Jöjj el kedves...

Már jócskán benne jártunk az adventi időszakban, amikor elkezdtem az adventi albumjaimat hallgatni, még csak nem is karácsonyi zenéket. És akkor szólt a Férjem, fejét csóválva: „Nem lesz egy kicsit korai még?” :) Tudom, és már nem is háborodom fel, mert sokan a szememre vetették az elmúlt években, vagy inkább tucat években...

Valahogy teljesen más lélekállapotba kerülök minden évben decemberben. Még ha káosz is van körülöttem, és nem múlnak a problémák és a nehézségek is ugyanúgy fennállnak, minden ésszerűség ellenére – ujjongani kezd a szívem az ünnepi hónapban. Akárhol is vagyok, a lakást karácsonyi dekorációval rakom tele, így van ez most Koreában és Magyarországon is. Előkerülnek az ünnepi zenék, és végtelenítve mennek az MP4-emen. Lázasan gyűjtögetni kezdem a karácsonyi filmeket, és ujjong a lelkem, ha előkerül egy-egy szeretett mese. (a napokban adta le az Universal chanel /volt Hallmark/ a BBC féle Christmas carol-t, és persze hogy végignéztem...) Nem is tudom, miért nézelődöm, amikor megvan a standard listám, melyet a Lányommal nézünk újra és újra, minden alkalommal. Nem maradhat ki a Tim Burton ihlette Karácsonyi lidércnyomás, a Grincs a zseniális Jim Carrey-vel, és a Karácsonyi ének Patrick Stewart-dal. Milyen varázslattal bírnak ezek, hogy minden évben euforikus átéléssel és katarzissal vagyunk képesek átélni ezeket a filmeket?

Hamarosan megírom a karácsonyi képeslapokat, a világ minden tájára, - igen, kézzel, és nem elektronikusan. Előveszem a karácsonyi zoknimat és hálóingemet. (igen, van ilyen, a Férjem is nagyot mulatott rajta... jó meleg, bannyas piros plüss, és nagyon jókat lehet kucorogni benne a karácsonyi pléd alatt, miközben ünnepi teát szürcsölget az ember, és gyömbéres kekszet rágcsál hozzá...) Újra olvasom a karácsonyi novelláimat, melyek tartalmilag már nem mondanak újat, mégis újabb és újabb jó érzéseket produkálnak a szívemben.

Szeretem az ünnepet, és bizonyára az ünnep is szeret engem, mert ma például került csokoládé a csizmámba, és egy vanília illatú gyertya és ünnepi keksz, fém díszdobozban. Meg is gyújtottam a mécsest, és töltöttem egy kis adag krémlikőrt a rénszarvasos poharamba. Még ha nehezek is a hétköznapok, még ha nem is tudunk annyit áldozni – sem anyagilag, sem idő és energia szempontjából - a piros betűs alkalmakra, mint amennyit szeretnénk, ne hagyjuk teljesen elsikkadni azt a jó érzést, ami ilyentájt mocorogni kezd a lelkünkben.

Ezüst hangulatban

Az úgy van, hogy valószínűleg hozzászoktam már a tumultuózus jelenetekhez Koreában, így egy kicsit sem idegesített az ezüstvasárnapi tömegnyomor az Árkádban. Talán még hülyének is néztek kissé, amikor idült félmosollyal a szájam sarkában mászkáltam az utcán. Mert hogy az van, amire vágytam Ázsiában. Bár ideges, vibráló, kaotikus és zsúfolt, de igazi KARÁCSONYI HANGULAT!!! )))))

Kövér girlandok mindenütt, villódzó fényfüzérek a korlátokon, színes karácsonyfák az üzletekben. A karácsonyi bódékból forralt bor illata száll, és a sok ízléstelen bóvli mellett szépséges kézzel készített ajándékokra és díszekre is bukkan az ember. Csudajó bejárni mindent a Lányommal, aki – nagy örömömre – ragaszkodik ahhoz, hogy mikulás sapkát vegyünk. Egy újonnan nyílt Tchibo kávézóban isteni túrótortát és fahéjas ünnepi kávét teszünk magunkévá. Aztán rohanunk a moziba, hogy megnézzük a Harry Potter legújabb részét. Egyszer élünk, tehát hatalmas adag pattogatott kukorica, csoki és kóla dukál a film mellé, mint a régi szép időkben.

Emlékszem, Harry Potter kalandjait akkor kezdtük el nézni, amikor Bia kicsi volt, de már akkora, hogy megértette, átélte a történetet. Vele együtt nőtte ki magát a mese, nőttek fel a főhősök is. Mindig imádtuk ezeket a kalandokat, mint minden univerzum teremtő mesét. Így tartozik hozzá szorosan a lányom gyerekkorához az összes nagy-nagy történet; a Gyűrűk ura, a Csillagok háborúja, Narnia krónikái... A legfantasztikusabb együttlétek voltak azok, amikor olvastuk, megnéztük, átéreztük ezeket a történeteket, majd eljátszottuk újra és újra, társasjátékot csináltunk belőle, továbbszőttük, és együtt sírtunk és nevettünk az eseményeken.

 

Azt kértem a Lányomtól, hogy soha ne szűnjön meg szeretni ezeket a fantasztikus kalandokat, és az örök meséket a Jóról és a Rosszról. Nem is értette, hogy én hogyan értem...:) Biztosított arról, hogy mindig ilyen marad, és azzal a lendülettel elhatározta, hogy legközelebb megnézzük együtt a Tron: Örökség című filmet. (ami – mellesleg – az én fiatal korom nagy legendája volt. :) )

Szalagos lányok habos ruhákban

Nem aggódtam én nagyon, amikor törölték a járatomat Helsinkibe sztrájk miatt. Csak amikor bevillant a Lányom pajkos mosolya és szavai: „Anya, aztán időben érkezz haza, el ne késs!” – akkor gondoltam bele igazán, hogy esetleg a szalagavatóját is lekéshettem volna... (Nem minden alap nélkül említette ezt, rostokoltunk mi már tavaly Párizsban egy napot a sűrű hóesés és kimaradó járatok miatt...)

 A lényeg, hogy ott voltam a Szalagavatón. Láttam, ahogy a hosszú hónapok görcsös felkészülése, nyögvenyelős táncórák küzdelme érett be. A műsor összeállt, a párok összeszoktak. A gyerekek felnőttekké kupálódtak, a szülők homályos tekintettel nézik őket, és alig ismernek rájuk...Szépségesek a lányok, ahogy tovalibbennek a parketten, hullámzó fehér ruhában, csillogó szemekkel és csillogó tiarákkal a hajukban. Léptük még kicsit bizonytalan a tűsarkú cipőben, de büszke fővel, emelt tartással vonulnak, karjukon a párjukkal. Csinosak a fiúk is, egyenes háttal tartják a hölgyeket, ifjú hercegként vezetik őket a tánc alatt. Frakkot talán már sosem vesznek fel, és a lakkcipő is szorít kicsit, de ma mégis olyanok, mint akik készek meghódítani a világot.

  

        Köztük van a Lányom is. Elnézem őt, ahogy kézről kézre libben. Gyönyörű és magabiztos. Boldognak tűnik. Nem, inkább BOLDOG. Bohókás charleston-jában benne van a világ minden öröme, de félszeg keringőjében már az élet komoly dolgai felé táncol. Szalagos lányom, fehér habos ruhában, ne felejtsd el ezt az éjszakát, amikor hercegnőként tündököltél, akkor sem, amikor az élet a csúnyábbik arcát mutatja Neked. Most jön csak a neheze, érettségi, pályaválasztás, felvételi, egyetemi évek, szigorlatok és ZH-k. Aztán munka, család, gyerekek – a felnőtt lét gyötrelmes szépségei. Burok létednek most vége van, de a meghatározó gimnáziumi éveket a Madách-ban nem fogod elfelejteni soha.

Útravaló mantrám

Hát elértem végre az Utam elejére. :-) Csomagom összepakolva, szívem nyugtalan dobogása lecsendesítve, lelkem megszelidítve. Az elmúlt napokban nagyon sok jó ember jókívánsága adott nekem erőt ahhoz, hogy könnyebben viseljem ezt az idegölő és kaotikus időszakot. Elgondolkodtam azon, hogy mit is vihetnék magammal az ’új életembe’ Koreába. Aztán eszembe jutott, hogy keleten az emberek – az embert próbáló időkben – kerítenek maguknak egy mantrát. Egy olyan védikus imát, melynek szavait rózsafüzér gyöngyeiként morzsolhatják, mormolhatják, mintegy megerősítve vele a lelküket. Én Hamvas Béla szavait viszem magammal útravalóként.

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni! Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg! Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja! De jaj neked, ha magadnak tartod! Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj, és élj, mert a világ a tiéd!"
(Hamvas Béla: Útravaló)

/Amint visszatalálok a rendes kerékvágásba, élményeimet újra megosztom a Koreai anzixban./ (http://mirakorea.blogspot.com)

Anya-lánya búcsúnap

A Százholdas Pagonyban Micimackó és Malacka mindig találnak okot arra, hogy a barátaikkal találkozzanak, ünnepeljenek, összejöjjenek, egyenek-igyanak... Ilyeténképpen döntöttünk mi is úgy a lányommal, hogy tartunk egy 'Anya-Lánya'-Búcsúnapot. Elnézvén, vagy inkább átérezvén a bőrünk alá hatoló hideget, lehetett volna ez éppenséggel egy szomorkás 'őszköszöntő-nap' is. De nem az lett. Mert így akartuk.

Egy pompás villásreggelivel kezdtünk az Ikeában, - és kicsit elgondolkodtunk, hogy miért szűntek meg Budapesten a békebeli reggelizős helyek, és miért csak a Mekibe, vagy az említett bútoráruházba lehet menni hasonló reggeli kulináris élvezetek után kutatva.

Külön bónuszként találkoztunk egy szeretett évfolyamtársammal, Klárival, aki hihetetlenül kedves volt, és lenyűgözött minket a szeretetével és nyugalmával.

Teli hassal és igen fázódva, de jó kedélyállapotban sétáltunk ki a kedvenc placcunkra, a Hősök terére, és a zavarosszürke ég és masszívan hulló eső sem riasztott el minket. Egymás szavába vágva meséltünk, beszéltünk egymással. Miután átázott a cipőnk, fedél alá menekültünk. Beültünk egy moziba, és megnéztük azt, amit épp játszottak, persze teljes átéléssel ropogtattuk a kukoricát és a nacho chipset a légiós film közben. (nagyon kiokosodtunk a 'protoskótok' fajtáját illetően...:)

És mivel már este lett, a napot a Libri kávézóban akartuk befejezni. Bianka párja, Bálint is csatlakozott hozzánk, és olyan jellegű finomságokat tettünk magunkévá, mint a Nagyi gyümölcsteája, a Maharadzsa fahéjas kávéja, na meg kongói mangó torta, és madagaszkári forró karamella. A 'kellemest a hasznossal' utóbbi része a felvételi tájékoztató intenzív átlapozgatása volt, a nagykorú gyermeklány reményteli jövőjének egyengetése céljából. :)

Szerettem ma a Lányommal lenni. Szeretek mindig Vele lenni. Bárcsak mindig Vele lehetnék. De hogy is mondja az a keleti bölcsesség: a legtöbb, amit egy gyermeknek adhatunk, az a gyökerek és szárnyak.

Time to say...

Mert hazudott az, aki azt mondta, hogy minden búcsúval egyre könnyebb lesz. Mert most már tudom, hogy erre nem tudja trenírozni magát az ember. Mert a barátomnak volt igaza, aki azt mondta, hogy minden elválás egy pici halál.

Reggel még haragudtam is Rá. Mert olyan kedélyes és nyugodt volt, én meg már éjfél óta a migrénnel küzdöttem az elutazása miatt. Mosolyogva töltötte a domestost a felmosó vödörbe, a taxi érkezése előtt negyed órával. Én meg persze síkideg voltam, és pöröltem Vele. 'Oké' - mondtam fenyegetően - 'akkor 3 perced van felmosni, 3 perced öltözni, 4 perced reggelizni és a maradék cuccokat berakni a bőröndbe.' Simán teljesítette a részidőket, és nevetett, amikor a csomagokkal a kezében ingadozott a mérlegen, és persze mindkettőn volt 2 kiló súlytöbblet. A szendvics persze szalvétába került, én meg majd felrobbantam az idegtől. Kárörvendően konstatáltam, hogy a jegygyűrűjét a mosogató szélén felejtette, és az utolsó pillanatban a zsebembe rejtettem.

A reptérre menet még beugrottunk az EMS gyorsposta központba, mert - persze az utolsó pillanatban - megérkeztek Koreából a vízumhoz szükséges igazolások az egyetemről. Bankba menni már nem volt idő. Gyors megbeszélés a teendőkről, aminek persze már nem volt foganatja, mert ki képes úgy koncentrálni, hogy belebámul az imádott Férje melegbarna szemeibe, tudván, hogy Ő egy órán belül 9000 km-re repül. 'Mert mindig ez lesz - kesergek Neki - 'minden indulás ilyen hektikus és kapkodó lesz, és minden elválás ilyen kaotikus és idegőrlő...! - de Ő csak szorítja a meleg tenyerében a kezemet, és szelíd hangon nyugtatgat: 'Ne félj, Mirácska, minden rendben lesz.'

Aztán amikor becsekkol, elnézem a búcsúzó embereket. És megint eszembe jut, hogy vajon hányadiknál roppan össze az ember szíve. Beveszek egy fél nyugtatót. És amikor elmegy, szinte örülök neki, hogy nem csináltuk meg a szokásos elválós-repteres fényképet. Nem nézek hátra, amikor bemegy a tranzitba, szinte menekülök a mozgólépcsőn, és a telefonomat is kikapcsolom. Aztán a reptéri buszon mégis visszakapcsolom. És amikor megtudom, hogy visszafordult a váróból, de már nem voltam ott - akkor bizony elhagy a maradék erőm, és úgy zokogok a buszon, hogy taknyom-nyálam összefolyik...

Hol manifesztálódik ez az iszonytató hiány és fájdalom, amit a Szerelmünktől való elválás okoz? A szívemre kell szorítani a kezemet, és akkor elviselhetővé enyhül? Nem... és bár érzem, hogy az egyre több búcsú egyre elviselhetetlenebbé válik- mégis: egyre erősebbé teszi köztünk a láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékünket: Szeretetünket és Szerelmünket.

"Mikor eltűnnek a csúcsok a hegyről, és kiszáradnak a folyók, és télen csap le a villám, és nyáron hull a hó, és mikor végül utolsó óráját éli a világ, mikor ég és föld találkozik, mi nagy kelletlenül elválunk egymástól." /Jun Mi-Kjong/

Az utolsó vacsora

Van az úgy, hogy nincs mese, enni kell. Kalória számlálás, mérlegre sandítás, diétás mantrák mormolgatása nélkül. Amikor például bográcsos /búcsú/ ebédre hívják az ember lányát, és annak Párját. Főként, ha a világ legjobb szakácsnője tálalja az uzsonnába-vacsorába hajló monumentális ebédet, - vagyis az Anyukám - meg a bogrács-guru Pepe. Hát akkor nincs apelláta, nincs fanyalgás: ENNI KELL, kérem, amolyan megfontolt szindbádi komolysággal, megbirkózni a nemes feladattal, ami jelen esetben bográcsos csülökpörkölt legyűrése volt, - nem beszélve a többi nyálcsorgató és emésztőnedv beindító finomságról. Az ember /lánya/ ilyenkor bekészít egy-két bilagitot, és fizikailag-lelkileg nekilendül komótosan a lucullusi lakomának. És próbál nem arra gondolni szüntelen, hogy nagysokáig bizony ez lesz/volt az utolsó igazi, finom, magyaros ebédje. :( :)