A 18 legjobb év

Ahogy visszatekint az ember, tisztán emlékszik a legkorábbi pillanatokra. Az utánozhatatlan illatra, ami a kisbabából áradt, a megfoghatatlan bársony puhaságra, ami a csöppnyi kéz ujjbegyén éreztem, amikor a milliméternyi körmöcskéket próbáltam levágni. A rémisztő éjszakai felriadásokra, amikor a süket csendben csak azt fürkésztem, lélegzik-e a gyerek. Emlékszem a zilált fürtöcskék copfba kényszerítésére. A vadvirág koszorúra, amit a fejére raktam nyaranta. A néptánc előadásokra az oviban, az első szívet melengető rajok közül a legkedvesebbre: "Pepe és az egerek". :-) Aztán jöttek sorra a kitűnő bizonyítványok, elismerő oklevelek, az önerőből elért dicséretek, a saját érdemből kivívott győzelmek. Most, hogy már "felnőtt", most látom csak át, milyen kevés gondom volt Vele... szülőtársak elmondásából ismerem csak, hogy milyen az, amikor le kell ülni és tanulni kell a gyerekkel. Milyen az, ha a egyest vagy intőt hoz haza... milyen az, amikor rossz társaságba keveredik, ha igazán rossz dolgok történnek vele, olyasmik, melyek aggódásra adhatnak okot.

 

A lányomtól tanultam meg, milyen az, ha bízunk valakiben. Milyen az, ha valakire mindig számíthatunk. Milyen az, ha valakitől mindig kapunk szeretetet. Milyen az, ha valaki mindig megvigasztal, felvidít, örömöt ad. Sosem szolgált rá a bizalmatlanságomra vagy arra, hogy aggódjak Miatta. Elfogult vagyok, mint minden anya, de tudom, hogy nem csak kívülről szép. Mindig azt mondtam Neki, - "Kislányom, ha a szépségedet dicsérik, köszönd meg szépen, és ne feledd el, hogy ennél sokkal fontosabb, hogy belülről milyen vagy." Elértem hát, hogy a gyermekem nem csak gyönyörű, de jólelkű, okos és szeretetreméltó emberré vált. Mégis – mit akarhatok ennél többet...?

 

Mert végül csak elnézi a lányát az ember. Majd óvatosan úgy érzi, kicsit fellélegezhet, és csak csodálkozik révülten, majd könnyes hálát rebeg a Jóistennek, amiért ilyen lett a gyermek. Furcsa, de nem érzi, hogy neki része lenne benne. Hát miként lett abból a huncut mosolyú, zabolátlan fürtű, gyönyörű kis cserebogárból egy ilyen csodálatos, értékes, jóságos és értelmes, szépséges felnőtt nő???

 

Mert minden az Ő érdeme. Neki köszönhetem életem leggyönyörűségesebb, legfelemelőbb, legszeretetreméltóbb, legemlékezetesebb pillanatait. Mert Neki köszönhetem, hogy volt, van és lesz tartásom a nehéz időkben; hogy nem hagyott el a hitem, amikor néha úgy éreztem, hogy könnyebb lenne feladni; hogy nem hogy nem vesztek ki belőlem az olyan nehezen megtartható kincsek, mint értékrend, jellem és morál – hanem ezeket tovább is tudtam adni, át is tudtam örökíteni. Elvégeztem a dolgom itt, soha nem is éreztem, hogy más egyéb feladat és cél lehet nemesebb ennél: egy IGAZI JÓ EMBERT hagyni a világra magam után.

 

Életem legnagyobb ajándéka a lányom. Soha egyetlen nehéz pillanatot sem cserélnék el független, gyermektelen létre. Minden igazi örömöm, mély szeretetem, felejthetetlen élményem forrása Ő volt, Ő marad, Ő lesz mindig. Nem tudom elképzelni az életemet Nélküle, még ha tanulom is az elengedést mostanában. Egy láthatatlan láncról beszél mindig, amit Hephaisztosz kovácsolt. Ami összeköt minket, és nem lehet elszakítani soha. Bevégeztem a munkámat, befejeztem életem fő művét. Nyugodtan hátradőlhetek, nincs több fontos feladatom az életben.