. A helyszínt nem kell berendezni, igazi autentikus magyar karácsony van, rusztikus hangulattal. Kinti helyszínen énekelünk, vidámak vagyunk és eszünk ágában sincs elégedetlenkedni, a szikrázó hideg ellenére. A fényszórók nem csak világítanak, melegítenek is. Népviseletbe öltözött asszonyok kínálnak forró teával és pogácsával, és mire leszáll az est, a zsupfedeles házacskák rácsos ablakaiból kiszűrődő narancsszín fények még melegebbé teszik a bensőnket is. Hatalmas dunnyhák várnak ránk a fával burkolt padlástereken, előtte azonban be kell fejezni a felvételt. Csodálatos élményben van részem. A kórus mellett hatalmas fenyőfát állítottak a díszletezők, mögötte látszik a híres fekete gerendás fatemplom is. Nagyon büszke vagyok, ugyanis szólót énekelek egy karácsonyi dalban, ami Jézusról szól, vagyis Máriáról, aki bölcsődalt énekel neki. Sehogy sem emlékszem rá, ki a szerző, talán Benjamin Britten, de a szövege felejthetetlenül megmaradt bennem. Éteri hárfahanggal kezdődött a dal, majd jött a szóló:

„Én tiszta szívű gyermekem, a bölcsőd lelkem hadd legyen, hadd dúdoljak néked egy dalt, hogy távol tartsak bút és bajt...”

És ekkor kapcsolódik be a kórus, jókor, mert már csuklik a hang, torkot szorít valami meghatottság, nem is értem, hiszen gyerek vagyok még, csak érzem – és csurog a meleg könnyem az arcomon, ahogy folytatom a többiekkel.

„Míg hódolattal nézek rád, hadd zengjem fényes glóriád, e lélek és szív térdet hajt, és zeng feléd szent éji dalt...”

Számos ünnepet megéltem már, volt köztük sírósan keserves, kacagóan boldog, menekülős magányos és küzdelmesen vidám is. A hollókői karácsonyom életem egyik legönfeledtebb, legemlékezetesebb karácsonya volt. Azt a tiszta reményt és akaró bizakodást idézi fel, melyet tucatnyi mostohább év történései sem tudtak kipusztítani belőlem. Mert mindennek rendelt ideje van. Születésnek, akarásnak, bízásnak. Hitnek, reménynek. Örök ideje pedig a SZERETETNEK.

http://www.youtube.com/watch?v=GaxB0xEbO0c

 

Fagyott csoda-városom: Budapest

Lelkiismeretfurdalásom van, mert mintha elfelejtettem volna, milyen szívfájdítóan gyönyörű a városom, Budapest. Mintha feledtem volna régi telek varázsos hangulatát, amikor gimnazistaként csúszkáltunk a fekete macskaköveken a várnegyedben. Amikor korcsolyázás után feljöttünk siklóval a várba, és forró teát szürcsölgettünk a fabodegák árusainál. Amikor karácsonyi koncertre készülődtünk, de nem mi voltunk a közönség, hanem énekeltünk a Mátyás templomban, Lassust és Palestrinát. Amikor hideg csikorgó éjjeleken gyalogoltunk haza a Várszínházból, fagyoskodva de vidáman, mert akkor még fiatalok és vagyányok voltunk, és nem szálltunk fel a várbuszra.

Nem emlékszem, mikor jártam itt utoljára. És azt sem értem, miért szomorkás a szívem, amikor lenézek a Halász bástyáról az Duna szürke-ezüst csíkjára. Pedig régen volt ilyen meghitt ünnep előtti időszakom. Meghitt hangulatban jöttünk ki a Nemzeti Táncszínházból a Lányommal a Diótörő után. Talán a zimankó miatt, de alig kószáltak a várban emberek, és a miénken kívül nem hallottunk magyar hangot. Érthetetlen és indokolatlan büszkeség töltött el, ahogy a külföldiek csodálták a mesés panorámát a vár falánál állva. Valóban meghökkentően gyönyörű volt az opálos ködbe burkolózó, fagyott Budapest látványa. Amióta az eszemet tudom, a Mátyás templomot folyamatosan restaurálják, de a kőcsipkés ormok feledtették a bosszúságot. A Sándor palota eleganciája, a színes kis budai házak barátságos látványa, a fenyőágakba burkolt kandeláberek mind-mind feloldották a szomorkás hangulatot, ami erőt vett rajtam. A forralt bor és forró tea pedig végleg jókedvet csináltak mindkettőnknek.

Biával arról beszélgettünk lefelé jövet, hogy minden évben részt kellene venni egy budapesti sightseeing túrán, hogy mi is újból őszintén rácsodálkozhassunk szépséges fővárosunkra, akár csak a külföldiek.

"Ó, kedves Pestem!

Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád." (Jókai Mór)

 

English breakfast before Christmas

Pár éve ősszel jártam a ködös-nyirkos Londonban. Egy olcsó kis garniszállóban laktam, a Tudor Court hotelben, nem messze a Paddingtontól. Harmadosztályú, zsúfolt kis hely volt, a világ négy égtájáról idesereglett vendégekkel. A nap fénypontja reggelenként az úgynevezett ’tipikus angol reggeli’ szervírozása és elfogyasztása volt. Emlékszem, amikor elém tették, borzadállyal figyeltem a szottyos fehér babot, a sült paradicsomot és gombát, a beazonosíthatatlan pürével a tányér szélén. (Mint később kiderült, zabkása volt. :))

 

A kiadós angol reggeli azóta az egyik kedvenc ételem lett, és valamilyen oknál fogva – talán mert napok hetek óta Agatha Christie téli és karácsonyi történeteit olvasom – nagyon megkívántam ma reggel is. Így hát nekiálltam elkészíteni a magam light-osabb variációját. A projectben segítségemre volt Ancsa - a legjobb barátnőm - által küldött képeslap. (Ancsa immáron fél éve él Londonban, és autentikus környezetben készül arra a tradicionális brit karácsonyra, amire évek óta vágytunk. ) A képeslapon az angol reggeli látható, a barátnőm kimondottan nekem szánta. A barátnőm egyike azon embereknek, akik nem csak szeretnek engem, de figyelnek is rám, tudják és jegyzik a vágyaimat, és amikor lehetőségük van rá, beteljesítik azokat, hogy igazi örömet szerezzenek vele. Ezért küldte ezt a képeslapot is, mely jó szolgálatot tett nekem.

A reggeli istenien sikerült, jól indult vele a napom. (mellesleg jól is folytatódott.) Az írek vagy skótok által preferált „black puddingot” (kicsi véres hurkák) kihagytam a kompozícióból, és a paradicsomot sem sütöttem meg. Zabkásához nem jutottam Magyarországon, és azt sem tudom, hogyan kell tálalni a bacon és tojás mellé, - ennek azért később szeretnék utána nézni.

Köszönöm, Ancsa, és boldog, pompás ízekkel teli karácsonyt kívánok Neked! /mert enni jó...:)/

“ To eat well in England you should have breakfast three times a day. ” (W. Somerset Maugham)

Dilemma karácsonyra, avagy: menni vagy maradni...

Egy nagyon kedves barátom munk ajánlatot kapott Írországból. Ez így jól is hangzik, hangzana, de az örök „menni vagy maradni” dilemma mellett az ad hoc lehetőség felvet még egy tucatnyi problémát. A barátom évek óta erre várt. Eddig különféle okok miatt – jórészt nem az ő hibájából – a külföldi munka meghíúsult. Most viszont itt kopogtat a lehetőség a jégvirágos ablakon. Telefonon interjúztatják angolul, ma pedig feltették neki a kérdést, hogy ki tudna-e ugrani Dublinba a hétvégén, megbeszélni a részleteket. A hirtelen események nagyon felzaklatták őt, és komoly döntéskényszer elé állították.

Először is: meghülyültek ezek az írek, hogy Karácsony előtt pár nappal még interjúztatnak, meg munkaerő felvételen gondolkodnak?! Tisztában vannak ezek a magyarországi átlag állampolgár anyagi helyzetével, ünnepek előtt, év végén? Valóban azt hiszik, hogy simán kivitelezhető ez a „pattanj már fel a repcsire szombaton, és beszéljük meg a részleteket” mentalitás? Jó fejek az írek, tudom, én is azt tapasztaltam Írországban, na de ez már egy kicsit tőlük is sok....

Másodszor: ha netán komolyra fordulnak a dolgok, a barátomnak le kell mondani a karácsonyról. Ez mondjuk nem annyira zavarja, de valljuk be, az ünnepi időszakot kimondottan hivatalos ügyek intézésével tölteni nem egy leányálom. Fenyőfa helyett dobozolás, halászlé helyett számlák ügyintézése, rokonlátogatás helyett repülőjegy foglalás, szaloncukor helyett tömény aggódás és számtalan megoldásra és lerendezésre váró probléma... vajon miként lehet egy-két hét alatt (átmenetileg) lezárni egy itthoni életet?

Harmadszor: az igazán nagy és komoly problémák. A barátom nem akarja magára hagyni az édesanyját és a húgát. Amikor tudja, támogatja őket, mert nagyon jó ember. Lelkiismereti problémát csinál abból, ha másnak – főleg a szeretteinek – nem jól mennek a dolgai. Próbál támasza lenni mindkét családtagjának, és úgy érzi, nagyon magukra maradnak, ha Ő nem lesz itt. Ez az erkölcsi dilemma karácsonyi időszakban még élesebben érezhető, mindhármójuk számára.

Negyedszer: a barátom fél itthagyni a lakását, gyakorlatilag őrizetlenül. Ironikus, de ilyenkor óriási akadály, ha valakinek ingatlanja van. Ki lehetne adni a lakást, de a nem megfelelő albérlőkről horrorisztikus történetek keringenek. Mindenki hallott már feltört, kirabolt és lelakott lakásokról, ellopott bútorokról, fél éve nem fizetett számlákról. Legálisan kiadni a lakást szinte lehetetlen, a rövid átfutási idő miatt, meg az irreális bürokratikus eljárás és közvetítői díj (szabadrablás) miatt.

Azt hiszem, mindennél nehezebb Karácsony vár a barátomra.

Persze lehet más aspektusból is nézni a dolgokat. Úgy, hogy manapság kezét lábát összeteheti az, aki normális állást talál külföldön. Magyarország egyre élhetetlenebbé válik, innen menekülni kell. Az ember korrektül tudja támogatni a szeretteit anyagilag az uniós fizetéséből, úgy, hogy még meg is tud élni –nem is rosszul. Lehet megbízható embereket találni arra a célra, hogy a lakás akár két naponta felügyelet alatt legyen. A lakóközösség mindenre felügyelő, leskelődő és pletykázó tagjai is jó szolgálatot tesznek ilyenkor, mert figyelik az idegeneket a környéken. A Karácsonyt pedig fel lehet áldozni, egy arra érdemes cél érdekében. Lehet ’pótkarácsonyt’ tartani januárban vagy később is. Akkor is gyönyörű fehér havas lesz a táj, csak éppen egy élhetőbb, nyugodtabb és biztonságosabb (boldogabb?) országban ébred majd az ember.

 



Álomtörők

Komoran bámuljuk a Lányommal a bazi nagy könyvet az asztalon. Hozzányúlni, pláne kinyitni vagy lapozgatni egyikünknek sincs kedve mersze. Bazi vastag kötet. A borítóján jókedvű fiatalok vigyorognak álszent módon, na ja, ők már túl vannak mindenen. Rohadtul szeretnénk most mást olvasni, a Lányom mondjuk Márait és Parti Nagyot, én meg karácsonyi novellákat vagy Edgar Allan Poe-t. Fikarcnyit sem vigasztal, hogy más hasonkorú lányok és anyák is ugyanebben a cipőben járnak, és – amint az előzetes közvélemény kutatásomból kitűnik – ők sincsenek beljebb nálunk. Én egyszerűen félem rühellem a könyvet, Bia meg egyenesen méla és lakonikus undorral tekint rá.

Na jó. Erőt gyűjtvén megdobjuk magunkat egy svéd mandula és csokitortával, mivel épp az IKEA éttermében gyűlésezünk, és egy forró teát is beszerzünk, aztán Isten neki – kinyitom a könyvet.

A KÖNYVET. A Rettegett Kötetet, a végzősök és szülők rémolvasmányát, a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Én mondom, ez a felnőtté válás első igazi tűzkeresztsége... aki túljut az alapszakok és intézmény kódok, felvételi procedúrák és pontszámítások gigászi és totálisan érthetetlen útvesztőjén, az készen áll a felnőtt létre. Hónapokon keresztül őrlődtünk már ezen a témán, dühvel és higgadtsággal soroltuk fel a pro és kontra érveket. Nem kevés fogadatlan prókátor nyilvánított véleményt a továbbtanulással kapcsolatban, de legtöbbször nem hogy velük, de egymással sem jutottunk konszenzusra.

Mert ugye itt van az én leánygyermekem, az én tőmről fakadó idealistám, akinek – szerencsétlenségére – olyan humán dolgokhoz van affinitása, mint irodalom, művészet, kultúra és nyelvek. Sokan együttérzően horkannak fel, rosszabb esetben lesajnálnak minket, és szimplán egyenlőségjelet tesznek a humán beállítottság (lsd: szakok, diploma) és az éhenhalás közé. Ezért sokszor van egy olyan paranoid érzésem, hogy összeesküvés elmélet áldozatai vagyunk a lányommal. Mert hát mit akar a gyermek... legnagyobb álmát, vágyát, ábrándját (ajjjaj, csupa tiltott ’á’ betűs szó! legalábbis a hideg racionalisták és realisták szerint...) megpróbálni: a színművészeti egyetemet. Egyetlen ember sem adta áldását erre a környezetünkből. Errő mindenki kategorikusan lebeszélte. Van még a kommunikáció és média, ami érdekli, de normális képzés hiányában erről még a tanárai is óvták. Maradnak a nyelvszakok és a magyar, amiről családunk magyar tanár tagja is ledegradálóan nyilatkozott; a munkanélküli fordítók és tolmácsok, és a nyomorult irodalmárok és magyar tanárok reménytelen sorsára hivatkozva. Félve említettük a szabad bölcsészetet, mint azt a szakot, ami masszív általános műveltséget biztosít, de arra az volt a válasz, hogy csak azok az elvont hülyék mennek oda, akiknek sehova nem sikerült bejutniuk. (Sokat tudhatnak ezek az arrogáns, ostoba, és értékítéletüket fellebbezhetetlennek tartó emberek, hogy a középkori egyetemek septem artes liberale1 alapjait megvétózzák...)

Erről az is eszembe jut, hogy gimnáziumban volt egy idióta vers, aminek sem rímje, sem ütemmértéke nem volt, és amikor feladták nekünk memoriterként, képtelenek voltunk megtanulni, szóval gyűlöltük azt a verset. Ilyen előtörténettel azonban mégis belém rögzült, és nem is felejtem el soha – legalábbis azt a pár sort, mert az Arany középútról szólt.

„Akinek szívében arany közép tart súlyegyent, nem azt nem nyomorítja rozzant putri szennye, nem nyomorítja bántó udvari pompa.”2

Mindennél fontosabb lenne most megtalálni az Arany Középutat. Választani egy olyan szakot, ami közel áll a lányom érdeklődéséhez, de amivel olyan végzettséget tud szerezni magának, amiből meg tud élni. Keresni egy olyan szakirányt, amin nem kínszenvedésként kell végigülnie az 5 évet, és amiben örömet talál, de később jól prosperáló munkalehetőségekhez juttatja Őt. Nem vagyok képes elnyomni a lányom vágyait, és beállni azok közé, akik darabokra törik az álmait. Mikor álmodozzon, ha nem most? Mikor próbálja meg a lehetetlennek tűnőt, ha nem ilyenkor? Miért kellene egy jól hangzó gazdasági vagy marketing szakra mennie, ahogy a sok nagyokos tanácsolja neki? Hogy utána egy jól csengő multinál legyen egy ikszhuszadik PR-os vagy HR-es...? Miért tagadná meg önmagát és az ábrándjait, még ha ezt javasolja Neki a volt szerelme, az osztályfőnöke vagy az én ismerőseim? SOHA nem tudnék a szemébe nézni, ha most kényszeríteném Őt egy gazdasági vagy idegenforgalmi pályára, csak azért, mert később ebből tud megélni... Igen, a volt szerelme, az osztályfőnöke és a Férjem minden bizonnyal a legjobbat akarják Neki. Tudom. De én nem leszek az Ő Álomtörője...

Hát így állunk most. Rajtunk ne múljon. Hosszú mérlegelés után kiválasztottunk jó pár szakot. A lista kissé kaotikusnak tűnhet, a priorizálás pedig még hátravan. Van rajta kommunikáció és média tudomány, nemzetközi tanulmányok és szabad bölcsészet, magyar és pszichológia, színész szak és koreai. :) Én csak egy dolgot tudtam megnyugtatásul és útravalóul adni a Lányomnak. Bármelyik sikerül, bárhova veszik fel, mindegyikkel csak jól járhat. És ha nem veszik fel – akkor is jól jár. Ott van előtte egy év, nyelvtanulással, külföldi tartózkodás lehetőségével. Semmi nincs elveszve, minden előtte áll.

1. A hét szabad művészet (latinul: septem artes liberales) a középkori egyetemek bevezető képzésének, a bölcsészeti fakultásnak (facultas artium) tananyaga. Az elnevezés onnan ered, hogy ezek voltak „szabad emberhez méltók.” A hét szabad művészetet két további csoportra osztották. (wikipédia)

2. Quintus Horatius Flaccus: Licinus Murenához

Ünneprontás

„Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent. E meggondolás az,

Mi a nyomort oly hosszan élteti:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,

Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,

Útált szerelme kínját, pör-halasztást,

A hívatalnak packázásait,

S mind a rugást, mellyel méltatlanok

Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket...”

(Hamlet monológja)

Chapter 1.

Bénítóan iszonyú álomból ébredtem. Percekig magamhoz sem tértem, és nem mertem visszaaludni. Azon gondolkodtam, hogy a tudatalattim, a nagy szimbolista, milyen pecízen és pedánsan megfogalmazza és formába önti a problémáimat, félelmeimet. (lsd: Fehér hotel) Freud kész esettanulmányt készíthetett volna az álomról. Csapdában voltam, nem menekülhettem, és tudtam, hogy meghalok. A fogvatartóim sötét szurokszerű anyagba dobtak, hogy próbáljak meg benne úszni. Elsüllyedtem, a karomat mozdítani sem tudtam, és Tele ment a szám és az orrom a masszával és úgy éreztem, megfulladok. Kihúztak, és azt mondták, hogy képes vagyok rá, és ezeken a teszteken át kell esnem. Ezután egy hosszú, krematórium féle folyosóba akartak betuszkolni, aminek az oldalaiból tűz csapott ki. Nem volt menekülés, bárhová néztem, és úgy éreztem, hogy megölnek, ha szökni próbálok.

Chapter 2.

Az APEH-nál voltam délelőtt. Vagy a TB-nél, ahogy tetszik. Napokig halasztottam, zsigeri pánikot éreztem, ha arra gondoltam, hogy túl kell ezen esni. Hiánytalan dokumentumokkal és azzal a biztos tudattal mentem oda, hogy igazam van, és személyesen el tudom intézni a dolgomat. Persze plusz dokumentumot kellett kitölteni, melyet – egyetem ide vagy oda – funkcionális analfabétaként rontottam el. Az ügyintéző gépies magyarázása frusztrált, a monológja közben minden egyes mondatot egyre halkabban hallottam, és legszívesebben sírtam volna a kétségbeeséstől. Valójában fel sem fogtam, hogy ki hol hibázott, én, a munkáltatóm, a hivatal. Erőtlenül és reményvesztetten kérdeztem vissza, hogy jól értettem-e, hogy ezt itt és most személyesen nem tudom elintézni. Nem, hívjam fel a levélen található ügyintézőt. (REMÉNYTELEN) Menjek be személyesen a központba, és mondjak el mindent újra, de nem elég szóban, írjak egy kérvényt is, és mindenről készítsek fénymásolatot. Nem merek nekivágni annak a napnak.

Chapter 3.

Amikor leszálltam a buszról, már láttam, hogy a másik oldalon fekszik valaki a földön. Mindenki elment mellette. Egy nő volt, nem láttam rajta, hogy emelkedik-e a mellkasa. A táskája a földön, rajta két doboz sör és rövidital. Csak alszik, gondoltam remélve, de mivel bőven nulla fok alatt voltunk, aggódtam is. Meg fog fagyni, ha itt hagyom. Ez a gondolat annyira felzaklatott, hogy szinte elcsuklott a hangom, ahogy hívtam a segély számot. Unott hang szólt bele, tökre megértem, gondolom van elég bajuk, rengeteg hasonló eset, én csak bejelenteném, mert félő, hogy MEG FOG FAGYNI. Bocsánat a zavarásért. A mentő szirénázva jött, és amikor elindultam felfelé az úton, indokolatlan (indokolatlan?) sírógörcs jött rám. Az arcomra fagytak a könnyeim, ahogy rázott a sírás, még jobban fáztam, mint addig, mert a kinti farkasordító hidegen túl valami jeges dermedés volt bennem belül, és hirtelen úgy éreztem, hogy csatát veszítettem, legyőztek.

Chapter 4.

Mert olyan sokszor vetették már a szememre a túláradó érzelmeimet. Mert olyan sok bajom származott belőle, s mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem szabad ennyire lelkesedni, örülni, szeretni. Mert sokan szánják a naiv idealizmusomat, a gyermeteg szenvedélyemet, a szélsőséges rajongásomat. Mert kinevetnek engem és Juhász Gyulát is, („Szép Tündérország támad föl szívemben ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, ilyenkor decemberben. „) hogy ugyan már hogy gondolhatok ilyen baromságokra, hogy ’karácsony szelleme’, meg ’legyünk jók, legalább most’ és ’tegyük szebbé a világot, legalább ilyenkor’.

Nos, Hamis Prófétáim, Nagyképű Fanyalgóim, Érzelemsivár Realistáim, ezúton jelentem, én, a Szánalmas Idealista, hogy a mai nappal feladtam. Valóban – nincs ünnep: az utcákon, a hivatalokban, a telefonokban, a lelkekben sem. Ez is csak egy ugyanolyan rohadt nap, egy rohadt hónapban, egy rohadt világban, ahol csak rosszakat álmodunk, ahol győz a Hivatal, és ahol bármikor meghalhat egy ember az utcán. Talán itt az idő nekem is leszállni a földre közétek.

 

Christmas blues

Öngyilkos lett egy fiatal férfi, advent harmadik vasárnapján. Látványosan, csúnyán, közönség előtt. A Mammut bevásárlóközpont harmadik emeletéről ugrott le, és szörnyethalt a földszinten.

És most itt egy nagy szünet következik, mert nem jönnek a szavak. Kevés olyan dolog vagy cselekedet van, ami jobban megosztaná az embereket, mint amikor valaki megöli magát. Sokan elítélik és gyávának találják az ilyen végleges megfutamodást. Mások az ellenkezőjét vallják, mert aki odajut, hogy a legdrámaibb lépéssel végleg eldobja magától az életét, az a végsőkig el van keseredve, és valóban nem talál más kiutat a nyomorúságból. Egyesek szerint emberfeletti bátorság kell ahhoz, hogy valaki önkezével vessen véget földi pályafutásának.

Bizonyos pszichológiai kutatások szerint a karácsonyi időszak a melankóliára hajlamos embereknél még kritikusabb, mint egyéb időben. Ennek a hullámvölgynek külön nevet is adtak, „karácsonyi zavarnak” vagy ’Christmas blues’-nak hívják. Bár hivatalos mérések nem támasztják alá az ilyentájt megemelkedett öngyilkosságok számát, a lelki segélyvonalakat viszont bizonyítottan dupla annyian hívják, mint máskor. Vajon mit lehetne tenni – és lehet-e tenni egyáltalán valamit – a magány, a szorongás, a válságérzet, reménytelenség és lehangoltság ellen...

Erőt venni magunkon annyi, mint magunkhoz engedni az ünnepet. Nem röstellkedni azon, hogy legalább az év eme időszakában megpróbálunk jók, jobbak lenni. Nem szégyellni azt, hogy gyermeki naivitással vagy örömmel tudunk örülni dolgoknak, legyen az a sűrű hóesés, a sült gesztenye illata, vagy egy szép karácsonyi dekoráció. Hagyni, hogy meghatódjunk egy érzelgős ünnepi filmen vagy ismert karácsonyi dallamon. Megpróbálni lassítani és lenyugodni. Beszélgetni, meghallgatni. Készen lenni a megbocsátásra. (Önmagunknak is, ha nem sikerül a mézeskalács vagy a gyümölcskenyér. :))

Nincsen egyéb, okosabb tanácsom az ünnepekre. Ha lehetséges, figyeljünk egy kicsit jobban oda a másikra, másokra. Legyen szép az ünnep, kicsit jobb a világ. Még ha csak három napig is.

 

„Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie? Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel.” (Pilinszky János)