Hát hol voltam, hogy észre sem vettem, amikor elhullottak a tarka tulipánok selyemfényű szirmai? Amikor rozsdásak lettek a fehér orgonák tömör fürtjei? Miért nem láttam az utolsó nárciszokat még teljes, királynői pompájukban? Hogy rohanhatott el mellettem így a természet legintenzívebb és leglátványosabb éves világszáma, az őrült virágba borulás?
Mert jöttek az ünnepek, név – és születésnapok, ballagások és anyák köszöntései... hirtelen túl intenzív lett az élet, mint minden tavasszal, amikor pezsegni kezd fű-fa-virág, és minden ember vére. Megvolt a nagy finálé, és én lemaradtam róla. A természet csimborasszója pianóba csöndült. Kora nyári vérpipacsok simítgatják ráncos hártyaszirmukat a meleg szélben. Ernyős bodzák bódítanak súlyos illatukkal, a nehéz akácfürtöket cibálja a májusi monszun. Hamarosan jönnek a hársfavirág szagú fülledt nyári éjszakák, színek és illatok promenádján keresztül vezet az út gyöngyvirágtól lombhullásig. Miközben a természet most újfent vadul tobzódik. Olyan bibliai özönvizet zúdít ránk, hogy bárkaépítésen meditálunk. Áthatolhatatlan gigászi szürke hamufüggönyt bocsát a troposzférába, hogy eltévedjünk . Tomboló hurrikánokkal tépázza házainkat, hogy csendben kushadjunk a falak között csöppnyi emberi mivoltunkban, és félve vágyjuk Natura kegyes megnyugvását. És lesz idő, mikor majd visszaimádkozzuk a bőséges áradást is. Mert hamarosan eljő, lassan és vészjóslóan közelít a moccanatlan, aszályos és ínséges nyári kánikula is.
Isten hozott az oldalamon! Amit mondani szeretnék, az teljes átfedésben benne van a mottóban. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Simone Weil csodálatos gondolatát egykori mentorom, Schäffer Erzsébet hagyta rám. Eddigi életem során kegyes volt hozzám a Sors, és csodálatos élményekkel ajándékozott meg, melyeket 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése