Művészet a völgyben

A fel nem adók makacsságával teremtődik újra, és újjá minden nyáron a Káli medencében a Völgy. A vérbeli Völgylakónak egész évben hiányzik az érzés, ahogy kedvesével kézen fogva bandukol a békés tömegben, be-betér egy udvarba, ahol kenyérlángos melegét sugározza a kemence... vagy egy útszéli pajtába, mely most apró kiállításnak ad helyet... vagy a kistemplomba, ahol fényinstallációt vetítenek a hitről... Hiányzik a Katlan Tóni, ahol mindennél jobban esik a juhtúrós puliszka, vagy a sült malac... hogy aztán felfrissülve mássza meg a kis dombot a temető mellett, ahol a Muzsikás ad koncertet... hiányzik a hozzáférhetetlen korcsma udvar, ahol Tom White mulattatja a népet, olyan színvonalon, hogy be sem lehet férni a tömegtől... hiányoznak a megszokott árusok, akik nemes portékáikkal színezik a völgy hangulatát... az illatosgyertya árus, aki Loreena McKennitt-et hallgat mindig, és elmaradhatatlan napraforgó csokor van az udvarán egy bádogvödörben

Napi karszalag – 2000 ft. Szállás egy éjszakára – 2300 ft. Ásványvíz a kis postában, ahol sosem tesznek rá nagy hasznot – 160 ft. A világ legjobb rétese a Palya udvarban – 220 ft. Leheveredni a Kedvesed mellett egy nagy puffra, és válladat a vállára tenni, kezeddel kezét átkulcsolni, behunyt szemmel örülni a szerelemnek, az életnek, és felnézni a furcsa formájú felhőkre az égszínkék égbolton, s közben Palya Bea varázsos hangjától elalélni, vagy kacagni teli tüdőből Berecz András ellenállhatatlan, ízes meseszövésén… - nos, mindez megfizethetetlen...

Hiányzik, egész évben fájóan sajog valami ott bent, hogy mindez hiányzik. Aztán jönnek a kétségek, hogy vajon lesz-e idén Kapolcs. Most már tudom, hogy vannak olyan szent, misztérikus tradícióink, melyek egyszerűen nem szűnhetnek meg soha.

Kapolcs volt, Kapolcs van, Kapolcs lesz.

Felkiáltójel, ó…!

Mert vannak dolgok, melyek állandóak, hál' Istennek, még a különböző kamaszgenerációkban is. A lányom gimnáziumában holnap kerül fel a várva várt „V” betű: VAKÁCIÓ!

Hány nyárelőn vártuk izzadva- remegve, hogy felírhassuk végre a fekete, majd később zöld táblákra a felkiáltójelet… Nem ám csak úgy simán, hanem kalligrafikusan, cirkalmas ábrákkal megtoldva szép terjedelmesen, hogy még véletlenül se férjen oda egyenlet vagy tétel. Valóságos presztízsharc folyt azért, hogy ki milyen betűt érdemel ki, illetve hogy melyik osztálynak észbontóbb a szabadságot jelképező felirata. A varázsszó és a környezete tabu volt, íratlan szabályként még a tanár sem törölhette le. A CIÓ táján már nem illett feleltetni, KÁCIÓ-nál már beszámíthatatlanok voltunk. A monumentális V betű beterítette az egész táblát, és jó ómennek tartottuk, ha szeptemberben az első tanítási napon még láttuk a vágyott vakáció megkopott krétanyomait.

Iskolarendszerek jönnek-mennek, nemzeti alaptantervek íródnak át, generációk váltják egymást ingatag értékrendekkel – de van, ami nem változik soha. Ilyen a VAKÁCIÓ felirat a táblán.

Puhakutya és szuszirongy

Egyik kolléganőm kopott kis rongydarabot mutatott nekem, talán textilzsebkendő volt fénykorában. Óvodás lányának a "szuszirongya" volt – nincs rá jobb kifejezés. Az anyák és a gyerekek, Ők igen, pontosan tudják, mit jelent ez.

A legtöbb kisgyereknek van egy ilyen saját kis gyűrnivaló "valamilye". Lehet az egy kistakaró csücsök vagy bármilyen rongyi, agyonnyűtt kispárna vagy nyúzott plüss. Létfontosak ezek a dolgok, ott vannak minden sarkalatos eseményen; elalvásnál és ébredésnél, oltásnál és utazásnál, az első napon a bölcsiben/oviban/iskolában. A funkciójuk túlélő jellegű – nem lehetséges nélkülük megállni a helyét az ember gyerekének.

És itt jön a képbe a Puhakutya. Ez az állat 15 éve érkezett a családba, Bia lányom kapta karácsonyra 3 évesen. Zsemleszínű tacskóféle, bár kicsit hajaz Disney Plútójára. "Mi a neve, Bia?" – kérdeztük anno a gyereket. "Puhakutya". – vágta rá gondolkodás nélkül, így hát azonnal megkeresztelkedett az eb. Azóta megjárta Görögországot, landolt a velencei lagúnákban, Tunéziában henna tetoválást kapott, Brémában együtt drukkolt a gazdájának a szívkórházban. Az évek során többször megvakult szegény, gerincműtéten is volt, a fülét pedig kicakkozta egy papírvágó olló. Egyszóval végképp leamortizálódott szegény. Többször hajtottunk végre rajta életmentő műtétet, most mégis úgy tűnik, elérte a vég szegény párát...

Azon töröm hát a fejemet, hogy miként menthetném meg. Talán felvágom, újra tömöm, és formába jön megint. Varrok neki új gombszemeket, vagy egy zsemleszínű kis overallt, ami egyben tartja. Kutya években számolva matuzsálemnek számít szegény… Valamit sürgősen ki kell találnom, mert megkért rá a 18 éves felnőtt lányom. Zsúfolt, programokkal teli nyara lesz, és Puhakutyának mindig ott a helye a bőröndben.
Hát igen. Azt hiszem, minden áron meg kell mentenem a kopott plüss ebet. Mert ezek az igazán fontos dolgok az életben.

 

Egy pedagógusnap margójára

Gyerekkoromban valamelyest elitnek számító iskolába jártam, a Rádió Gyerekkórusának sulijába. Osztályunk, a c/z(enei) tagozat a közutálat mellett édes teherként cipelte azt a kötelességet, hogy jeles eseményeken énekelnie kellett. Pedagógusnap alkalmából minden június első hetében az összes tanárt állva fogadtuk, és elkezdtük dalolni nekik ezt az – akkori korszellem ideológiájának megfelelő – köszöntőt:

"Csupa napfény az út, mire 8 óra múlt, bent az osztályunk már együtt ül, és a jó tanítónk, amint jó reggelt mond, szeme gyöngéden reánk derül. (terül??? :-)"

És bár minden évben mindegyikőjük tudta, hogy a repertoár nem változik, újra és újra meghallgatták, csendben, összekulcsolt kézzel, szolidan mosolyogva, könnyes szemmel. Így esett, hogy a felsős általános iskolai tanáraimat nagyon szerettem. Még akiket féltem, azokat is.

Bárkitől megkérdezik, markáns emléke van – jó vagy rossz –a tanítóiról. Eszembe jut például Nelli néni, aki kisiskolás koromban okított minket. Szigorú, szép fiatal nő volt, amolyan idegbeteg típus, tipikus pályatévesztő. Amikor rosszak voltunk, kemény körmösöket kaptunk hosszú favonalzóval. Aztán mikor végképp nem bírt velünk, lábujjhegyre állította az egész osztályt, kezeket kinyújtva, magas tartásban, és így kellett vagy fél órán keresztül ácsingóznunk. Ő bámult kifelé az orgonavirágos udvarba, és közben – furcsa, de – könny csorgott a szeméből, mintha sajnált volna minket.

Margó néni, a felsős osztályfőnökünk volt. Hihetetlenül kemény, szikár kis öregasszony, matek és fizika szakos tanár. Szigorú erkölcsök szerint próbált formába önteni minket, és eltántorítani a rosszhírű A és B osztályos fiúktól, akikkel – mivel tiltva volt – folyvást együtt lógtunk. Amikor jött az osztályfényképész, Margó néni egyszerűen nem engedte kibontani a hajamat: „Túl sok haj!” – dörögte, és copfba köttette a fürtjeimet. Mégis, később amennyire tartottam Tőle, olyan vehemensen állt ki mellettem az igazgató előtt, amikor intőt kaptam, mert a vörös hajú Lazin Lacival verekedtem a B-ből.

S. Anna már a gimnáziumban volt tanárom, kémia-biológia. (Most eszmélek csak rá, hogy valójában a tőlem oly távol álló reál szakos tanárok bírtak meghatározó értékkel ifjúkoromban…) Amikor meghívta az osztályt a lakására, a polcokon a profán anatómiai és szexuálpszichológiai köteteket gerinccel a fal felé fordította, hogy ne lássuk, mi van benne. Persze, hogy ha addig nem is érdekelt senkit, akkor stikában azonnal megbámultuk az oktató jellegű szemléltető ábrákat. Milyen hiábavaló igyekezet volt ez akkor, - és mennyire tudom ezt értékelni MOST, hosszú évek távlatából...

Az egyetemi irodalomtudomány tanáromba első látásra belezúgtam, persze plátóian. A retinámba égett az a pillanat, amikor először megláttam a teremben. Hanyagul a tanári asztalnak támaszkodott. Farmer volt rajta és ujjatlan póló, zsebéből egy sötét bordó mintás kendő lógott. Napbarnított volt és borostás, és iszonyúan jóképű, dögös pasi – nyakán egy furcsa, háromszög alakú tetoválással. Flegma félmosollyal hordozta rajtunk a tekintetét, amíg végre ráeszméltünk, hogy Ő a tanár, és nem egy diáktársunk –hiába is imádkoztam ezért veszettül az Égiekhez. Hogy mennyi mindent kaptam Tőle az évek során, mennyire mély benyomást tett rám szellemileg, lelkileg és érzelmileg – kár ragozni. Ő ugyanis azóta a Férjem lett. És remélem, egy életen át élvezhetem tanításait - minden téren.

   

FESZTIVÁLLAPOT

Fesztiválozni márpedig nem csak úgy lehet, ahogy a Belga minősíti, hanem amolyan woodstock-i stílusban is: peace, love, freedom, happiness. Ha pedig jön még hozzá egy kis kultúrturizmus, aktív pihenés vagy gasztronómiai élvezetek, olybá vehetjük, hogy összekötöttük a kellemest a hasznossal. 2010 a Fesztiválok Éve, bár én minden évben, minden nyáron ezt érzem. Valamikor tél végén mocorogni kezd bennem a vágy kedvenc helyeim és nyári élményeim után, így lefoglalom a szállást, és már csak összehangolni kell az eseményeket, és böngészni a programfüzetet.

Jubileumi, 20. Művészetek Völgye lesz Kapolcson és az öt faluban. A Káli medence rusztikus varázsa nyárról nyárra visszacsábítja a Völgy szerelmeseit. Patakok és ódon vízimalmok, zsindelyes tetők és napraforgó ligetek, kürtőskalács és bodzaszörp. És persze irodalom, színház, muzsika, kiállítás, tánc és könyv elképesztő mennyiségben, népi jellegű és multikulturális, illetve ökoprogramokkal. Állandó csak a kétségbeesés: mire menjek el, miről maradjak le...?!

http://www.muveszetekvolgye.hu/

   

 

Aggtelek és Jósvafő a mátrai karsztvidék két kis ékszerdobozkája. A Gömör-Tornai Fesztivál magyar és szlovák falvak kulturális életét fűzi fel egy eseménysorra, igen, egymás melletti békés együttélésben, bármily meglepő. A sejtelmes reggeleken, amikor fehér köd gomolyog az Ördögszántás és a borókás felett, adrenalinszint-növelő extrém barlangtúrákon próbálhatjuk meg magunkat a mesevilágszerű Baradla zegzugos járataiban. Az Óriások termében a koncertek felejthetetlen élményt nyújtanak, a Nemzeti Park pedig zöld-programokat szervez. A jósvafői pajtaszínpad tele van népművészeti előadásokkal, melyek közben szilvalekváros kenyérlángost rágcsálhatunk.

http://www.gomortornaifesztival.hu/

   

 

Az Ördögkatlanban augusztus elején forr a fesztivál hangulat. Az esemény fő szervezője a Bárka, gyönyörű helyszíne pedig a Villányi hegység öt kis faluja. Óriási előnye, hogy még nem fedezték fel úgy, mint Kapolcsot, így emberléptékű és tumultus mentes minden rendezvény. Az egyik fő helyszín az elbűvölő Palkonya, tipikus autentikus borfalu. A hosszú tornácos parasztházak udvarán jófajta házi bográcsgulyást, zsíros kenyeret árulnak a helyiek. A hűvös pincék mélyén Villány pompás borait mérik. Aki érintetlen hangulatú, originális „fesztivállapotba” akar kerülni nyáron, látogasson el az Ördögkatlanba!

http://www.ordogkatlan.hu/

   

 

A Hétrétfesztivál a szerek és porták ünnepe az Őrségben. Az Őrség olyan, mintha egy különálló meseországban járna az ember. Nyár végén, amikor már hűvösödnek a hajnalok és enyhébbek a naplementék, a kis tanyákat ködbe burkolja az alkonyat. Középkori kis templomok húzódnak meg csendesen az erdők mélyén, az apró falvakban ősi mesterségeket űznek a vendégszerető népek. Mindenhol akad házi méz és lekvár, kecsketej és langalló, hozzá kedves invitáló szó. Olyan nyugalmas, természetes és tiszta az élet a végeken, amire a szíve mélyén minden normális ember vágyakozik.

http://www.hetretorszag.hu/2010/index.html

   

 

Duna menti csodaország

Összecihelődtünk a legjobb barátommal, és megcéloztuk a magasvizű szürkés Dunának grandiózus két kanyarulatát. Az idő rekkenő párás kánikulába fordult, amikor a hangulatos Kismarosba értünk. A patakot valóságos folyócskává duzzasztotta az elmúlt napok áradása. Az erdei kisvasutat lekéstük, így Nagymaros felé indultunk tovább. Az alsó rakparton eltünedeztek a bicikli utak, a fák derékig álltak a zavaros vízben. Olyan nagyon lélekvidámító dunai hangulat volt mégis! Jómagam szinte a Duna parton gyerekeskedtem, folyami hajóskapitány lánya vagyok, így megdobban a szívem minden folyó menti városkában, faluban. Ahogy sétáltunk a komp felé, és a levegőben – a nyárfák vattacukor bolyhai mellett – sült hal illata szállingózott, belém hasított a régi vágy, mennyire szeretnék a Szigeten vagy a környékén élni; Szigetmonostorban, Tahitótfalun, Nagymaroson vagy akár Vácon...

Amint átkeltünk az erősen zajló vízen, fülledt gyaloglásba kezdtünk a vár felé. páratartalmat szinte harapni lehetett, és a 45°-os lejtőn felfelé nem egyszer kellett kapkodni a levegőt. A Fellegvárat körülölelő erdő dzsungelében hatalmas sáros vízmosások nyomain gázoltunk, és én inkább éreztem magamat az equadori esőerdőben, mint a visegrádi vár alatt. Felérve lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Ilyenkor nem is értem – miért vágyakozom olyan kétségbeesetten más vidékekre… évek óta nem jártam a környéken, és számtalan rácsodálkozásom volt a meseszerű kiránduláson. A falak mellett másik oldalon egy kis kálvária dombon ereszkedtünk-csúsztunk lefelé, és egy apró Mária kápolnába is belebotlottunk. Önkéntelenül is eszembe jutott Pünkösd szellemisége, ahogy a vörös agyagból megformált relief stációk mellett sétáltunk el. A parton vihar előtti csendes nyugalomba ejtőztek a párok, a gyerekek a folyóval incselkedtek a rév mellett.

És akkor megérkezett az első villámlás, melyet jó hosszú időre rá mennydörgés követett. A szlovák határ vagy Pest felől száguldott az ónszürke felhőmonstrum, és percek alatt befedte a Visegrádi hegy magasabb lankáit. Amikor a kompon álltunk, elképesztő természeti csodában volt részünk. Bal felől irtóztató fényesség és meleg áradt a napból, jobb felől orkán erejű szél cibált minket, és belénk szúrtak az első esőcseppek. Az égboltot kettéhasították, pont felettünk, mintha kettéosztotta volna a Jóisten a kompon lévő embereket: balra a jók, jobbra a rosszak. Mindenki szájtátva, szinte megbűvölve leste a mennyboltot és egymást, de nem láttam senki arcán félelmet. Inkább csak az őszinte csodálatot és döbbenetet, mint amikor a Fenségessel találkozik az ember.

Mire a komp kiköpködött minket Nagymaroson, ítéletidő és hurrikán kapott el minket, borsónyi jégdarabok koppantak a kavicsok között. Egy parti sütöde fedett teraszára menekültünk, és száraz bőrrel lestük az előadást. Került egy kis sült hal, palacsinta, és jófajta Tramini hosszúlépés az asztalra. Vacogva falatoztunk, és úgy éreztük, életünk egyik legfantasztikusabb májusi viharával jutalmazott meg minket a Teremtő. Nem emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magamat. Újból megígértem magamnak, hogy nem hagyom elsikkadni azt a vágyat, hogy Duna parti kisvárosban éljem le a hátralévő életemet.

Hazafelé még beugrottunk Vácra. A barokk kisváros mindig elbűvöl engem, az óváros középkori főterével, színes házaival. Az impozáns dómot körülsétálva megcsodáltuk a piaristák birodalmát, és éppen sikerült elkapni egy utolsó aranyhidat az elcsöndülő Dunán.

Meglepetés volt ez a mai nap. Csodás és különleges "grand entrae" az eljövendő szép nyári napokra.

A természet crescendoja

Hát hol voltam, hogy észre sem vettem, amikor elhullottak a tarka tulipánok selyemfényű szirmai? Amikor rozsdásak lettek a fehér orgonák tömör fürtjei? Miért nem láttam az utolsó nárciszokat még teljes, királynői pompájukban? Hogy rohanhatott el mellettem így a természet legintenzívebb és leglátványosabb éves világszáma, az őrült virágba borulás?
Mert jöttek az ünnepek, név – és születésnapok, ballagások és anyák köszöntései... hirtelen túl intenzív lett az élet, mint minden tavasszal, amikor pezsegni kezd fű-fa-virág, és minden ember vére. Megvolt a nagy finálé, és én lemaradtam róla. A természet csimborasszója pianóba csöndült. Kora nyári vérpipacsok simítgatják ráncos hártyaszirmukat a meleg szélben. Ernyős bodzák bódítanak súlyos illatukkal, a nehéz akácfürtöket cibálja a májusi monszun. Hamarosan jönnek a hársfavirág szagú fülledt nyári éjszakák, színek és illatok promenádján keresztül vezet az út gyöngyvirágtól lombhullásig. Miközben a természet most újfent vadul tobzódik. Olyan bibliai özönvizet zúdít ránk, hogy bárkaépítésen meditálunk. Áthatolhatatlan gigászi szürke hamufüggönyt bocsát a troposzférába, hogy eltévedjünk . Tomboló hurrikánokkal tépázza házainkat, hogy csendben kushadjunk a falak között csöppnyi emberi mivoltunkban, és félve vágyjuk Natura kegyes megnyugvását. És lesz idő, mikor majd visszaimádkozzuk a bőséges áradást is. Mert hamarosan eljő, lassan és vészjóslóan közelít a moccanatlan, aszályos és ínséges nyári kánikula is.