Puhakutya és szuszirongy

Egyik kolléganőm kopott kis rongydarabot mutatott nekem, talán textilzsebkendő volt fénykorában. Óvodás lányának a "szuszirongya" volt – nincs rá jobb kifejezés. Az anyák és a gyerekek, Ők igen, pontosan tudják, mit jelent ez.

A legtöbb kisgyereknek van egy ilyen saját kis gyűrnivaló "valamilye". Lehet az egy kistakaró csücsök vagy bármilyen rongyi, agyonnyűtt kispárna vagy nyúzott plüss. Létfontosak ezek a dolgok, ott vannak minden sarkalatos eseményen; elalvásnál és ébredésnél, oltásnál és utazásnál, az első napon a bölcsiben/oviban/iskolában. A funkciójuk túlélő jellegű – nem lehetséges nélkülük megállni a helyét az ember gyerekének.

És itt jön a képbe a Puhakutya. Ez az állat 15 éve érkezett a családba, Bia lányom kapta karácsonyra 3 évesen. Zsemleszínű tacskóféle, bár kicsit hajaz Disney Plútójára. "Mi a neve, Bia?" – kérdeztük anno a gyereket. "Puhakutya". – vágta rá gondolkodás nélkül, így hát azonnal megkeresztelkedett az eb. Azóta megjárta Görögországot, landolt a velencei lagúnákban, Tunéziában henna tetoválást kapott, Brémában együtt drukkolt a gazdájának a szívkórházban. Az évek során többször megvakult szegény, gerincműtéten is volt, a fülét pedig kicakkozta egy papírvágó olló. Egyszóval végképp leamortizálódott szegény. Többször hajtottunk végre rajta életmentő műtétet, most mégis úgy tűnik, elérte a vég szegény párát...

Azon töröm hát a fejemet, hogy miként menthetném meg. Talán felvágom, újra tömöm, és formába jön megint. Varrok neki új gombszemeket, vagy egy zsemleszínű kis overallt, ami egyben tartja. Kutya években számolva matuzsálemnek számít szegény… Valamit sürgősen ki kell találnom, mert megkért rá a 18 éves felnőtt lányom. Zsúfolt, programokkal teli nyara lesz, és Puhakutyának mindig ott a helye a bőröndben.
Hát igen. Azt hiszem, minden áron meg kell mentenem a kopott plüss ebet. Mert ezek az igazán fontos dolgok az életben.

 

Egy pedagógusnap margójára

Gyerekkoromban valamelyest elitnek számító iskolába jártam, a Rádió Gyerekkórusának sulijába. Osztályunk, a c/z(enei) tagozat a közutálat mellett édes teherként cipelte azt a kötelességet, hogy jeles eseményeken énekelnie kellett. Pedagógusnap alkalmából minden június első hetében az összes tanárt állva fogadtuk, és elkezdtük dalolni nekik ezt az – akkori korszellem ideológiájának megfelelő – köszöntőt:

"Csupa napfény az út, mire 8 óra múlt, bent az osztályunk már együtt ül, és a jó tanítónk, amint jó reggelt mond, szeme gyöngéden reánk derül. (terül??? :-)"

És bár minden évben mindegyikőjük tudta, hogy a repertoár nem változik, újra és újra meghallgatták, csendben, összekulcsolt kézzel, szolidan mosolyogva, könnyes szemmel. Így esett, hogy a felsős általános iskolai tanáraimat nagyon szerettem. Még akiket féltem, azokat is.

Bárkitől megkérdezik, markáns emléke van – jó vagy rossz –a tanítóiról. Eszembe jut például Nelli néni, aki kisiskolás koromban okított minket. Szigorú, szép fiatal nő volt, amolyan idegbeteg típus, tipikus pályatévesztő. Amikor rosszak voltunk, kemény körmösöket kaptunk hosszú favonalzóval. Aztán mikor végképp nem bírt velünk, lábujjhegyre állította az egész osztályt, kezeket kinyújtva, magas tartásban, és így kellett vagy fél órán keresztül ácsingóznunk. Ő bámult kifelé az orgonavirágos udvarba, és közben – furcsa, de – könny csorgott a szeméből, mintha sajnált volna minket.

Margó néni, a felsős osztályfőnökünk volt. Hihetetlenül kemény, szikár kis öregasszony, matek és fizika szakos tanár. Szigorú erkölcsök szerint próbált formába önteni minket, és eltántorítani a rosszhírű A és B osztályos fiúktól, akikkel – mivel tiltva volt – folyvást együtt lógtunk. Amikor jött az osztályfényképész, Margó néni egyszerűen nem engedte kibontani a hajamat: „Túl sok haj!” – dörögte, és copfba köttette a fürtjeimet. Mégis, később amennyire tartottam Tőle, olyan vehemensen állt ki mellettem az igazgató előtt, amikor intőt kaptam, mert a vörös hajú Lazin Lacival verekedtem a B-ből.

S. Anna már a gimnáziumban volt tanárom, kémia-biológia. (Most eszmélek csak rá, hogy valójában a tőlem oly távol álló reál szakos tanárok bírtak meghatározó értékkel ifjúkoromban…) Amikor meghívta az osztályt a lakására, a polcokon a profán anatómiai és szexuálpszichológiai köteteket gerinccel a fal felé fordította, hogy ne lássuk, mi van benne. Persze, hogy ha addig nem is érdekelt senkit, akkor stikában azonnal megbámultuk az oktató jellegű szemléltető ábrákat. Milyen hiábavaló igyekezet volt ez akkor, - és mennyire tudom ezt értékelni MOST, hosszú évek távlatából...

Az egyetemi irodalomtudomány tanáromba első látásra belezúgtam, persze plátóian. A retinámba égett az a pillanat, amikor először megláttam a teremben. Hanyagul a tanári asztalnak támaszkodott. Farmer volt rajta és ujjatlan póló, zsebéből egy sötét bordó mintás kendő lógott. Napbarnított volt és borostás, és iszonyúan jóképű, dögös pasi – nyakán egy furcsa, háromszög alakú tetoválással. Flegma félmosollyal hordozta rajtunk a tekintetét, amíg végre ráeszméltünk, hogy Ő a tanár, és nem egy diáktársunk –hiába is imádkoztam ezért veszettül az Égiekhez. Hogy mennyi mindent kaptam Tőle az évek során, mennyire mély benyomást tett rám szellemileg, lelkileg és érzelmileg – kár ragozni. Ő ugyanis azóta a Férjem lett. És remélem, egy életen át élvezhetem tanításait - minden téren.

   

FESZTIVÁLLAPOT

Fesztiválozni márpedig nem csak úgy lehet, ahogy a Belga minősíti, hanem amolyan woodstock-i stílusban is: peace, love, freedom, happiness. Ha pedig jön még hozzá egy kis kultúrturizmus, aktív pihenés vagy gasztronómiai élvezetek, olybá vehetjük, hogy összekötöttük a kellemest a hasznossal. 2010 a Fesztiválok Éve, bár én minden évben, minden nyáron ezt érzem. Valamikor tél végén mocorogni kezd bennem a vágy kedvenc helyeim és nyári élményeim után, így lefoglalom a szállást, és már csak összehangolni kell az eseményeket, és böngészni a programfüzetet.

Jubileumi, 20. Művészetek Völgye lesz Kapolcson és az öt faluban. A Káli medence rusztikus varázsa nyárról nyárra visszacsábítja a Völgy szerelmeseit. Patakok és ódon vízimalmok, zsindelyes tetők és napraforgó ligetek, kürtőskalács és bodzaszörp. És persze irodalom, színház, muzsika, kiállítás, tánc és könyv elképesztő mennyiségben, népi jellegű és multikulturális, illetve ökoprogramokkal. Állandó csak a kétségbeesés: mire menjek el, miről maradjak le...?!

http://www.muveszetekvolgye.hu/

   

 

Aggtelek és Jósvafő a mátrai karsztvidék két kis ékszerdobozkája. A Gömör-Tornai Fesztivál magyar és szlovák falvak kulturális életét fűzi fel egy eseménysorra, igen, egymás melletti békés együttélésben, bármily meglepő. A sejtelmes reggeleken, amikor fehér köd gomolyog az Ördögszántás és a borókás felett, adrenalinszint-növelő extrém barlangtúrákon próbálhatjuk meg magunkat a mesevilágszerű Baradla zegzugos járataiban. Az Óriások termében a koncertek felejthetetlen élményt nyújtanak, a Nemzeti Park pedig zöld-programokat szervez. A jósvafői pajtaszínpad tele van népművészeti előadásokkal, melyek közben szilvalekváros kenyérlángost rágcsálhatunk.

http://www.gomortornaifesztival.hu/

   

 

Az Ördögkatlanban augusztus elején forr a fesztivál hangulat. Az esemény fő szervezője a Bárka, gyönyörű helyszíne pedig a Villányi hegység öt kis faluja. Óriási előnye, hogy még nem fedezték fel úgy, mint Kapolcsot, így emberléptékű és tumultus mentes minden rendezvény. Az egyik fő helyszín az elbűvölő Palkonya, tipikus autentikus borfalu. A hosszú tornácos parasztházak udvarán jófajta házi bográcsgulyást, zsíros kenyeret árulnak a helyiek. A hűvös pincék mélyén Villány pompás borait mérik. Aki érintetlen hangulatú, originális „fesztivállapotba” akar kerülni nyáron, látogasson el az Ördögkatlanba!

http://www.ordogkatlan.hu/

   

 

A Hétrétfesztivál a szerek és porták ünnepe az Őrségben. Az Őrség olyan, mintha egy különálló meseországban járna az ember. Nyár végén, amikor már hűvösödnek a hajnalok és enyhébbek a naplementék, a kis tanyákat ködbe burkolja az alkonyat. Középkori kis templomok húzódnak meg csendesen az erdők mélyén, az apró falvakban ősi mesterségeket űznek a vendégszerető népek. Mindenhol akad házi méz és lekvár, kecsketej és langalló, hozzá kedves invitáló szó. Olyan nyugalmas, természetes és tiszta az élet a végeken, amire a szíve mélyén minden normális ember vágyakozik.

http://www.hetretorszag.hu/2010/index.html

   

 

Duna menti csodaország

Összecihelődtünk a legjobb barátommal, és megcéloztuk a magasvizű szürkés Dunának grandiózus két kanyarulatát. Az idő rekkenő párás kánikulába fordult, amikor a hangulatos Kismarosba értünk. A patakot valóságos folyócskává duzzasztotta az elmúlt napok áradása. Az erdei kisvasutat lekéstük, így Nagymaros felé indultunk tovább. Az alsó rakparton eltünedeztek a bicikli utak, a fák derékig álltak a zavaros vízben. Olyan nagyon lélekvidámító dunai hangulat volt mégis! Jómagam szinte a Duna parton gyerekeskedtem, folyami hajóskapitány lánya vagyok, így megdobban a szívem minden folyó menti városkában, faluban. Ahogy sétáltunk a komp felé, és a levegőben – a nyárfák vattacukor bolyhai mellett – sült hal illata szállingózott, belém hasított a régi vágy, mennyire szeretnék a Szigeten vagy a környékén élni; Szigetmonostorban, Tahitótfalun, Nagymaroson vagy akár Vácon...

Amint átkeltünk az erősen zajló vízen, fülledt gyaloglásba kezdtünk a vár felé. páratartalmat szinte harapni lehetett, és a 45°-os lejtőn felfelé nem egyszer kellett kapkodni a levegőt. A Fellegvárat körülölelő erdő dzsungelében hatalmas sáros vízmosások nyomain gázoltunk, és én inkább éreztem magamat az equadori esőerdőben, mint a visegrádi vár alatt. Felérve lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Ilyenkor nem is értem – miért vágyakozom olyan kétségbeesetten más vidékekre… évek óta nem jártam a környéken, és számtalan rácsodálkozásom volt a meseszerű kiránduláson. A falak mellett másik oldalon egy kis kálvária dombon ereszkedtünk-csúsztunk lefelé, és egy apró Mária kápolnába is belebotlottunk. Önkéntelenül is eszembe jutott Pünkösd szellemisége, ahogy a vörös agyagból megformált relief stációk mellett sétáltunk el. A parton vihar előtti csendes nyugalomba ejtőztek a párok, a gyerekek a folyóval incselkedtek a rév mellett.

És akkor megérkezett az első villámlás, melyet jó hosszú időre rá mennydörgés követett. A szlovák határ vagy Pest felől száguldott az ónszürke felhőmonstrum, és percek alatt befedte a Visegrádi hegy magasabb lankáit. Amikor a kompon álltunk, elképesztő természeti csodában volt részünk. Bal felől irtóztató fényesség és meleg áradt a napból, jobb felől orkán erejű szél cibált minket, és belénk szúrtak az első esőcseppek. Az égboltot kettéhasították, pont felettünk, mintha kettéosztotta volna a Jóisten a kompon lévő embereket: balra a jók, jobbra a rosszak. Mindenki szájtátva, szinte megbűvölve leste a mennyboltot és egymást, de nem láttam senki arcán félelmet. Inkább csak az őszinte csodálatot és döbbenetet, mint amikor a Fenségessel találkozik az ember.

Mire a komp kiköpködött minket Nagymaroson, ítéletidő és hurrikán kapott el minket, borsónyi jégdarabok koppantak a kavicsok között. Egy parti sütöde fedett teraszára menekültünk, és száraz bőrrel lestük az előadást. Került egy kis sült hal, palacsinta, és jófajta Tramini hosszúlépés az asztalra. Vacogva falatoztunk, és úgy éreztük, életünk egyik legfantasztikusabb májusi viharával jutalmazott meg minket a Teremtő. Nem emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magamat. Újból megígértem magamnak, hogy nem hagyom elsikkadni azt a vágyat, hogy Duna parti kisvárosban éljem le a hátralévő életemet.

Hazafelé még beugrottunk Vácra. A barokk kisváros mindig elbűvöl engem, az óváros középkori főterével, színes házaival. Az impozáns dómot körülsétálva megcsodáltuk a piaristák birodalmát, és éppen sikerült elkapni egy utolsó aranyhidat az elcsöndülő Dunán.

Meglepetés volt ez a mai nap. Csodás és különleges "grand entrae" az eljövendő szép nyári napokra.

A természet crescendoja

Hát hol voltam, hogy észre sem vettem, amikor elhullottak a tarka tulipánok selyemfényű szirmai? Amikor rozsdásak lettek a fehér orgonák tömör fürtjei? Miért nem láttam az utolsó nárciszokat még teljes, királynői pompájukban? Hogy rohanhatott el mellettem így a természet legintenzívebb és leglátványosabb éves világszáma, az őrült virágba borulás?
Mert jöttek az ünnepek, név – és születésnapok, ballagások és anyák köszöntései... hirtelen túl intenzív lett az élet, mint minden tavasszal, amikor pezsegni kezd fű-fa-virág, és minden ember vére. Megvolt a nagy finálé, és én lemaradtam róla. A természet csimborasszója pianóba csöndült. Kora nyári vérpipacsok simítgatják ráncos hártyaszirmukat a meleg szélben. Ernyős bodzák bódítanak súlyos illatukkal, a nehéz akácfürtöket cibálja a májusi monszun. Hamarosan jönnek a hársfavirág szagú fülledt nyári éjszakák, színek és illatok promenádján keresztül vezet az út gyöngyvirágtól lombhullásig. Miközben a természet most újfent vadul tobzódik. Olyan bibliai özönvizet zúdít ránk, hogy bárkaépítésen meditálunk. Áthatolhatatlan gigászi szürke hamufüggönyt bocsát a troposzférába, hogy eltévedjünk . Tomboló hurrikánokkal tépázza házainkat, hogy csendben kushadjunk a falak között csöppnyi emberi mivoltunkban, és félve vágyjuk Natura kegyes megnyugvását. És lesz idő, mikor majd visszaimádkozzuk a bőséges áradást is. Mert hamarosan eljő, lassan és vészjóslóan közelít a moccanatlan, aszályos és ínséges nyári kánikula is.

   

A 18 legjobb év

Ahogy visszatekint az ember, tisztán emlékszik a legkorábbi pillanatokra. Az utánozhatatlan illatra, ami a kisbabából áradt, a megfoghatatlan bársony puhaságra, ami a csöppnyi kéz ujjbegyén éreztem, amikor a milliméternyi körmöcskéket próbáltam levágni. A rémisztő éjszakai felriadásokra, amikor a süket csendben csak azt fürkésztem, lélegzik-e a gyerek. Emlékszem a zilált fürtöcskék copfba kényszerítésére. A vadvirág koszorúra, amit a fejére raktam nyaranta. A néptánc előadásokra az oviban, az első szívet melengető rajok közül a legkedvesebbre: "Pepe és az egerek". :-) Aztán jöttek sorra a kitűnő bizonyítványok, elismerő oklevelek, az önerőből elért dicséretek, a saját érdemből kivívott győzelmek. Most, hogy már "felnőtt", most látom csak át, milyen kevés gondom volt Vele... szülőtársak elmondásából ismerem csak, hogy milyen az, amikor le kell ülni és tanulni kell a gyerekkel. Milyen az, ha a egyest vagy intőt hoz haza... milyen az, amikor rossz társaságba keveredik, ha igazán rossz dolgok történnek vele, olyasmik, melyek aggódásra adhatnak okot.

 

A lányomtól tanultam meg, milyen az, ha bízunk valakiben. Milyen az, ha valakire mindig számíthatunk. Milyen az, ha valakitől mindig kapunk szeretetet. Milyen az, ha valaki mindig megvigasztal, felvidít, örömöt ad. Sosem szolgált rá a bizalmatlanságomra vagy arra, hogy aggódjak Miatta. Elfogult vagyok, mint minden anya, de tudom, hogy nem csak kívülről szép. Mindig azt mondtam Neki, - "Kislányom, ha a szépségedet dicsérik, köszönd meg szépen, és ne feledd el, hogy ennél sokkal fontosabb, hogy belülről milyen vagy." Elértem hát, hogy a gyermekem nem csak gyönyörű, de jólelkű, okos és szeretetreméltó emberré vált. Mégis – mit akarhatok ennél többet...?

 

Mert végül csak elnézi a lányát az ember. Majd óvatosan úgy érzi, kicsit fellélegezhet, és csak csodálkozik révülten, majd könnyes hálát rebeg a Jóistennek, amiért ilyen lett a gyermek. Furcsa, de nem érzi, hogy neki része lenne benne. Hát miként lett abból a huncut mosolyú, zabolátlan fürtű, gyönyörű kis cserebogárból egy ilyen csodálatos, értékes, jóságos és értelmes, szépséges felnőtt nő???

 

Mert minden az Ő érdeme. Neki köszönhetem életem leggyönyörűségesebb, legfelemelőbb, legszeretetreméltóbb, legemlékezetesebb pillanatait. Mert Neki köszönhetem, hogy volt, van és lesz tartásom a nehéz időkben; hogy nem hagyott el a hitem, amikor néha úgy éreztem, hogy könnyebb lenne feladni; hogy nem hogy nem vesztek ki belőlem az olyan nehezen megtartható kincsek, mint értékrend, jellem és morál – hanem ezeket tovább is tudtam adni, át is tudtam örökíteni. Elvégeztem a dolgom itt, soha nem is éreztem, hogy más egyéb feladat és cél lehet nemesebb ennél: egy IGAZI JÓ EMBERT hagyni a világra magam után.

 

Életem legnagyobb ajándéka a lányom. Soha egyetlen nehéz pillanatot sem cserélnék el független, gyermektelen létre. Minden igazi örömöm, mély szeretetem, felejthetetlen élményem forrása Ő volt, Ő marad, Ő lesz mindig. Nem tudom elképzelni az életemet Nélküle, még ha tanulom is az elengedést mostanában. Egy láthatatlan láncról beszél mindig, amit Hephaisztosz kovácsolt. Ami összeköt minket, és nem lehet elszakítani soha. Bevégeztem a munkámat, befejeztem életem fő művét. Nyugodtan hátradőlhetek, nincs több fontos feladatom az életben.

Termosz és sarang

Csomagot kaptam a Férjemtől. Benne – többek között – két Starbucks-os termosz, és egy gyönyörű papír-selyem tekercs, rajta kézzel festve koreai szó: sarang. Vagyis - szeretlek.

Több okból kifolyólag hatott meg a szívem mélyéig az ajándék. Mindig örülök a meglepetéseknek; amikor nem, akkor is úgy teszek, mintha, mert nem akarom megbántani azt, aki kedves akart lenni. Lehetnék cinikus, hogy egyrészt meglepő volt, hogy a Kedves ilyen ízléssel tudta eltalálni, ami nekem tetszik, pedig a férfiak katasztrofális esztétikai érzékét oldalakon át taglalhatnám. A gond csak az, hogy a Férjem mindig csodálatraméltó hozzáértéssel és odafigyeléssel találja meg a hozzám illő, nekem tetsző, általam vágyott kedves ajándékokat.

A termosz, - hát az egy sarkalatos pontja az életünknek. Mindenkinek van káros szenvedélye, mindenki gyűjt valami „nem szükségesnek” titulált dolgot. Így vagyok én a Starbucks-os termoszokkal Ahova eljutok, - ahol nem vétózták meg a kávézó láncot - onnan szerzek egyet. Van már osztrák, német, kínai, koreai, angol, spanyol termoszom vagy poharam. Családom tagjai egységesen elítélik ezt a feleslegesnek ítélt gyűjtőszenvedélyt, így hamarvást megelőlegezett ígéretet kaptam, hogy Koreából én már nem kapok tavaszi termoszokat, az biztos.

És most itt van előttem ez a két vidám sétáló pohár. Egy kicsi a csökkentett koffeintartalmú kávénak, egy nagy a zöld teának. Lélekvidító, egymással harmonizáló tavaszi színekkel. A leggyönyörűbb benne az, hogy az ember, akit szeretek, meggyőződése ellenére adta nekem ezt az ajándékot. Egészen egyszerűen azért, mert önzetlenül csupán örömöt akart szerezni annak, akit szeret. Sikerült. A "sarang"-ról nem is szólva... :-)

Ps: Imádott lányom – meggyőződése és harsány ellenállása ellenére – termoszt hozott nekem Angliából múlt héten. Jövő hónapban Párizsba repül, és már beígért egy termoszt az Eiffel torony aljából. Hát, Ők az én szeretteim. Az én nagyon – és agyonszeretteim.