Duna menti csodaország

Összecihelődtünk a legjobb barátommal, és megcéloztuk a magasvizű szürkés Dunának grandiózus két kanyarulatát. Az idő rekkenő párás kánikulába fordult, amikor a hangulatos Kismarosba értünk. A patakot valóságos folyócskává duzzasztotta az elmúlt napok áradása. Az erdei kisvasutat lekéstük, így Nagymaros felé indultunk tovább. Az alsó rakparton eltünedeztek a bicikli utak, a fák derékig álltak a zavaros vízben. Olyan nagyon lélekvidámító dunai hangulat volt mégis! Jómagam szinte a Duna parton gyerekeskedtem, folyami hajóskapitány lánya vagyok, így megdobban a szívem minden folyó menti városkában, faluban. Ahogy sétáltunk a komp felé, és a levegőben – a nyárfák vattacukor bolyhai mellett – sült hal illata szállingózott, belém hasított a régi vágy, mennyire szeretnék a Szigeten vagy a környékén élni; Szigetmonostorban, Tahitótfalun, Nagymaroson vagy akár Vácon...

Amint átkeltünk az erősen zajló vízen, fülledt gyaloglásba kezdtünk a vár felé. páratartalmat szinte harapni lehetett, és a 45°-os lejtőn felfelé nem egyszer kellett kapkodni a levegőt. A Fellegvárat körülölelő erdő dzsungelében hatalmas sáros vízmosások nyomain gázoltunk, és én inkább éreztem magamat az equadori esőerdőben, mint a visegrádi vár alatt. Felérve lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Ilyenkor nem is értem – miért vágyakozom olyan kétségbeesetten más vidékekre… évek óta nem jártam a környéken, és számtalan rácsodálkozásom volt a meseszerű kiránduláson. A falak mellett másik oldalon egy kis kálvária dombon ereszkedtünk-csúsztunk lefelé, és egy apró Mária kápolnába is belebotlottunk. Önkéntelenül is eszembe jutott Pünkösd szellemisége, ahogy a vörös agyagból megformált relief stációk mellett sétáltunk el. A parton vihar előtti csendes nyugalomba ejtőztek a párok, a gyerekek a folyóval incselkedtek a rév mellett.

És akkor megérkezett az első villámlás, melyet jó hosszú időre rá mennydörgés követett. A szlovák határ vagy Pest felől száguldott az ónszürke felhőmonstrum, és percek alatt befedte a Visegrádi hegy magasabb lankáit. Amikor a kompon álltunk, elképesztő természeti csodában volt részünk. Bal felől irtóztató fényesség és meleg áradt a napból, jobb felől orkán erejű szél cibált minket, és belénk szúrtak az első esőcseppek. Az égboltot kettéhasították, pont felettünk, mintha kettéosztotta volna a Jóisten a kompon lévő embereket: balra a jók, jobbra a rosszak. Mindenki szájtátva, szinte megbűvölve leste a mennyboltot és egymást, de nem láttam senki arcán félelmet. Inkább csak az őszinte csodálatot és döbbenetet, mint amikor a Fenségessel találkozik az ember.

Mire a komp kiköpködött minket Nagymaroson, ítéletidő és hurrikán kapott el minket, borsónyi jégdarabok koppantak a kavicsok között. Egy parti sütöde fedett teraszára menekültünk, és száraz bőrrel lestük az előadást. Került egy kis sült hal, palacsinta, és jófajta Tramini hosszúlépés az asztalra. Vacogva falatoztunk, és úgy éreztük, életünk egyik legfantasztikusabb májusi viharával jutalmazott meg minket a Teremtő. Nem emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magamat. Újból megígértem magamnak, hogy nem hagyom elsikkadni azt a vágyat, hogy Duna parti kisvárosban éljem le a hátralévő életemet.

Hazafelé még beugrottunk Vácra. A barokk kisváros mindig elbűvöl engem, az óváros középkori főterével, színes házaival. Az impozáns dómot körülsétálva megcsodáltuk a piaristák birodalmát, és éppen sikerült elkapni egy utolsó aranyhidat az elcsöndülő Dunán.

Meglepetés volt ez a mai nap. Csodás és különleges "grand entrae" az eljövendő szép nyári napokra.