Álomtörők

Komoran bámuljuk a Lányommal a bazi nagy könyvet az asztalon. Hozzányúlni, pláne kinyitni vagy lapozgatni egyikünknek sincs kedve mersze. Bazi vastag kötet. A borítóján jókedvű fiatalok vigyorognak álszent módon, na ja, ők már túl vannak mindenen. Rohadtul szeretnénk most mást olvasni, a Lányom mondjuk Márait és Parti Nagyot, én meg karácsonyi novellákat vagy Edgar Allan Poe-t. Fikarcnyit sem vigasztal, hogy más hasonkorú lányok és anyák is ugyanebben a cipőben járnak, és – amint az előzetes közvélemény kutatásomból kitűnik – ők sincsenek beljebb nálunk. Én egyszerűen félem rühellem a könyvet, Bia meg egyenesen méla és lakonikus undorral tekint rá.

Na jó. Erőt gyűjtvén megdobjuk magunkat egy svéd mandula és csokitortával, mivel épp az IKEA éttermében gyűlésezünk, és egy forró teát is beszerzünk, aztán Isten neki – kinyitom a könyvet.

A KÖNYVET. A Rettegett Kötetet, a végzősök és szülők rémolvasmányát, a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Én mondom, ez a felnőtté válás első igazi tűzkeresztsége... aki túljut az alapszakok és intézmény kódok, felvételi procedúrák és pontszámítások gigászi és totálisan érthetetlen útvesztőjén, az készen áll a felnőtt létre. Hónapokon keresztül őrlődtünk már ezen a témán, dühvel és higgadtsággal soroltuk fel a pro és kontra érveket. Nem kevés fogadatlan prókátor nyilvánított véleményt a továbbtanulással kapcsolatban, de legtöbbször nem hogy velük, de egymással sem jutottunk konszenzusra.

Mert ugye itt van az én leánygyermekem, az én tőmről fakadó idealistám, akinek – szerencsétlenségére – olyan humán dolgokhoz van affinitása, mint irodalom, művészet, kultúra és nyelvek. Sokan együttérzően horkannak fel, rosszabb esetben lesajnálnak minket, és szimplán egyenlőségjelet tesznek a humán beállítottság (lsd: szakok, diploma) és az éhenhalás közé. Ezért sokszor van egy olyan paranoid érzésem, hogy összeesküvés elmélet áldozatai vagyunk a lányommal. Mert hát mit akar a gyermek... legnagyobb álmát, vágyát, ábrándját (ajjjaj, csupa tiltott ’á’ betűs szó! legalábbis a hideg racionalisták és realisták szerint...) megpróbálni: a színművészeti egyetemet. Egyetlen ember sem adta áldását erre a környezetünkből. Errő mindenki kategorikusan lebeszélte. Van még a kommunikáció és média, ami érdekli, de normális képzés hiányában erről még a tanárai is óvták. Maradnak a nyelvszakok és a magyar, amiről családunk magyar tanár tagja is ledegradálóan nyilatkozott; a munkanélküli fordítók és tolmácsok, és a nyomorult irodalmárok és magyar tanárok reménytelen sorsára hivatkozva. Félve említettük a szabad bölcsészetet, mint azt a szakot, ami masszív általános műveltséget biztosít, de arra az volt a válasz, hogy csak azok az elvont hülyék mennek oda, akiknek sehova nem sikerült bejutniuk. (Sokat tudhatnak ezek az arrogáns, ostoba, és értékítéletüket fellebbezhetetlennek tartó emberek, hogy a középkori egyetemek septem artes liberale1 alapjait megvétózzák...)

Erről az is eszembe jut, hogy gimnáziumban volt egy idióta vers, aminek sem rímje, sem ütemmértéke nem volt, és amikor feladták nekünk memoriterként, képtelenek voltunk megtanulni, szóval gyűlöltük azt a verset. Ilyen előtörténettel azonban mégis belém rögzült, és nem is felejtem el soha – legalábbis azt a pár sort, mert az Arany középútról szólt.

„Akinek szívében arany közép tart súlyegyent, nem azt nem nyomorítja rozzant putri szennye, nem nyomorítja bántó udvari pompa.”2

Mindennél fontosabb lenne most megtalálni az Arany Középutat. Választani egy olyan szakot, ami közel áll a lányom érdeklődéséhez, de amivel olyan végzettséget tud szerezni magának, amiből meg tud élni. Keresni egy olyan szakirányt, amin nem kínszenvedésként kell végigülnie az 5 évet, és amiben örömet talál, de később jól prosperáló munkalehetőségekhez juttatja Őt. Nem vagyok képes elnyomni a lányom vágyait, és beállni azok közé, akik darabokra törik az álmait. Mikor álmodozzon, ha nem most? Mikor próbálja meg a lehetetlennek tűnőt, ha nem ilyenkor? Miért kellene egy jól hangzó gazdasági vagy marketing szakra mennie, ahogy a sok nagyokos tanácsolja neki? Hogy utána egy jól csengő multinál legyen egy ikszhuszadik PR-os vagy HR-es...? Miért tagadná meg önmagát és az ábrándjait, még ha ezt javasolja Neki a volt szerelme, az osztályfőnöke vagy az én ismerőseim? SOHA nem tudnék a szemébe nézni, ha most kényszeríteném Őt egy gazdasági vagy idegenforgalmi pályára, csak azért, mert később ebből tud megélni... Igen, a volt szerelme, az osztályfőnöke és a Férjem minden bizonnyal a legjobbat akarják Neki. Tudom. De én nem leszek az Ő Álomtörője...

Hát így állunk most. Rajtunk ne múljon. Hosszú mérlegelés után kiválasztottunk jó pár szakot. A lista kissé kaotikusnak tűnhet, a priorizálás pedig még hátravan. Van rajta kommunikáció és média tudomány, nemzetközi tanulmányok és szabad bölcsészet, magyar és pszichológia, színész szak és koreai. :) Én csak egy dolgot tudtam megnyugtatásul és útravalóul adni a Lányomnak. Bármelyik sikerül, bárhova veszik fel, mindegyikkel csak jól járhat. És ha nem veszik fel – akkor is jól jár. Ott van előtte egy év, nyelvtanulással, külföldi tartózkodás lehetőségével. Semmi nincs elveszve, minden előtte áll.

1. A hét szabad művészet (latinul: septem artes liberales) a középkori egyetemek bevezető képzésének, a bölcsészeti fakultásnak (facultas artium) tananyaga. Az elnevezés onnan ered, hogy ezek voltak „szabad emberhez méltók.” A hét szabad művészetet két további csoportra osztották. (wikipédia)

2. Quintus Horatius Flaccus: Licinus Murenához

Ünneprontás

„Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent. E meggondolás az,

Mi a nyomort oly hosszan élteti:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,

Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,

Útált szerelme kínját, pör-halasztást,

A hívatalnak packázásait,

S mind a rugást, mellyel méltatlanok

Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket...”

(Hamlet monológja)

Chapter 1.

Bénítóan iszonyú álomból ébredtem. Percekig magamhoz sem tértem, és nem mertem visszaaludni. Azon gondolkodtam, hogy a tudatalattim, a nagy szimbolista, milyen pecízen és pedánsan megfogalmazza és formába önti a problémáimat, félelmeimet. (lsd: Fehér hotel) Freud kész esettanulmányt készíthetett volna az álomról. Csapdában voltam, nem menekülhettem, és tudtam, hogy meghalok. A fogvatartóim sötét szurokszerű anyagba dobtak, hogy próbáljak meg benne úszni. Elsüllyedtem, a karomat mozdítani sem tudtam, és Tele ment a szám és az orrom a masszával és úgy éreztem, megfulladok. Kihúztak, és azt mondták, hogy képes vagyok rá, és ezeken a teszteken át kell esnem. Ezután egy hosszú, krematórium féle folyosóba akartak betuszkolni, aminek az oldalaiból tűz csapott ki. Nem volt menekülés, bárhová néztem, és úgy éreztem, hogy megölnek, ha szökni próbálok.

Chapter 2.

Az APEH-nál voltam délelőtt. Vagy a TB-nél, ahogy tetszik. Napokig halasztottam, zsigeri pánikot éreztem, ha arra gondoltam, hogy túl kell ezen esni. Hiánytalan dokumentumokkal és azzal a biztos tudattal mentem oda, hogy igazam van, és személyesen el tudom intézni a dolgomat. Persze plusz dokumentumot kellett kitölteni, melyet – egyetem ide vagy oda – funkcionális analfabétaként rontottam el. Az ügyintéző gépies magyarázása frusztrált, a monológja közben minden egyes mondatot egyre halkabban hallottam, és legszívesebben sírtam volna a kétségbeeséstől. Valójában fel sem fogtam, hogy ki hol hibázott, én, a munkáltatóm, a hivatal. Erőtlenül és reményvesztetten kérdeztem vissza, hogy jól értettem-e, hogy ezt itt és most személyesen nem tudom elintézni. Nem, hívjam fel a levélen található ügyintézőt. (REMÉNYTELEN) Menjek be személyesen a központba, és mondjak el mindent újra, de nem elég szóban, írjak egy kérvényt is, és mindenről készítsek fénymásolatot. Nem merek nekivágni annak a napnak.

Chapter 3.

Amikor leszálltam a buszról, már láttam, hogy a másik oldalon fekszik valaki a földön. Mindenki elment mellette. Egy nő volt, nem láttam rajta, hogy emelkedik-e a mellkasa. A táskája a földön, rajta két doboz sör és rövidital. Csak alszik, gondoltam remélve, de mivel bőven nulla fok alatt voltunk, aggódtam is. Meg fog fagyni, ha itt hagyom. Ez a gondolat annyira felzaklatott, hogy szinte elcsuklott a hangom, ahogy hívtam a segély számot. Unott hang szólt bele, tökre megértem, gondolom van elég bajuk, rengeteg hasonló eset, én csak bejelenteném, mert félő, hogy MEG FOG FAGYNI. Bocsánat a zavarásért. A mentő szirénázva jött, és amikor elindultam felfelé az úton, indokolatlan (indokolatlan?) sírógörcs jött rám. Az arcomra fagytak a könnyeim, ahogy rázott a sírás, még jobban fáztam, mint addig, mert a kinti farkasordító hidegen túl valami jeges dermedés volt bennem belül, és hirtelen úgy éreztem, hogy csatát veszítettem, legyőztek.

Chapter 4.

Mert olyan sokszor vetették már a szememre a túláradó érzelmeimet. Mert olyan sok bajom származott belőle, s mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem szabad ennyire lelkesedni, örülni, szeretni. Mert sokan szánják a naiv idealizmusomat, a gyermeteg szenvedélyemet, a szélsőséges rajongásomat. Mert kinevetnek engem és Juhász Gyulát is, („Szép Tündérország támad föl szívemben ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, ilyenkor decemberben. „) hogy ugyan már hogy gondolhatok ilyen baromságokra, hogy ’karácsony szelleme’, meg ’legyünk jók, legalább most’ és ’tegyük szebbé a világot, legalább ilyenkor’.

Nos, Hamis Prófétáim, Nagyképű Fanyalgóim, Érzelemsivár Realistáim, ezúton jelentem, én, a Szánalmas Idealista, hogy a mai nappal feladtam. Valóban – nincs ünnep: az utcákon, a hivatalokban, a telefonokban, a lelkekben sem. Ez is csak egy ugyanolyan rohadt nap, egy rohadt hónapban, egy rohadt világban, ahol csak rosszakat álmodunk, ahol győz a Hivatal, és ahol bármikor meghalhat egy ember az utcán. Talán itt az idő nekem is leszállni a földre közétek.

 

Christmas blues

Öngyilkos lett egy fiatal férfi, advent harmadik vasárnapján. Látványosan, csúnyán, közönség előtt. A Mammut bevásárlóközpont harmadik emeletéről ugrott le, és szörnyethalt a földszinten.

És most itt egy nagy szünet következik, mert nem jönnek a szavak. Kevés olyan dolog vagy cselekedet van, ami jobban megosztaná az embereket, mint amikor valaki megöli magát. Sokan elítélik és gyávának találják az ilyen végleges megfutamodást. Mások az ellenkezőjét vallják, mert aki odajut, hogy a legdrámaibb lépéssel végleg eldobja magától az életét, az a végsőkig el van keseredve, és valóban nem talál más kiutat a nyomorúságból. Egyesek szerint emberfeletti bátorság kell ahhoz, hogy valaki önkezével vessen véget földi pályafutásának.

Bizonyos pszichológiai kutatások szerint a karácsonyi időszak a melankóliára hajlamos embereknél még kritikusabb, mint egyéb időben. Ennek a hullámvölgynek külön nevet is adtak, „karácsonyi zavarnak” vagy ’Christmas blues’-nak hívják. Bár hivatalos mérések nem támasztják alá az ilyentájt megemelkedett öngyilkosságok számát, a lelki segélyvonalakat viszont bizonyítottan dupla annyian hívják, mint máskor. Vajon mit lehetne tenni – és lehet-e tenni egyáltalán valamit – a magány, a szorongás, a válságérzet, reménytelenség és lehangoltság ellen...

Erőt venni magunkon annyi, mint magunkhoz engedni az ünnepet. Nem röstellkedni azon, hogy legalább az év eme időszakában megpróbálunk jók, jobbak lenni. Nem szégyellni azt, hogy gyermeki naivitással vagy örömmel tudunk örülni dolgoknak, legyen az a sűrű hóesés, a sült gesztenye illata, vagy egy szép karácsonyi dekoráció. Hagyni, hogy meghatódjunk egy érzelgős ünnepi filmen vagy ismert karácsonyi dallamon. Megpróbálni lassítani és lenyugodni. Beszélgetni, meghallgatni. Készen lenni a megbocsátásra. (Önmagunknak is, ha nem sikerül a mézeskalács vagy a gyümölcskenyér. :))

Nincsen egyéb, okosabb tanácsom az ünnepekre. Ha lehetséges, figyeljünk egy kicsit jobban oda a másikra, másokra. Legyen szép az ünnep, kicsit jobb a világ. Még ha csak három napig is.

 

„Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie? Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel.” (Pilinszky János)

Jöjj el kedves...

Már jócskán benne jártunk az adventi időszakban, amikor elkezdtem az adventi albumjaimat hallgatni, még csak nem is karácsonyi zenéket. És akkor szólt a Férjem, fejét csóválva: „Nem lesz egy kicsit korai még?” :) Tudom, és már nem is háborodom fel, mert sokan a szememre vetették az elmúlt években, vagy inkább tucat években...

Valahogy teljesen más lélekállapotba kerülök minden évben decemberben. Még ha káosz is van körülöttem, és nem múlnak a problémák és a nehézségek is ugyanúgy fennállnak, minden ésszerűség ellenére – ujjongani kezd a szívem az ünnepi hónapban. Akárhol is vagyok, a lakást karácsonyi dekorációval rakom tele, így van ez most Koreában és Magyarországon is. Előkerülnek az ünnepi zenék, és végtelenítve mennek az MP4-emen. Lázasan gyűjtögetni kezdem a karácsonyi filmeket, és ujjong a lelkem, ha előkerül egy-egy szeretett mese. (a napokban adta le az Universal chanel /volt Hallmark/ a BBC féle Christmas carol-t, és persze hogy végignéztem...) Nem is tudom, miért nézelődöm, amikor megvan a standard listám, melyet a Lányommal nézünk újra és újra, minden alkalommal. Nem maradhat ki a Tim Burton ihlette Karácsonyi lidércnyomás, a Grincs a zseniális Jim Carrey-vel, és a Karácsonyi ének Patrick Stewart-dal. Milyen varázslattal bírnak ezek, hogy minden évben euforikus átéléssel és katarzissal vagyunk képesek átélni ezeket a filmeket?

Hamarosan megírom a karácsonyi képeslapokat, a világ minden tájára, - igen, kézzel, és nem elektronikusan. Előveszem a karácsonyi zoknimat és hálóingemet. (igen, van ilyen, a Férjem is nagyot mulatott rajta... jó meleg, bannyas piros plüss, és nagyon jókat lehet kucorogni benne a karácsonyi pléd alatt, miközben ünnepi teát szürcsölget az ember, és gyömbéres kekszet rágcsál hozzá...) Újra olvasom a karácsonyi novelláimat, melyek tartalmilag már nem mondanak újat, mégis újabb és újabb jó érzéseket produkálnak a szívemben.

Szeretem az ünnepet, és bizonyára az ünnep is szeret engem, mert ma például került csokoládé a csizmámba, és egy vanília illatú gyertya és ünnepi keksz, fém díszdobozban. Meg is gyújtottam a mécsest, és töltöttem egy kis adag krémlikőrt a rénszarvasos poharamba. Még ha nehezek is a hétköznapok, még ha nem is tudunk annyit áldozni – sem anyagilag, sem idő és energia szempontjából - a piros betűs alkalmakra, mint amennyit szeretnénk, ne hagyjuk teljesen elsikkadni azt a jó érzést, ami ilyentájt mocorogni kezd a lelkünkben.

Ezüst hangulatban

Az úgy van, hogy valószínűleg hozzászoktam már a tumultuózus jelenetekhez Koreában, így egy kicsit sem idegesített az ezüstvasárnapi tömegnyomor az Árkádban. Talán még hülyének is néztek kissé, amikor idült félmosollyal a szájam sarkában mászkáltam az utcán. Mert hogy az van, amire vágytam Ázsiában. Bár ideges, vibráló, kaotikus és zsúfolt, de igazi KARÁCSONYI HANGULAT!!! )))))

Kövér girlandok mindenütt, villódzó fényfüzérek a korlátokon, színes karácsonyfák az üzletekben. A karácsonyi bódékból forralt bor illata száll, és a sok ízléstelen bóvli mellett szépséges kézzel készített ajándékokra és díszekre is bukkan az ember. Csudajó bejárni mindent a Lányommal, aki – nagy örömömre – ragaszkodik ahhoz, hogy mikulás sapkát vegyünk. Egy újonnan nyílt Tchibo kávézóban isteni túrótortát és fahéjas ünnepi kávét teszünk magunkévá. Aztán rohanunk a moziba, hogy megnézzük a Harry Potter legújabb részét. Egyszer élünk, tehát hatalmas adag pattogatott kukorica, csoki és kóla dukál a film mellé, mint a régi szép időkben.

Emlékszem, Harry Potter kalandjait akkor kezdtük el nézni, amikor Bia kicsi volt, de már akkora, hogy megértette, átélte a történetet. Vele együtt nőtte ki magát a mese, nőttek fel a főhősök is. Mindig imádtuk ezeket a kalandokat, mint minden univerzum teremtő mesét. Így tartozik hozzá szorosan a lányom gyerekkorához az összes nagy-nagy történet; a Gyűrűk ura, a Csillagok háborúja, Narnia krónikái... A legfantasztikusabb együttlétek voltak azok, amikor olvastuk, megnéztük, átéreztük ezeket a történeteket, majd eljátszottuk újra és újra, társasjátékot csináltunk belőle, továbbszőttük, és együtt sírtunk és nevettünk az eseményeken.

 

Azt kértem a Lányomtól, hogy soha ne szűnjön meg szeretni ezeket a fantasztikus kalandokat, és az örök meséket a Jóról és a Rosszról. Nem is értette, hogy én hogyan értem...:) Biztosított arról, hogy mindig ilyen marad, és azzal a lendülettel elhatározta, hogy legközelebb megnézzük együtt a Tron: Örökség című filmet. (ami – mellesleg – az én fiatal korom nagy legendája volt. :) )

Szalagos lányok habos ruhákban

Nem aggódtam én nagyon, amikor törölték a járatomat Helsinkibe sztrájk miatt. Csak amikor bevillant a Lányom pajkos mosolya és szavai: „Anya, aztán időben érkezz haza, el ne késs!” – akkor gondoltam bele igazán, hogy esetleg a szalagavatóját is lekéshettem volna... (Nem minden alap nélkül említette ezt, rostokoltunk mi már tavaly Párizsban egy napot a sűrű hóesés és kimaradó járatok miatt...)

 A lényeg, hogy ott voltam a Szalagavatón. Láttam, ahogy a hosszú hónapok görcsös felkészülése, nyögvenyelős táncórák küzdelme érett be. A műsor összeállt, a párok összeszoktak. A gyerekek felnőttekké kupálódtak, a szülők homályos tekintettel nézik őket, és alig ismernek rájuk...Szépségesek a lányok, ahogy tovalibbennek a parketten, hullámzó fehér ruhában, csillogó szemekkel és csillogó tiarákkal a hajukban. Léptük még kicsit bizonytalan a tűsarkú cipőben, de büszke fővel, emelt tartással vonulnak, karjukon a párjukkal. Csinosak a fiúk is, egyenes háttal tartják a hölgyeket, ifjú hercegként vezetik őket a tánc alatt. Frakkot talán már sosem vesznek fel, és a lakkcipő is szorít kicsit, de ma mégis olyanok, mint akik készek meghódítani a világot.

  

        Köztük van a Lányom is. Elnézem őt, ahogy kézről kézre libben. Gyönyörű és magabiztos. Boldognak tűnik. Nem, inkább BOLDOG. Bohókás charleston-jában benne van a világ minden öröme, de félszeg keringőjében már az élet komoly dolgai felé táncol. Szalagos lányom, fehér habos ruhában, ne felejtsd el ezt az éjszakát, amikor hercegnőként tündököltél, akkor sem, amikor az élet a csúnyábbik arcát mutatja Neked. Most jön csak a neheze, érettségi, pályaválasztás, felvételi, egyetemi évek, szigorlatok és ZH-k. Aztán munka, család, gyerekek – a felnőtt lét gyötrelmes szépségei. Burok létednek most vége van, de a meghatározó gimnáziumi éveket a Madách-ban nem fogod elfelejteni soha.

Útravaló mantrám

Hát elértem végre az Utam elejére. :-) Csomagom összepakolva, szívem nyugtalan dobogása lecsendesítve, lelkem megszelidítve. Az elmúlt napokban nagyon sok jó ember jókívánsága adott nekem erőt ahhoz, hogy könnyebben viseljem ezt az idegölő és kaotikus időszakot. Elgondolkodtam azon, hogy mit is vihetnék magammal az ’új életembe’ Koreába. Aztán eszembe jutott, hogy keleten az emberek – az embert próbáló időkben – kerítenek maguknak egy mantrát. Egy olyan védikus imát, melynek szavait rózsafüzér gyöngyeiként morzsolhatják, mormolhatják, mintegy megerősítve vele a lelküket. Én Hamvas Béla szavait viszem magammal útravalóként.

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni! Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg! Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja! De jaj neked, ha magadnak tartod! Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj, és élj, mert a világ a tiéd!"
(Hamvas Béla: Útravaló)

/Amint visszatalálok a rendes kerékvágásba, élményeimet újra megosztom a Koreai anzixban./ (http://mirakorea.blogspot.com)