Duna menti csodaország

Összecihelődtünk a legjobb barátommal, és megcéloztuk a magasvizű szürkés Dunának grandiózus két kanyarulatát. Az idő rekkenő párás kánikulába fordult, amikor a hangulatos Kismarosba értünk. A patakot valóságos folyócskává duzzasztotta az elmúlt napok áradása. Az erdei kisvasutat lekéstük, így Nagymaros felé indultunk tovább. Az alsó rakparton eltünedeztek a bicikli utak, a fák derékig álltak a zavaros vízben. Olyan nagyon lélekvidámító dunai hangulat volt mégis! Jómagam szinte a Duna parton gyerekeskedtem, folyami hajóskapitány lánya vagyok, így megdobban a szívem minden folyó menti városkában, faluban. Ahogy sétáltunk a komp felé, és a levegőben – a nyárfák vattacukor bolyhai mellett – sült hal illata szállingózott, belém hasított a régi vágy, mennyire szeretnék a Szigeten vagy a környékén élni; Szigetmonostorban, Tahitótfalun, Nagymaroson vagy akár Vácon...

Amint átkeltünk az erősen zajló vízen, fülledt gyaloglásba kezdtünk a vár felé. páratartalmat szinte harapni lehetett, és a 45°-os lejtőn felfelé nem egyszer kellett kapkodni a levegőt. A Fellegvárat körülölelő erdő dzsungelében hatalmas sáros vízmosások nyomain gázoltunk, és én inkább éreztem magamat az equadori esőerdőben, mint a visegrádi vár alatt. Felérve lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Ilyenkor nem is értem – miért vágyakozom olyan kétségbeesetten más vidékekre… évek óta nem jártam a környéken, és számtalan rácsodálkozásom volt a meseszerű kiránduláson. A falak mellett másik oldalon egy kis kálvária dombon ereszkedtünk-csúsztunk lefelé, és egy apró Mária kápolnába is belebotlottunk. Önkéntelenül is eszembe jutott Pünkösd szellemisége, ahogy a vörös agyagból megformált relief stációk mellett sétáltunk el. A parton vihar előtti csendes nyugalomba ejtőztek a párok, a gyerekek a folyóval incselkedtek a rév mellett.

És akkor megérkezett az első villámlás, melyet jó hosszú időre rá mennydörgés követett. A szlovák határ vagy Pest felől száguldott az ónszürke felhőmonstrum, és percek alatt befedte a Visegrádi hegy magasabb lankáit. Amikor a kompon álltunk, elképesztő természeti csodában volt részünk. Bal felől irtóztató fényesség és meleg áradt a napból, jobb felől orkán erejű szél cibált minket, és belénk szúrtak az első esőcseppek. Az égboltot kettéhasították, pont felettünk, mintha kettéosztotta volna a Jóisten a kompon lévő embereket: balra a jók, jobbra a rosszak. Mindenki szájtátva, szinte megbűvölve leste a mennyboltot és egymást, de nem láttam senki arcán félelmet. Inkább csak az őszinte csodálatot és döbbenetet, mint amikor a Fenségessel találkozik az ember.

Mire a komp kiköpködött minket Nagymaroson, ítéletidő és hurrikán kapott el minket, borsónyi jégdarabok koppantak a kavicsok között. Egy parti sütöde fedett teraszára menekültünk, és száraz bőrrel lestük az előadást. Került egy kis sült hal, palacsinta, és jófajta Tramini hosszúlépés az asztalra. Vacogva falatoztunk, és úgy éreztük, életünk egyik legfantasztikusabb májusi viharával jutalmazott meg minket a Teremtő. Nem emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magamat. Újból megígértem magamnak, hogy nem hagyom elsikkadni azt a vágyat, hogy Duna parti kisvárosban éljem le a hátralévő életemet.

Hazafelé még beugrottunk Vácra. A barokk kisváros mindig elbűvöl engem, az óváros középkori főterével, színes házaival. Az impozáns dómot körülsétálva megcsodáltuk a piaristák birodalmát, és éppen sikerült elkapni egy utolsó aranyhidat az elcsöndülő Dunán.

Meglepetés volt ez a mai nap. Csodás és különleges "grand entrae" az eljövendő szép nyári napokra.

A természet crescendoja

Hát hol voltam, hogy észre sem vettem, amikor elhullottak a tarka tulipánok selyemfényű szirmai? Amikor rozsdásak lettek a fehér orgonák tömör fürtjei? Miért nem láttam az utolsó nárciszokat még teljes, királynői pompájukban? Hogy rohanhatott el mellettem így a természet legintenzívebb és leglátványosabb éves világszáma, az őrült virágba borulás?
Mert jöttek az ünnepek, név – és születésnapok, ballagások és anyák köszöntései... hirtelen túl intenzív lett az élet, mint minden tavasszal, amikor pezsegni kezd fű-fa-virág, és minden ember vére. Megvolt a nagy finálé, és én lemaradtam róla. A természet csimborasszója pianóba csöndült. Kora nyári vérpipacsok simítgatják ráncos hártyaszirmukat a meleg szélben. Ernyős bodzák bódítanak súlyos illatukkal, a nehéz akácfürtöket cibálja a májusi monszun. Hamarosan jönnek a hársfavirág szagú fülledt nyári éjszakák, színek és illatok promenádján keresztül vezet az út gyöngyvirágtól lombhullásig. Miközben a természet most újfent vadul tobzódik. Olyan bibliai özönvizet zúdít ránk, hogy bárkaépítésen meditálunk. Áthatolhatatlan gigászi szürke hamufüggönyt bocsát a troposzférába, hogy eltévedjünk . Tomboló hurrikánokkal tépázza házainkat, hogy csendben kushadjunk a falak között csöppnyi emberi mivoltunkban, és félve vágyjuk Natura kegyes megnyugvását. És lesz idő, mikor majd visszaimádkozzuk a bőséges áradást is. Mert hamarosan eljő, lassan és vészjóslóan közelít a moccanatlan, aszályos és ínséges nyári kánikula is.

   

A 18 legjobb év

Ahogy visszatekint az ember, tisztán emlékszik a legkorábbi pillanatokra. Az utánozhatatlan illatra, ami a kisbabából áradt, a megfoghatatlan bársony puhaságra, ami a csöppnyi kéz ujjbegyén éreztem, amikor a milliméternyi körmöcskéket próbáltam levágni. A rémisztő éjszakai felriadásokra, amikor a süket csendben csak azt fürkésztem, lélegzik-e a gyerek. Emlékszem a zilált fürtöcskék copfba kényszerítésére. A vadvirág koszorúra, amit a fejére raktam nyaranta. A néptánc előadásokra az oviban, az első szívet melengető rajok közül a legkedvesebbre: "Pepe és az egerek". :-) Aztán jöttek sorra a kitűnő bizonyítványok, elismerő oklevelek, az önerőből elért dicséretek, a saját érdemből kivívott győzelmek. Most, hogy már "felnőtt", most látom csak át, milyen kevés gondom volt Vele... szülőtársak elmondásából ismerem csak, hogy milyen az, amikor le kell ülni és tanulni kell a gyerekkel. Milyen az, ha a egyest vagy intőt hoz haza... milyen az, amikor rossz társaságba keveredik, ha igazán rossz dolgok történnek vele, olyasmik, melyek aggódásra adhatnak okot.

 

A lányomtól tanultam meg, milyen az, ha bízunk valakiben. Milyen az, ha valakire mindig számíthatunk. Milyen az, ha valakitől mindig kapunk szeretetet. Milyen az, ha valaki mindig megvigasztal, felvidít, örömöt ad. Sosem szolgált rá a bizalmatlanságomra vagy arra, hogy aggódjak Miatta. Elfogult vagyok, mint minden anya, de tudom, hogy nem csak kívülről szép. Mindig azt mondtam Neki, - "Kislányom, ha a szépségedet dicsérik, köszönd meg szépen, és ne feledd el, hogy ennél sokkal fontosabb, hogy belülről milyen vagy." Elértem hát, hogy a gyermekem nem csak gyönyörű, de jólelkű, okos és szeretetreméltó emberré vált. Mégis – mit akarhatok ennél többet...?

 

Mert végül csak elnézi a lányát az ember. Majd óvatosan úgy érzi, kicsit fellélegezhet, és csak csodálkozik révülten, majd könnyes hálát rebeg a Jóistennek, amiért ilyen lett a gyermek. Furcsa, de nem érzi, hogy neki része lenne benne. Hát miként lett abból a huncut mosolyú, zabolátlan fürtű, gyönyörű kis cserebogárból egy ilyen csodálatos, értékes, jóságos és értelmes, szépséges felnőtt nő???

 

Mert minden az Ő érdeme. Neki köszönhetem életem leggyönyörűségesebb, legfelemelőbb, legszeretetreméltóbb, legemlékezetesebb pillanatait. Mert Neki köszönhetem, hogy volt, van és lesz tartásom a nehéz időkben; hogy nem hagyott el a hitem, amikor néha úgy éreztem, hogy könnyebb lenne feladni; hogy nem hogy nem vesztek ki belőlem az olyan nehezen megtartható kincsek, mint értékrend, jellem és morál – hanem ezeket tovább is tudtam adni, át is tudtam örökíteni. Elvégeztem a dolgom itt, soha nem is éreztem, hogy más egyéb feladat és cél lehet nemesebb ennél: egy IGAZI JÓ EMBERT hagyni a világra magam után.

 

Életem legnagyobb ajándéka a lányom. Soha egyetlen nehéz pillanatot sem cserélnék el független, gyermektelen létre. Minden igazi örömöm, mély szeretetem, felejthetetlen élményem forrása Ő volt, Ő marad, Ő lesz mindig. Nem tudom elképzelni az életemet Nélküle, még ha tanulom is az elengedést mostanában. Egy láthatatlan láncról beszél mindig, amit Hephaisztosz kovácsolt. Ami összeköt minket, és nem lehet elszakítani soha. Bevégeztem a munkámat, befejeztem életem fő művét. Nyugodtan hátradőlhetek, nincs több fontos feladatom az életben.

Termosz és sarang

Csomagot kaptam a Férjemtől. Benne – többek között – két Starbucks-os termosz, és egy gyönyörű papír-selyem tekercs, rajta kézzel festve koreai szó: sarang. Vagyis - szeretlek.

Több okból kifolyólag hatott meg a szívem mélyéig az ajándék. Mindig örülök a meglepetéseknek; amikor nem, akkor is úgy teszek, mintha, mert nem akarom megbántani azt, aki kedves akart lenni. Lehetnék cinikus, hogy egyrészt meglepő volt, hogy a Kedves ilyen ízléssel tudta eltalálni, ami nekem tetszik, pedig a férfiak katasztrofális esztétikai érzékét oldalakon át taglalhatnám. A gond csak az, hogy a Férjem mindig csodálatraméltó hozzáértéssel és odafigyeléssel találja meg a hozzám illő, nekem tetsző, általam vágyott kedves ajándékokat.

A termosz, - hát az egy sarkalatos pontja az életünknek. Mindenkinek van káros szenvedélye, mindenki gyűjt valami „nem szükségesnek” titulált dolgot. Így vagyok én a Starbucks-os termoszokkal Ahova eljutok, - ahol nem vétózták meg a kávézó láncot - onnan szerzek egyet. Van már osztrák, német, kínai, koreai, angol, spanyol termoszom vagy poharam. Családom tagjai egységesen elítélik ezt a feleslegesnek ítélt gyűjtőszenvedélyt, így hamarvást megelőlegezett ígéretet kaptam, hogy Koreából én már nem kapok tavaszi termoszokat, az biztos.

És most itt van előttem ez a két vidám sétáló pohár. Egy kicsi a csökkentett koffeintartalmú kávénak, egy nagy a zöld teának. Lélekvidító, egymással harmonizáló tavaszi színekkel. A leggyönyörűbb benne az, hogy az ember, akit szeretek, meggyőződése ellenére adta nekem ezt az ajándékot. Egészen egyszerűen azért, mert önzetlenül csupán örömöt akart szerezni annak, akit szeret. Sikerült. A "sarang"-ról nem is szólva... :-)

Ps: Imádott lányom – meggyőződése és harsány ellenállása ellenére – termoszt hozott nekem Angliából múlt héten. Jövő hónapban Párizsba repül, és már beígért egy termoszt az Eiffel torony aljából. Hát, Ők az én szeretteim. Az én nagyon – és agyonszeretteim.

 

Egy csokor minden

Ez is csak egy kedvetlen, szürke és értelmetlen hétköznapnak indult, aminek neki sem akartam állni. Rosszkedv és reménytelenség, a hiábavalóság és céltalanság érzete, szomorúság és magány. Fel-feladás.

És akkor felszóltak a recepcióról, hogy küldeményem érkezett. Biztos egy csomag egy partnertől, egy utas keretnapos szerződés jött vissza, gondoltam. És akkor ott állt egy futár, egy hatalmas csokor, sárga, habos nárcisszal. Alig hallottam a recepciós lányok kuncogását, és az asszonynevemet elrontottam, amikor aláírtam a szállítólevelet: nem csak MARITY, hanem már MARITY-KOVÁCS...

"Honnan jött, kitől jött, szülinapod van?" – kérdezték mosolyogva a lányok... én meg csak nyeldekeltem a könnyeimet. Álltam ott mozdulatlanul, és nem tudtam megszólalni. "Nincs születésnapom. A férjemtől jött, Koreából. Csak úgy." A liftben már elmosódott minden a szemem előtt, és csak sírni tudtam. Egy tavalyi virágcsokorra gondoltam, ugyanígy tavasszal érkezett, ugyanilyen elbűvölő nárciszokból állt, - a legkedvesebb virágomból. A kísérőkártyán csak ennyi állt: "Saranghaeyo: sk"

Nem tudom, mekkora ereje van egy csokor virágnak. Vagyis, most már tudom. Nem csak annyit éreztem, hogy mindent elsöprő erővel elönt a szeretet. Azt éreztem, hogy nem fogom feladni. Hogy ki fogom bírni Nélküle, hogy erős leszek, amíg nem ölelhetem át újra, hogy újabb erőt merítsek Belőle. Hogy nem fogok Neki panaszkodni és elégedetlenkedni, és ezerszer hálát adok az Istennek, hogy Ő van nekem, még ha oly messze is. És várom a nyarat, hogy újra együtt legyünk.

A mostani kártyán ennyi állt: "Mirának, szerető férjétől: sk."


Drága sk.

Nem ígérhetek Neked mást, csak amit az esküvőnkön ígértem. Hogy jóban-rosszban. A Mindig-szeretetet. És a verset, Elizabeth Barrett-Browning-tól, amit a házassági fényképünkre írtam rá, meg a dalt, ami az eskünk alatt szólt:

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét - ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet - szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.

Szerető feleséged,

mira

Húsvét hétfő békéje

Eltelt az ünnep, szépecskén, csendesen. Húsvét hétfőjének éjjele van, és én a Jane Eyre-t nézem. Jane és Rochester szerelmét, a világirodalom MÁSODIK legszenvedélyesebb szerelmét. (Az első helyet sohasem bitorolja el az Üvöltő szelektől senki. Legalábbis számomra...)

Emlékszem, tavaly ilyentájt boldog és izgatott várakozással készültem Szöulba a férjemhez. Az utazótáskámba barkát és festett fatojásokat pakoltam, és egy csomag tojásfestéket. Tudtam, hogy Koreában nehéz lesz elővarázsolni az autentikus húsvéti miliőt. Arra is emlékszem, hogy ott kint alig kaptunk egy kis darab füstölt alsó pulyka combot, - ezt avanzsáltuk húsvéti sonkává. Rendes kalácsunk ugyan nem volt, de mézes mustárunk igen. És bár megkésve és hevenyészve, hiányosságokkal telve, de megünnepeltük együtt közös életünk első közös Húsvétját.

   

Hálátlan és gyarló típus vagyok. Nem tudom becsülni az apró örömöket, és nem tudok örülni, ha nem teljes egy ünnepem. A mostanit is áthatotta egy gonoszul lappangó elégedetlenség, mi több, lázadozás, hogy nincs velem a Férjem. Igazságtalannak tartottam, hogy nem lehetek azzal, akit szeretek. Hogy nem lehet teljes a családom. Hát érdemes így ünnepelni? – kérdezgettem állandóan magamtól.

Aztán egyszer csak a szokásos ilyenkor rutinná vált teendők átfordultak valami csodaszerű történésekbe. A "mindjártfelnőtt18éves" nagylányom megajándékozott azzal, hogy velem készült a Húsvétra. Nem mondta, hogy a barátjával akar lenni, vagy a barátnőivel lógni. Nem mondta, hogy "Anyu, milyen ciki már ez a Húsvét dolog...". Jókedvűen festettük a tojásokat, süteményt csináltunk, sonkát kóstolgattunk idő előtt titokban. Örömmel díszítettem fel a lakást, és teleültettem a virágládákat kaotikus-színes tavaszi palántákkal. A gyerekemmel és a barátaimmal töltöttem az ünnepet, az imádnivaló Szentendrén. Szélfútta lucullusi piknik lakomát rendeztünk a skanzenben. És bár nem telt el úgy óra, hogy ne futott volna át az agyamon a fájóan szomorú gondolat, hogy bár velünk lehetne a Párom is, - megtanultam a pár nap alatt örülni annak, ami és ahogy van.

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Meg kell tanulnunk megbecsülni azt, ami rendelkezésünkre áll. Meg kell tanulnunk örülni mindannak, ami megadatott nekünk.

Az elégedettség békéjét és harmóniáját kívánom mindannyiunknak.

   

Levél Nagypéntekre

Drága Edit.

Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem a Nagypénteki gondolataidat. Örülök a nyugalmadnak, a békességednek, és talán kicsit irigylem is.

Kissé elgondolkodó, szomorú hangulatban vagyok, talán a Nagypéntek az oka. Azt írod, szép hétvége áll előttünk. Olyan furcsa, mert amikor régen a Húgommal beszéltünk erről, - tudod, Ő mélyen vallásos - teljesen más véleménnyel voltunk a Húsvétról. Én - mint mindig mindent- drámaian fogtam fel az egész Passiót is. Sokat sírtam a szenvedéstörténeten, és amióta elkészült az ominózus mozifilm róla, minden Húsvétkor újranézem. A lényeg az, hogy Hugi mindig azt mondta, hogy a kereszténység legnagyobb és legörömtelibb ünnepe a Húsvét, nagyobb, mint a Karácsony, mert hiszen ekkor támadt fel a Megváltó. De ami előtt volt... csak azt tudnám feledni...

Azt gondolom, hogy csak azoknak az embereknek vannak szomorú gondolataik ilyenkor, akiknek a szívük mélyén sok minden miatt bűntudatuk van. Nem akarok általánosítani, hiszen a legtöbb ember igenis bűnös, csak nem akarnak (vagy mernek) belegondolni. Ahogyan a hitüket is inkább véka alá rejtik, és megmaradnak a sonkás-kalácsos, csokinyulas-tojáslikőrös húsvétolás szintjén.

Nos, én nem vagyok bigott katolikus, még csak jó hívő keresztény sem. De nem tudok hit nélkül, vagy talán a hit igen erős akarása nélkül - gondolni arra a bizonyos majd kétezer évvel ezelőtti Húsvétra. Az én sajátságos "lelki gyakorlatom" abból áll, hogy még ha fáj is, lelkem mélyéből végig- gondolom a szenvedéstörténetet; a Getsemáné kerttől a Golgota hegyig. Nem egyszerű elmélkedés ez. Tele van kétségekkel, kérdésekkel, végtelen fájdalommal, hittel és hitetlenséggel, bizonytalansággal, de legfőképpen - szeretettel. És azt hiszem, - tudom, hogy ez a lényeg. Az én vallásom liturgiájában a papok ma piros ruhában vezetik a szertartást, a vértanúság miatt. Szerinted van jelentősége ennek a "gesztusnak", számít bármilyen külsőség vagy szertartás, amivel kétségbeesetten próbáljuk bizonygatni az ingatag és hálátlan hitünket?

Egyedül vagyok most a lakásban, a húsvéti dekorációt már kitettem. Próbálok ma nem enni húst. A húsvéti kosarat már kikészítettem, amiben a megszentelendő ételt viszem a templomba. Készülök a Passiót megnézni, immáron sokadszorra. A családomat már nem terhelem ezekkel a - valljuk be, nem igazán vidám - hagyományokkal. Nekem elég az is, ha tolerálják és nem ellenzik a szokásaimat. Bocsáss meg nekem, ha ez a levél túl lehangolóra sikerült. Úgy tűnik, valamit rosszul csinálok, mert az én "félig-meddig hitem" mindig tele van szomorúsággal. És Te csinálod jól. Ahogy írtál a békességről a lelkedben, a nyugodt és kedves légkörről, a gyermekeid megölelgetéséről, és a nagymamád iránti szeretetről, - mindezek tényleg a Húsvét igazi mondanivalóját és ígéretét hordozzák magukban.

Azért csak ne aggódj értem, - mert tudom, hogy szoktál. :) Alig várom már, hogy teleehessem magamat sonkával és kaláccsal. Imádom mellé a színes tojásokat enni, - még ha meg is fogja a fehérjét a festék :) - meg az újhagymát, majonézes tormát, végén a finomságokat... nem fogom vissza magamat a dőzsöléstől! :) Vasárnap lehet, hogy kimegyünk a skanzenbe Szentendrére, mert nagyon hiányzik a tradicionális, népi hagyományokkal teletűzdelt Húsvét, amit az utóbbi években átéltünk Hollókőn. Remélem, az időjárás kedvezni fog nekünk.

Edit, legyen szép, nyugodt és áldott Húsvétod. A Passiót ne nézd meg. A linkeket csak azért küldtem, mert azok a számomra legszebb betétdalokat tartalmazzák a filmből. Utoljára még engedd meg, hogy az egyik legkedvesebb istenes versemet küldjem Neked az ünnepre.

Szeretettel,

melinda

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.

Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon, de háborús éjjel.

És megvakultak hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.