Egy pedagógusnap margójára

Gyerekkoromban valamelyest elitnek számító iskolába jártam, a Rádió Gyerekkórusának sulijába. Osztályunk, a c/z(enei) tagozat a közutálat mellett édes teherként cipelte azt a kötelességet, hogy jeles eseményeken énekelnie kellett. Pedagógusnap alkalmából minden június első hetében az összes tanárt állva fogadtuk, és elkezdtük dalolni nekik ezt az – akkori korszellem ideológiájának megfelelő – köszöntőt:

"Csupa napfény az út, mire 8 óra múlt, bent az osztályunk már együtt ül, és a jó tanítónk, amint jó reggelt mond, szeme gyöngéden reánk derül. (terül??? :-)"

És bár minden évben mindegyikőjük tudta, hogy a repertoár nem változik, újra és újra meghallgatták, csendben, összekulcsolt kézzel, szolidan mosolyogva, könnyes szemmel. Így esett, hogy a felsős általános iskolai tanáraimat nagyon szerettem. Még akiket féltem, azokat is.

Bárkitől megkérdezik, markáns emléke van – jó vagy rossz –a tanítóiról. Eszembe jut például Nelli néni, aki kisiskolás koromban okított minket. Szigorú, szép fiatal nő volt, amolyan idegbeteg típus, tipikus pályatévesztő. Amikor rosszak voltunk, kemény körmösöket kaptunk hosszú favonalzóval. Aztán mikor végképp nem bírt velünk, lábujjhegyre állította az egész osztályt, kezeket kinyújtva, magas tartásban, és így kellett vagy fél órán keresztül ácsingóznunk. Ő bámult kifelé az orgonavirágos udvarba, és közben – furcsa, de – könny csorgott a szeméből, mintha sajnált volna minket.

Margó néni, a felsős osztályfőnökünk volt. Hihetetlenül kemény, szikár kis öregasszony, matek és fizika szakos tanár. Szigorú erkölcsök szerint próbált formába önteni minket, és eltántorítani a rosszhírű A és B osztályos fiúktól, akikkel – mivel tiltva volt – folyvást együtt lógtunk. Amikor jött az osztályfényképész, Margó néni egyszerűen nem engedte kibontani a hajamat: „Túl sok haj!” – dörögte, és copfba köttette a fürtjeimet. Mégis, később amennyire tartottam Tőle, olyan vehemensen állt ki mellettem az igazgató előtt, amikor intőt kaptam, mert a vörös hajú Lazin Lacival verekedtem a B-ből.

S. Anna már a gimnáziumban volt tanárom, kémia-biológia. (Most eszmélek csak rá, hogy valójában a tőlem oly távol álló reál szakos tanárok bírtak meghatározó értékkel ifjúkoromban…) Amikor meghívta az osztályt a lakására, a polcokon a profán anatómiai és szexuálpszichológiai köteteket gerinccel a fal felé fordította, hogy ne lássuk, mi van benne. Persze, hogy ha addig nem is érdekelt senkit, akkor stikában azonnal megbámultuk az oktató jellegű szemléltető ábrákat. Milyen hiábavaló igyekezet volt ez akkor, - és mennyire tudom ezt értékelni MOST, hosszú évek távlatából...

Az egyetemi irodalomtudomány tanáromba első látásra belezúgtam, persze plátóian. A retinámba égett az a pillanat, amikor először megláttam a teremben. Hanyagul a tanári asztalnak támaszkodott. Farmer volt rajta és ujjatlan póló, zsebéből egy sötét bordó mintás kendő lógott. Napbarnított volt és borostás, és iszonyúan jóképű, dögös pasi – nyakán egy furcsa, háromszög alakú tetoválással. Flegma félmosollyal hordozta rajtunk a tekintetét, amíg végre ráeszméltünk, hogy Ő a tanár, és nem egy diáktársunk –hiába is imádkoztam ezért veszettül az Égiekhez. Hogy mennyi mindent kaptam Tőle az évek során, mennyire mély benyomást tett rám szellemileg, lelkileg és érzelmileg – kár ragozni. Ő ugyanis azóta a Férjem lett. És remélem, egy életen át élvezhetem tanításait - minden téren.