Borúra ború

Fotó: Hír24

... aztán meg némi derű, bár a szám íze még mindig keserű. Nem akartam én ezt rímbe szedni, mert rímelni való kedvem sincs, csak így jött ki belőlem. Néha már olyan tömény és hányingert keltő a méltatlanság és a tehetetlen düh, hogy az ember csak legyint bosszúsan és annyiban hagyja, csak a rossz szájíz marad meg utána, és sejteti  azt a halovány diszkomfort érzetet, hogy megint elveszett egy csata.

Ja, bár inkább a háború veszett el, alapvetően, ám egy apró csatát mintha megnyertünk volna. ’Megnyertük’, mondom nagyképűen, bár – sajnos – semmilyen érdemem nem volt benne, ha csak az aktív emocionális és vehemens drukkolást nem vesszük annak... A jelenlegi Köztársasági Elnök plágiumbotrányát mindenki ismeri, felesleges újra felidézni, mert csak az a bizonyos émelygés tör rám megint. Hetek óta figyelem a fejleményeket, hova kanyarodik ez a kínosan undorító ügy, ki, kivel, hol, mikor, hogyan próbálja eltussolni az orbitális és nyilvánvaló tisztességtelenséget, meddig süllyedhet a „kéz kezet mos” mechanizmusa, meg a „betyárbecstelenség” az aktuális politikai elit sleppjében. Jelentem, pontosan elegendő mélységekig. Még azon is túl.

Mert lehet  arrogánsan nyilatkozni, és a ’csakazértis’ nagyképű kivagyiságával elutasítani a vádakat. Lehet Ázsiáig menekülni a Vizsgálóbizottság elől, végül is elég messze van ahhoz, hogy elérjen odáig az igazság. Lehet még vastagabb bőrrel és lenéző félmosollyal belemondani a kamerába, hogy ’ugyan már, hova gondolnak, nem mondok le, mert győzött az igazság, és nincs kettős mérce...’ Lehet parolázni a koreai MAGYAR szakon dolgozó oktatókkal, ünnepeltetni magát az embernek a koreai, MAGYART tanuló diákokkal, átvenni dicsőséges és elismerő díjakat... Csak az a baj, és megvallom, az b*asz fel engem leginkább idegileg, hogy ezeknek a diákoknak egy részét én is ismerem. És tartok tőle, nem akadt ott senki, aki felvilágosította volna őket az éppen aktuális eseményekről, meghurcoltatásról, plágiumról, közutálatról, piedesztálról való totális letaszíttatásról. Vagy ha akadt is, nem valószínű, hogy a helyzete megengedte, hogy reálisan nyilatkozzon a vezető magyar politikus botrányáról, netán saját személyes etikai és politikai meggyőződése miatt ne nyújtson kezet a parádézó elnöknek. Tudjuk jól, az ember manapság nehezen engedheti meg magának azt a luxust, hogy elvei legyenek. Azok a hétköznapi hősök pedig lassan kivesznek a nyilvánosság színteréről, akik meggyőződésből vagy gerincből és tartásból nem vesznek át Kossuth díjat, vagy nem fognak kezet az éppen jelenlévő zsarnok vezetéssel.

Fotó: Hír24

Ám mindeközben itthon született egy végre méltó és bátor döntés is, miszerint megfosztják a Köztársasági Elnök „Urat” a doktori címétől. És bizony az aktuális politikai vezető rezsim is pálfordult egyet, és megeresztett egy „ejnye-bejnye, ezért már sajnos nem tudjuk tartani a hátunkat, úgyhogy mossuk kezeinket...” – telefont a frankfurti tranzit VIP várójában rostokoló plagizálónak. No, hát fordult a kocka, ezt – lefogadom – senki sem (merte volna) gondolni, legfőképpen az Elnök „Úr” nem, aki most hezitál, bizonytalan és hallgat. ’Monnyonle!’, hogy a klasszikust idézzem, vagy inkább ne is merjünk nagyot álmodni... Szóval én inkább csak csendben csodálkozom és hálálkodom, hogy talán mégis van isteni (politikai) igazságszolgáltatás, és vannak olyan mértékű méltatlanságok és szégyenek, melyek nem maradhatnak megtorlatlanul. Így a mai végtelenül borús napon, amikor még az időjárás is elővette az ’ítélet-jellegét’, némi derűt vélek felfedezni, vagy inkább nagyon halovány fényt, az igen sötét alagú legeslegvégén...

A volt koreai diákjaimnak, kedves ismerőseimnek, akik most (talán kicsit hivatalból és ’illikből’) lelkendeznek a Nagy Magyar Köztársasági Elnök Úr látogatásán, majd ajánlok pár kijózanító és IGAZ írást az eseményekről. Persze csak ha kérdeznek. Mert én már nem veszíthetek semmit. J

http://www.hir24.hu/belfold/2012/03/29/tiszteletbeli-oregdiak-lett-schmitt-palt/

http://www.delmagyar.hu/belfold_hirek/schmitt_pal_mar_nem_doktor/2271844/

http://index.hu/belfold/2012/03/29/schmitt_megkapta_a_selyemzsinort/

A napsütés szösszenetei

Olyan tavasz van, hogy az már szinte nyár. Önkéntelenül is mosolyogni kellett, ahogy sétáltam lefelé a dombról a Lányommal, - aki mellesleg inkább azon bosszankodott, hogy nincs tavaszi kabátja. (Tudom, láttam, emlékszem rá. Kicsi, drapp, velúr utánzat, csinoska. Csak elő kell kutatni.) Na ja. Az egy mocsok meló. Bezsákolni a kötött sálakat, bundás csizmiket, meleg kabátokat. Előhalászni a levendulás csomagokkal telerakott tavaszi és nyári zsákokat. Újramosni a vidáman színes tavaszi és nyári göncöket, majd kirakni az egyre erősödő napsütésre. Mert napfény-illatú ruhákra vágyunk, a tél nehéz, avítt szagai után.

Ilyenkor nálam már – jobb időkben – kivirult a kert csücske vagy a balkonláda. Apró, erőtlenül melegházi, ám attól függetlenül szépséges kicsi színes virágokkal tömtem tele a balkonládát. Korai kék árvácskával, elegáns törpenárcisszal, gyönge százszorszéppel, és egyéb bájos egynyári palántamix-szel. A tövek mellé – mások által elítélendő módon – még épphogy a jóízlés határát súroló kerámia béka került. Mit tegyek. J Néha imádom a giccset. Az „esztétikus giccset”, már ha létezik ilyen. Ám ha csak ablakpárkány unk van, azt is fel lehet dobni jókedvre derítővel. Az egyik kedvenc dekorációm is ilyenkor kerül ki, ami nem más, mint a jácint-keltető váza. Ezt bármelyik barkácsboltban, lakberendezési áruházban vagy nagyáruházban megkapjuk, nem sok pénzért. A szűknyakú vázába nagy jácintgumó került, melynek lógjon a vízbe a gyökere. Nagyon csinos látvány, ahogy terebélyesedik a növény, burjánzik a buja illatot ontó virágfej.

S ha már színes és virág, ellenállhatatlan ruházatra leltem az elmúlt hetekben, melynek csak az az egy baja van, hogy nem én találtam ki. Újra divatba jött a kalocsai hímzés, (vagyis hát: volt igazán divatos és népszerű egyáltalán...?) a népművészeti mintákkal tarkított ruhák, főleg farmerek és ingek. A magyaros desing ellenállhatatlan, ízléses, és nagyon szép. A kreatív ötlet a Folk Fashion  fantázianevet viseli, és sajnos elég borsos az ára. Kincseket érne most egy ügyes kezű nagymama, dédi vagy nagynéni, aki ingyen felhímezné a már meglévő mellényre, kabátra vagy nadrágra a kalocsai, hollókői vagy matyómintát. Én még tanultam varrni, kötni és hímezni a gyakorlati foglalkozáson és technika órán az iskolában, szóval lehet, hogy nekidurálom magamat, és ráálmodom, megkreálom a saját elképzelésemet az egyik farmerkabátomra. Hogy igazán stílszerűen ünnepeljem a tavasz visszavonhatatlan kirobbanását. J

ÉLET.IGEN.

Fesztiválon, kiállításon voltam a hétvégén, nem vendégként, hanem dolgozóként. De soha ennyire ’odatartozónak’még nem éreztem magamat. És mivel kedvelek mindent, ami magyar(os), autentikusan vásári és finom, nagyon jól éreztem magamat. A Kézműves Magyar Ízek Vására olyan kezdeményezés, mely népszerűsíteni, és újra az asztalokra kívánja rakni az eredeti, magyar, kistermelők által termesztett, tenyésztett és gyártott termékeket. Mert bár nem kell cégér az igazi finom tanyasi tésztának, őrségi méznek, mátrai bornak vagy göcseji sajtnak. Mégis hajlamosak vagyunk irreálisan elmozdulni a multik polcain található tucattermékek fogyasztásának irányába. Ezt az indokolatlan tendenciát akarják visszafordítani a vásár szervezői.

Nem mondom, hogy sétamenet volt az elmúlt három nap. Öt óra alvás után 14 órákat talpaltunk a Lányommal, és bár éreztük a fáradtságot, a kimerültséget, a talpunkban bújkáló, tűszerű fájdalmat, mindennek ellenére NAGYON JÓL ÉREZTÜK MAGUNKAT.  Amikor ennek titkát firtattam egy séf ismerősömtől, mindössze ennyit mondott: ’A jó társaság az oka.’ És valóban: a vásár alatt példát kaptam abból, hogy milyen is az IGAZI magyar vendégszeretet. Nem tudtam úgy elmenni a kistermelők standja mellett, hogy ne kaptam volna kötelező kóstolót. Az egyik catering pult a torockói sajtosok mellett volt, így három napon keresztül isteni gomolyával, brindzával, füstölt sajttal és más, eredeti fűszerezésű tejtermékkel tömtük magunkat. Folyamatosan került hozzánk kötelező „konyt alá való”, az áfonya likőrtől elkezdve a köles sörön át a csipkebogyó borig. Olyan mézeskalácsot ettem, aminek a foszlós zamata a gyerekkoromat idézte, és olyan bonbonokat próbáltam ki, amelyek a legfinomabb svájci csokoládéval vetekednek.

Mi magyar termékekből álló, isteni finom magyaros ételeket árultunk. Gazdag marhagulyást cipóban, háromféle langallót, (szürkemarha szalámist, mangalica szalonnást és kecskesajtost). Kreatív húsvéti batyut, amelyben főtt csülök, főtt tojás és birsalmás torma volt belesütve kenyérbuciba, és mindezt birsalmás káposzta salátával szervíroztuk. A jó ebédhez jó nóta szólt, a Balkán Fanatic, többek között. Főzőműsorok, néptánc és egyéb programok szórakoztatták a népet. Alapjában véve elképesztően jó hangulat uralkodott, és fantasztikus csapat kovácsolódott össze. Be kell valljam, hogy nem vagyok egy igazi gourmand, és különösebb jelentőséget sem tulajdonítottam az étkezéseknek, az ételek ízének. Eleddig nem éreztem késztetést arra sem, hogy jobb minőségű termékeket vegyek a boltban, és abban sem hittem, hogy olyan releváns különbség van sajt és sajt, lekvár és lekvár, méz és méz között. Ám az elmúlt három nap végigkóstolt ízorgiája rádöbbentett arra, hogy ha csak egy kicsit – lehetőségeimhez képest! – megpróbálok odafigyelni az eredeti, jó minőségű magyar alapanyagok és termékek vásárlására, akkor azzal az étkezési kultúrám színvonalát is emelem, és ezzel együtt a közérzetemet is javítom. Mert enni jó. És finomat enni még jobb. Ezáltal pedig az elmúlt három nap alatt (megint csak) tapasztalást nyertem életörömből.

A folytatás pedig a március 19-től kezdődő, Budapesti Tavaszi Vásáron, a Vörösmarty téren, ugyanezekkel a kiállítókkal, termelőkkel, termékekkel.

Moccanj ki! Kora tavaszi programok a városban.

Hiába minden, lehet magunknak kamuzni, hogy jobb a fűtött lakásban, pokrócba burkolva, meleg teával. A tavaszi napfény már minden reggel cirógatja az arcunkat, és hívatlanul is betolakszik a lakásba. Egyszerűen késztet a kimozdulásra, mert zöldül a határ, előmoccannak a didergős, apró kis szürke madarak is, és hasadni készülnek a rügyek a fákon, a bimbók a virágokon. A tükörbe nézek, és látom, hogy az arcom halovány, és könnyű ráfogni az enerváltságot a „tavaszi fáradtságra”, amivel csak az a gond, hogy a lusta emberek egyből ebbe esnek bele, a sokat szajkózott „téli fáradtság” után...

Így tehát kimozdulok én is, mert sűrűsödnek a programok, várnak a látni- és átélni, érezni, szaglászni és kóstolnivalók. Kezdve mindjárt a hétvégi Kézműves Magyar Ízek vásárával, a Millenárison, melyet harmadik alkalommal rendeznek meg az igazi magyar termékek, aromák szerelmesei. Óriási csábítás az, hogy a rendezvényen nem lehet úgy elmenni a standok között, hogy ne lehessen kóstolgatni a hazai kistermelők termékeinek fantasztikus ízeit. Aromás sajtok, isteni mézek, foszlós házi kenyerek, fűszeres kolbászok, illatos szörpök és mézcsodák várják az odalátogatókat. A napijegy ugyan 1900 ft, de az ára teljes mértékben levásárolható egy egyedülálló kis árudában, a Kézműves Magyar Ízek márkaboltjában.

A rendkívül sikeres Múzeumok Éjszakája mintájára idén először rendezik meg a Színházak Éjszakája programsorozatot, mely különleges kulturális élményeket ígér. A kulisszák mögé belesni mindig izgalmas, főleg a Kamrában, ahol színházi peep-show-val és velős jelenetekkel szórakoztatják a nagyérdeműt, vagy az Örkény Színházban, ahol Szellemvasút és Labirintus várja a publikumot. Olyan nagy nevek rendeznek közönségtalálkozót, mint Bereményi a Tháliában, Müller Péter a Madáchban, Vámos Miklós a Radnótiban. A napijeggyel több teátrum is látogatható, időhiány miatt azonban inkább javasolt egy favorizált színház programjait végignézni, kora délutántól késő éjjelig.

Az igazi kávé gourmandoknak egy élvezetes program készül április 13-14-én, Kreatív Kávéfórum címmel.  Általam nagyrabecsült profi baristák mérik össze tudásukat, a vendégek meg maradéktalanul élvezhetik ennek a megmérettetésnek a gyümölcsét. Frenetikus kávéköltemények, pompás teaszertartások, ízletes csokoládék és egyéb ínyencségek várják a kávébabcserje származékainak kedvelőit. A rendezvény a Hotel Corinthiában lesz, az 1100 ft-os napijegy bőven megéri az íz- és aroma orgiát, ami ránk vár.

A legendás Budapesti Tavaszi Fesztivál március 16-tól várja a színvonalas kultúra híveit. A programok némelyikén mélyebbre kell nyúlni a zsebünkben, ám valószínűleg megéri az anyagi befektetést az olyan exkluzív esemény, mint a világhírű Mojszejev együttes vendégjátéka a Papp László arénában, vagy a Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai a Vígben, a zseniális John Malkovich-csal. A Nemzetiben Alföldi rendezte új Hamlet adaptáció készül a fesztiválra, a Vörösmarty térről pedig szecessziós városlátogató séta indul, kamarazenével egybekötve.

S ha már színház, a napokban bukkantam egy nagyszerű kezdeményezésre, amelyen keresztül 50%-os kedvezménnyel lehet last minute jegyeket vásárolni, az aznapi színházi előadásokra. A Ma este színház! honlapján lehet feliratkozni a hírlevélre, amelyben minden nap, éjfél után pár perccel megküldik a napi akciókat. Olyan sikeres darabokat nézhetünk meg diszkont áron, mint a Portugál, Top Dogs, Makrancos Kata vagy Naftalin. Érdemes szemfülesnek lenni, mert hamar elfogynak a félárú jegyek a népszerű előadásokra.

Kellemes, eseménydús és napsugaras tavaszelőt kívánok mindenkinek! :)

Rendezvény és foci

Világéletemben utáltam a futballt. Az is lehet, hogy csak azért, mert amióta az eszemet tudom, nem sikerült magamévá tennem a "les" problematikáját. Mérkőzésen sem vettem részt, ha csak nem számítjuk azt az egy, kollektív kivetítős meccset a Nyugati pályaudvarnál, valamelyik világbajnokság döntőjén. Az sem volt nagy élmény, valakinek a kedvében akartam csak járni, így szívesen végigültem azt a másfél órát. Értelmetlen, ostoba, túlspilázott és túlfizetett sportnak tartom, akárcsak a Forma 1.-et, vagy az egyéb megjátszós, luxus sportokat, mint például a golfot vagy a pókert. (Apropó, sport kategória egyáltalán a póker...?)

Ezért kicsit kétségbeestem, amikor a napokban rendezvényre hívtak dolgozni, méghozzá egy válogatott futball meccsre. (Magyarország – Bulgária) Persze az ember örül minden ilyen alkalmi munkalehetőségnek, és afelől is biztosítottak, hogy a VIP részlegre kerülünk, egy svédasztalos vacsora fogadásra. Nekem viszont hajmeresztő emlékeim bújtak elő régebbről, amikor pár évig a Forma 1.-en dolgoztam hostess-ként, és jegyeket árultam, szórólapoztam a pályán. Általában kisebb csoportokban voltunk beosztva a különféle szektorokban, és vándoroltunk egyik kaputól a másikig. Nos, nem egyszer történt meg, hogy a nap közepén, amikor már emelkedettebb volt a – főként nyugati! – szurkolók hangulata, elképesztően suttyó módon kezdtek viselkedni. Állati részegségig itták le magukat, majd nekimentek a konténerszerű bodegáknak, ahonnan árultuk a jegyeket. Az otthon amúgy konszolidáltan viselkedő osztrákok, németek, hollandok és egyéb nemzetiségű drukkerek döngették a falakat, mozgatták ide-oda a bodegákat, és feldöntötték azokat. Úgy, hogy közben benne voltunk, halálra rémültem. A biztonsági őrök siettek a segítségünkre, de a posztunkat attól függetlenül nem hagyhattuk el, mert ott voltak a jegyek és a nem kevés bevétel.

Nos, ilyen érzelmekkel indultam neki Győrnek és az ETO stadionnak. Egy-egy ilyen rendezvény arról szól, hogy 14-20 órát végigdolgozik az ember egyhuzamban, általában megállás nélkül. Mert bár a mérkőzés csak 18:00-kor kezdődött, reggeltől délutánig a csupasz-kopár betonfolyosót kellett berendezni, hogy némi VIP-es imidzse legyen. Az ember mindig tanul valamit, én például azt, hogy a stadionok rohadt hidegek, mert hogy nincsenek lefedve, úgy értem a folyosók sem. Lehet, hogy túl naiv vagyok, de abban reménykedtem, hogy fűtött helyen leszünk. Ezzel szemben látszott a leheletünk egész nap, és a legnagyobb problémánk nem a fáradtság volt, hanem az, hogy szétfagytunk. A VIP-es kabinok persze zártak és fűtöttek voltak, oda menekültünk be néha melegedni.

Az ember egyébként tanul hasznos dolgokat is, ami soha nem árt, főleg ha boldogulni akar ebben a nehéz világban. Így most már nem nézek hülyén, ha azt mondják, hogy gyerünk ’kasírozni’, vagy gyújtsunk be a ’csévingek’(lsd: chafing) alatt. A kasírozás nyomán egyszerű asztalokat öltöztettünk nemzetiszínű, szép fodros abrosz díszbe, és a könyöklő asztalokra is piros-fehér-zöld selyembe burkolt fűszernövények kerültek. A szalvétákat is megtanultam szép kúp-glédába hajtogatni, és egészen jól visszajött a régi rutin a kávé és tea szervírozását illetően. Állati finom kaják voltak, melyben óriási szerepe van a gasztronómia terén üstökösként feltűnt Almárium bisztrónak, ami kizárólag minőségi magyar alapanyagokból készíti a mennyei magyar ételeket, olyanokat, amilyeneket Jóanyám főz. És ez a legnagyobb dicséret, amit elmondhatok róluk.

A meccsből, nos, nem sokat láttam, de azt bizton állíthatom, hogy felemelő és libabőrödzős érzés volt, amikor berúgta a magyar csapat az első gólt. Tombolt körülöttük, a fejünk felett, a lábunk alatt a stadion, és valahogy nekünk is mosolyogni kellett a pultok mögött. Volt némi katarzisom is, amikor az első rúgás előtt felhangzott a magyar himnusz kezdő sora, és egy vendég éppen kávét kért tőlem. Önkéntelenül kiegyenesedtem és mozdulatlanul tisztelegtem a himnusznak, mert engem még úgy neveltek, hogy ilyenkor vigyázzban kell állni. És valahogy az úriember is egyetértett velem, mert beleegyező félmosollyal állt meg, és ezzel együtt leállt az élet az egész VIP folyosón, mert egyezményesen mindenki elfogadta, hogy ez így tisztességes. Mindent összevetve, tényleg csupa pozitív érzéssel mentem éjszaka haza, mert amennyire tartottam ettől a rendezvénytől, olyan jól sült el. És tényleg könnyű volt eltekinteni azoktól a kellemetlenségektől, hogy szétfagytam, iszonytatóan fájt a lábam az egész napos talpalás miatt, és halálosan fáradt és kimerült voltam. Hálás vagyok, hogy van lehetőségem még résztvenni ilyen eseményeken, és hálás vagyok azért is, hogy még végig bírok csinálni egy ilyen strapás napot. Büszke vagyok magamra. :)

Xié xie, vagyis 'köszönöm'!

Persze ma sem állítom, hogy könnyű kínaiul megtanulni, de most már, hogy vége az alapfokú tanfolyamnak és egy ideig minden nap gyakorolgattam valamennyire, reménytelibbnek tűnik fel a vállalkozás. Emellett fogalmam sem volt róla, hogy mandarinul tanulni ilyen szórakoztató. Élveztem minden napot, amit az ELTE Konfuciusz Intézetében töltöttem, és ezzel minden bizonnyal a többiek is így voltak, akik lelkesen végigülték velem az órákat a bűbájos Ting tanárnővel. Az Intézet hirdette meg az ingyenes kínai tanfolyamot, és azok folyamatosan indulnak, ezért érdemes figyelni a honlapot. Meglepődtem, amikor láttam, hogy milyen hamar betelnek a helyek, mert ugyan ki és milyen megfontolásból vállalkozna a meglehetősen bonyolult ázsiai nyelv tanulására. Az még jobban meglepett, hogy milyen aktív, komolyan érdeklődő vegyes csapat jött össze. Minden korosztály, nem és társadalmi réteg képviseltette magát, diákok és nyugdíjasok, cégtulajdonosok és munkanélküliek, Kínát megjártak és arról csak álmodozók. Egy volt közös bennük: igazi odaadással gyakorolták a ’chí’, ’shi’ és ’xí’ közötti különbséget.

Egy hiánypótló tankönyv is született az Intézet dolgozóinak közreműködésével, melyet 2011-ben adtak ki. A könyvet logikusan építették fel, a magyar nyelvnek és agynak megfelelő módszerekkel és tematikával látták el, nem csak grammatikai, hanem történelmi  és országismereti jegyzetekkel is bővítették. Az órákon általában pinyinül írtunk, ám az eredeti kínai írásjegyeket, és az azokból kialakult modern variánsokat is gyakoroltuk, papírra vetettük. Mindemellett a tradicionális kínai kultúrát is érintettük, és megtudtuk – többek között - , hogy mi is az a fehér tea, és hogy a nagyon fontos kínai sárkány szimbólumában kilenc különböző állat van, vagy hogy a kínaiak, ha nem tudnak aludni, miért nem bárányokat számolnak, hanem lehulló vízcseppeket.

A kurzusnak (egyelőre) vége. Megint csak rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok, - ahogy a csoporttársaim is mondták -, hogy annyi szépséges messzi helyet megjártam, így Kína egy aprócska déli szegletét, Guangzhout és Hongkongot is. A Tanárnőnek szánt búcsúajándék ötlete tőlem származott, a szervezést is vállaltam. Starbucks-os termoszt kapott, budapesti grafikával. (Láttam Ázsiában, mennyire népszerűek ezek a „sétáló poharak”. Mindenki abban cipeli a teáját, kávéját.) Került még a csomagba a Kínából hozott apróságokból pár gesztusértékű dolog. Kis jade köves telefondísz, sárkányos piros boríték a jelképes kínai pénzzel, a holdújév alkalmából. Gyümölcs, mert az szerencsét hoz és jólétet jelent. Evőpálcika és zöld tea. Virágot is kapott a Tanárnő, sárga színűt, mert az is jó ómen Ázsiában. Annyira örült neki, ahogy csak az ázsiai emberek tudnak örülni ajándéknak.

Mindent összegezve azt kell hogy mondja, hogy imádtam kínaiul tanulni. Bár továbbra is megértem, hogy a Húgom miért úgy tanulta a kantonit az egyetemen, hogy egy év olvasás, egy év beszéd, egy év írás. Én egyelőre csak a következőket tudom elmondani és leírni, - persze itt anélkül, hogy jelölni tudnám a négy különböző tónust a laptop billentyűivel. Túléléshez talán ez is elég lesz. J

Ní háo! Wó jiáo Mira. Rén shi ní hén gáo xing. Wó shí xiong yá li ren. Jin nián shí lóng nián. Qu nián shí tú nián. Ming nián shí shé nián. Wó shú góu. Wó hui shuó ying yú, hé yí diánr hán yú. Wó xi huan jiáo zi. Háo chi! Wé ké, e é. Wó páo chá, wó hé bái chá. Wó ái méi hái. Yóu wéntima? Méi yóu. Xié xie! Zái jián!*

*Hello! A nevem Mira. Örülük, hogy megismerhetem. Magyar vagyok. Ez az év a Sárkány éve. A múlt év a Nyúl éve volt. A jövő év a Kígyó éve lesz. Én Kutya vagyok. Tudok angolul beszélni, és egy kicsit kínaiul is. Szeretem a kínai gombócot, nagyon finom! Én szomjas vagyok, ő éhes. Készítek teát, és iszom fehér teát. Szeretem a gyönyörű tengert. Van kérdésed? Nekem nincs. Köszönöm. Viszlát!

Dögrováson, avagy a vírusos letargia

Mindenekelőtt tisztázzuk a szót, mit is jelent a dögrovás, nagybecsű Grétsy Tanár Úr szerint: „Értelmező szótárunk ezt a jelentést adja meg: 'pásztor elhullt állatainak rovásfán való nyilvántartása'. Már ebből is kitetszik, hogy az állatok elhullását nem papíron s nem is magán a jószágon jelölték, hanem egy fapálcán, az úgynevezett rovásfán. Az Új magyar tájszótárból megtudhatjuk, hogy a dögrovás magát a fapálcát is jelentheti. Idézem a szótár által megadott jelentést: 'az a pálca, amelyen az elhullott állatokat rovással nyilvántartják, illetve az ily módon történő nyilvántartás'. Idézem azt a két jelentést is, amelyet kisebb-nagyobb eltéréssel több szótár, szólástár is megad, de nem a dögrovás, hanem a dögrováson van szólás értelmezéseként: A) 'reménytelenül beteg, a végét járja'; B) (bizalmas, tréfás használatban) 'rosszul érzi magát'.

Nos, bizalmas tréfát félretéve: nem emlékszem, utoljára mikor voltam ilyen beteg. Most, hogy már a média vészharangjai is influenzára kongatnak, ideje volt megerősíteni a statisztikát. Két napja köhögök, de úgy, hogy a torkom, a hörgőim, a tüdőm egy összefüggő fájdalomgóccá alakultak. Lázas vagyok, percenkét fújom az orrom. Szédülök, mert konstans vákum van a fejemben, és nem hallok a fülemre, mert állandóan be van dugulva az orrom. (mondjuk ezzel együtt levegőt sem kapok, ami által nem alszom éjszaka, egyszóval pazar...) A végtagjaimban ólom van, ami nehézzé teszi a közlekedést, vagyis inkább vánszorgást. Viszket a szemem, az orrom, a garatom, a torkom, de mondjuk a szememre alig látok, mert folyamatosan könnyezik. Fáj a vállam, a hátam, a derekam, a fejem. És ha ez még nem elgé, valaki megmagyarázhatná azt is, hogy miért lesz az ember estére triplán rosszul. Miért, miért. A százas zsebkendő stócok már rég elfogytak, és már a konyhai papírtörlő is. Kimenni nem akarok, meg erőm sincs. Mert mindennek tetejébe még a szemem is bevérzett, egyik éjszakáról a másikra. Miért? Miért....???

A történeti hűség kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy hétvégén lenyomtam 15 óra nonstop melótt, egy borászati rendezvényen. Pihenés, szünet, megállás nélkül. Ám mire meglepődtem volna, hogy lám, még bírom az ilyen maratoni vendéglátós munkákat, figyelmeztetés nélkül kidőltem. De úgy, mint akit letaglóztak. Hab a tortán, hogy a gyerekkel sztereóban lettünk rosszul. Olyan nyomorultul éreztük magunkat, hogy egész nap nem csak egymásra, hanem magunkra is dühösek voltunk, amiért dühösek vagyunk, tehetetlenségünkben, mert minden bizonnyal egymást is megfertőztük, valamilyen módon, vice versa. Mint kiderült, neki bronchitise van, és már az antibiotikumosok nyugodt, ám rossz közérzetű álmát alussza.

Ami külön dühít, hogy pedig  mindent megtettem, már ami a fizikumom megóvását illeti. Én vagyok az a típus, aki azzal sem mer kockáztatni, hogy nem veszi be a napi vitamin adagját. Minden nap sapka, sál és kesztyű van rajtam. Én éjjel is gyapjúzokniban alszom, mert annyira rossz a vérkeringésem, hogy mindig hideg a lábam és a kezem. Én használom a kis kínai melegítő párnácskámat, mint egy forróvizes palackot,este a paplanom alatt. Rengeteg citromos-mézes teát iszom, és C-vitaminból már túladagoltam magamat. Már rég nem divatozom, hanem praktikusan és rétegesen melegen öltözködöm. A legnagyobb igazságtalanságnak érzem, hogy most beteg vagyok. Fikarcnyi energiám, erőm és kedvem sincs bármit is csinálni. Legszívesebben csak fekszem az ágyban, és vegetálok, szenvedek, beleájulok a regeneráló és pihentető alvásba, mert másra képtelen vagyok. Meglehetősen nyomorúságos érzés ez, és nagyon gyűlöletes.

Nem voltak hülyék ezek a régi rómaiak, akik azt vallották, hogy ép testben ép lélek. A fizikai erőnlétemmel párhuzamosan omladozik a lelkivilágom, és a jövőbe vetett hitem is. Pár napja munkaajánlatot kaptam Kínából. Az egyiket közvetlenül a guanghzou-i oviból, ahol angolt tanítottam a gyerekeknek. A másikat közvetve Taipei-ből, szintén angol oktatásra vonatkozóan. Volt bennem bízás, hogy jobb lesz itthon. Nem lesz jobb. Szenvedek csak, entitásom minden frontján. Most úgy érzem, elegem van mindenből és mindenkiből. Persze az is lehet, hogy csak a vírusok rikoltoznak belőlem. Vagy inkább – már ha a biológia hűségnél maradunk – a padlóba tiport immunrendszerem. Pedig én megtettem mindent. A fizikai erőnlétemért, a nyugodt lelkivilágomért, az itthoni boldogulásomért is. Nem jött össze. Lavabo inter innocentes manus meas.

Úgyhogy most reszelek egy kis gyömbért, a maradék gyökérből, amit Kínából hoztam, majd iszom egy csípősre fűszerezett forró teát. Aztán felgyógyulok és megyek. Melegebb – és biztatóbb tájakra. Ahol jobb a klíma, optimistább a jövőkép és az ember is, - és ahol a gyömbért sem aranyárban mérik.

Itthon Koreában

Azon gondolkodtam, miközben a színpadról a fülembe kúsztak az arirang  édeskeserű dallamai, hogy vajon most a koreai vendégeknek is ugyanúgy összeszorul-e a torkuk, mint az enyém, amikor hallom ezt a gyönyörű dalt. Lopva körbenéztem, és láttam, hogy igen, hát persze... Mert oly’ hasonlóak vagyunk mi, koreaiak és magyarok... Túl, a tagadhatatlan történelmi és mentalitásbeli hasonlóságokon, az élethez való hozzáálláson, az érzelmek meg - és átélésén...és én ilyenkor látom csak igazán. Amikor valahol EGYÜTT van a koreai és a magyar ember.

Megnyílt a budapesti Koreai Kulturális Központ.  Az ünnepélyen résztvevő lelkeseket minden bizonnyal két csoportra lehet osztani. Akik már megjárták Koreát, és szívük minden dobbanásával visszavágynak oda. (na, ez vagyok én.) És akik még nem jutottak el oda, de szívük minden dobbanásával arra törekednek, hogy egyszer majd lássák a királyi palotákat, saját szemükkel. Osztatlan sikert aratott a koreai néptánc ugyanúgy, mint a magyar népdal, a hagyományos koreai hangszerekkel előadott Liszt- adaptáció csak úgy, mint a K-Pop táncbetét.

Ha azt mondom, hogy hiánypótlás, az nem fejezi ki kellőképpen annak az egyre bővülő, Korea-rajongó csapatnak a lelkesedését, amely hetek (hónapok, évek... ) óta várja a központ létrejöttét. A szerencsésebbek tehettek is érte, bár az utóbbi napok feszített tempóját, a tökéletességre való maximalizmusát nem kívánom senkinek. Mert ilyen a központ. Tökéletes. Olyan, mint egy múzeum. Engem a szöuli, Gwanghwamun téren található, Sejong király szobra alatt megbúvó Hangul múzeumra emlékeztet. Lenyűgözően modern, és elbűvölően autentikus. A hightech kijelzőkön szívfájdítóan gyönyörű képek peregnek a „Csendes Hajnalok” országáról, a termekben pedig hagyományos kiállítások is vannak, tipikus koreai teás készletekkel, tradicionális öltözetekkel, néprajzi és kultúrtörténeti tárgyakkal –köztük az én kedvencemmel, a színpompásra cizellált koreai haranggal (buk).

Ázsiába vissza kell menni.

És aki nem tud menni Koreába, annak most idejött Korea, Magyarországra. Fantasztikus programokkal, nyelvtanfolyamokkal várják a látogatókat. (Előbbit -  a már megszokott és jól bevált Koreai filmklubot, mely ezután méltó helyét foglalja el a KKK-ban – már február második felében kipróbálhatom. Utóbbit már a jövő héten, mivel elkezdem az alapfokú koreai nyelvtanfolyamot, ahová óriási meglepetésként és ajándékként bejutottam, a hússzoros túljelentkezés ellenére. J) Lesz még koreai kulinária, vagyis főzőtanfolyam, amit csak azok értékelnek igazán, akik már kóstoltak kimcsit, bulgogit vagy bibimpabot... Szó esett még taekwon-do sportolási lehetőségről, és egy esetleges koreai történelmi sorozatokról szóló klubról is. De aki „csak” egy jó teát akar inni a hangulatos hanji papírral bevont paravánok között, vagy kedvenc könyveit, dvd-it vagy újságjait szeretné nézegetni/olvasgatni eredeti nyelven, az bármikor beugorhat a Csörsz utca 49-51 alá, és élvezheti a hamisíthatatlan „han életstílust”. :)

Mert kell egy hely. Mert kell egy csapat. Mert kell egy érzés.

Mert Korea ... KELL.

(ps: további képek a facebook-on.)

Szénszünet és mesetél

Igen, most már azt mondjuk, "mesetél" volt, mert a nosztalgikus emlékezés mindent kegyesen megszépít. Nagyon jól emlékszem én is 1986 extrém havazására, de legfőképpen arra, hogy milyen izgalommal örvendeztünk, hogy nem kell iskolába menni. A "szénszünet" kifejezés azóta is kellemes képzettársításokat jelent nekem, pedig másoknak valóban komoly krízis volt a fűtőanyag tényleges hiánya... Mi, újpalotati kulcsos gyerekek, hatalmas jégkunyhókat építettünk a parkokban, és véresen komolyan gondolt hógolyó csatákat vívtunk egymással a területekért. De csak addig, amíg anyáink le nem kiabáltak az ablakból, mert tudták, hogy addigra már a zizegős anorák anyagból készület kétujjas kesztyűnkből is csavarni lehetett a hólevet.

http://index.hu/belfold/2012/02/03/ez_lehet_a_kommunizmus_utani_generaciok_mesetele/

Szeretem az ilyen nagy-nagy havazásokat. Az emberek visszavonulnak a - jó esetben - fűtött kuckóikba, és nincs is motivációjuk kimozdulni onnan. Előkerülnek a jól bevált, retrográd elfoglaltságok, mint az egymással történő beszélgetés, - nem chat-en, nem online, nem skype-on, hanem SZEMÉLYESEN. Jól jön egy pokróc, mamusz vagy lábtyű, és ilyenkor még az is teázik, aki az év egyéb szakában megveti az aromás forró nedűt. A hangulat kelléke lehet még egy félig olvasott könyv, esetleg alkonyatkor a gyertyafény. "A boldogság önfeledt, punnyadt, harmonikus állapotához feltétlenül csendes, szelíd érzések és körülmények szükségesek." - írja Vass Virág, valójában nagyo találóan.  

Az északi népek, akik nálunknál jóval türelmesebb bölcsességgel állnak a Természet nagy erejének megnyilatkozásaihoz. A téli napforduló után még hónapokig tart a masszív, havas és jéghideg, sötét tél. A skandináv népek nem olyan ostobák, hogy divatozzanak ezekben a hónapokban. Náluk nincs ilyenkor tűsarkú trendi csizmában való egyensúlyozás, csípőnadrág és csini horgolt kesztyű és sapka. Bundás csizmában, síoverallban, usánkában mennek ki az utcára, ha havat kell lapátolni. Már kora délután visszavonulnak melegen fűtött házaikba. A jómódúbbak naponta használják a szaunát. Az ablakokban mindenhol lámpások, mécsesek és fények világítanak, hogy messzire űzzék a hosszú tél árnyait. A kinti komorságot ellensúlyozva odabent barátságosan világos, pasztellszínű vagy fehér az északiak otthona. Az asztalokra felkerülnek a forró italok, a lélek – és bensőmelengető glögg (forralt bor), és a grog (forró rumos ital), no meg a különféle gyümölcsteák. Ilyen előkészületekkel aztán valóban nagy-nagy belső nyugalommal lehet szemlélni az ablakpárkányból a sarki fény varázslatos színeit.

A varázsos havazás és a zimankó zordabb oldala az, hogy emberek halhatnak meg. Pár napja jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha úgy telne el ez a szélsőségesen rideg tél, hogy senki nem fagy halálra. Már megvannak az első áldozatok. Ahogy elnéztem, a kormány és a civil szervezetek is megtettek mindent azért, hogy ne kelljen embernek/állatnak szabad ég alatt átvészelnie a gyilkos mínuszokat. Én pedig jelentkeztem a Menhely Alapítványhoz önkéntesnek. Gondolom, elkél több kéz segítsége is, legyen szó ételosztásról, éjszakai ügyeletről vagy a meleg ruhák szortírozásáról. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet halálra fagyni. Vagyis hát... ahogy olvasom, az ember legfőképpen nem érez SEMMIT. És bár felesleges meleg takaróm nincs, amit odaadhatnék, azt a számot azért elmentettem a telefonomba, amit hívni lehet, ha az utcán fekvő hajléktalant látunk.

Menhely diszpécser szolgálat:   +36 1 338 41 86  (nonstop)

Én ezt látom, amikor kinézek az ablakon.

Alászállunk

Én emlékszem az eslő Malévos élményemre. 12 éves voltam, és életemben először utaztam külföldre, és ezzel együtt repülővel is. A rádió gyerekkórusában énekeltem, és nyári táborra illetve nemzetközi ifjúsági kórustalálkozóra mentünk, Bulgáriába, Szófiába, a Napospartra meg Velikuternovoba. Na, az nekünk akkor olyan volt, mint a Paradicsom... Az tisztán megmaradt bennem, hogy Anyu az akkori divatnak megfelelően élénksárga bő nadrágot varrt nekem az utazás előtti éjjelen, amikor – természetesen, mint azóta is – mindennel el voltunk késve. Na, ez az, amiért másnap az egész család elaludt, és az utolsó pillanatban értünk a reptérre. Kórusvezetőm, Csányi Lacibácsi ---, nyugodjék békében – csak annyit kérdett szelíden: miért késtél el? És amikor ijedtemben még kamuzni sem voltam képes, (nem csörgött az óra, anyuék nem keltettek fel, lerobbant a kocsi, balesetet szendvedtünk.... ) és remegő térdekkel mindössze annyit válaszoltam: „Elaludtam.” – csak mosolygott, és azt mondta: „Büszke vagyok rád, hogy felvállaltad, hogy a te hibád, és nem hazudtál.”

Azóta sokszor voltam szerencsés, és sokat utaztam. Azokra az időkre is emlékszem, amikor presztízskérdést csináltunk a baráti társaságban abból, hogy ki tud repülni, buszos nyaralás helyett. Nem emlékszem, mikor fordult át a repülés iránti szenvedélyem megszokásba. Aztán a megszokásból kényelmetlenségbe. (Talán amikor az ember sokadszorra szálldos turista osztályon Európa és Ázsia között, kezd alábbhagyni a lelkesedése...) Talán amikor az utazás már nem élvezet, kikapcsolódás és élmény – akkor a repülés is csak egy átvészelendő nyűggé válik. De azért mindezek mellett még mindig gyorsabban ver a szívem, amikor a gyorsforgalmi úton száguldozunk. Szeretem a Ferihegyet. Szerettem a Ferihegyet. A régit és az újat is. Szeretem a színes, nagy madarakat az aulában, szeretem a szocreál enteriőrt a régi reptéren. Szeretem a kijelző táblák kerregését, amikor váltanak a kiírások: felszállt, késik, törölve. Szeretem az embereket bámulni, kitalálni, hogy vajon hova is visz az útjuk. Szeretek felmenni a tetőteraszra, és integetni a gép után, amelyen épp egy szerettem ül... még ha szomorú is a búcsúzás, mindig. Mert annál boldogabb lesz a viszontlátás.

Az ember – jobb híján – szomorkásan nosztalgiázik, amikor elmúlik valami jó. Ma végleg megszűnt a MALÉV létezni. Rossz politikai döntések, hibás privatizáció, ostoba üzleti politika, külföldi nyomás... kár is firtatni, mi az oka. A híradó egyik mai tudósítása viszont ideges görcsbe rántotta a gyomromat. Valahol olyan volt, mint Schnitzler körtánca, csak éppen negatív értelemben. ’Körbeszeretés’ helyett ’körbeutálkozás’. Mindenki mindenkire mutogat, mindenkinek van egy bűnbakja, akit hibáztathat a társaság kollapszusa miatt. És széttárják a karjukat, mossák kezeiket. Senki semmit nem tesz azért, hogy ne szűnjön meg létezni Magyarország nemzeti légitársasága és repülőtere. Én nem tudom, hogyan lehetséges így élni. Hogy nem telik el nap, hogy ne történne valami ehhez hasonló megdöbbentő, elkeserítő és kilátástalanságot sugalló esemény itthon.

http://www.youtube.com/watch?v=baxQwWpv3WE

Kávé és könyv

A kávé és én a közelmúltban leszoktunk egymásról. Ez persze nem azt jelenti, hogy képes vagyok nélkülözni a pompás ízt és magát a szertartást. Rám már rég nem hat a kávé fiziológiailag. Nem élénkít, nem dobja meg a vérnyomásomat, és nem tart ébren sem. Pontosan emlékszem, hogy a gimnáziumi érettségim idején szoktam rá a „fekete levesre”, és akkor még valóban az volt a cél, hogy a hosszú évek alatt elmismásolt tanulást pár nap alatt behozzam, zsinórban történő tétel bemagolással.

Ahhoz a felismeréshez is közel két évtized után jöttem rá, hogy felesleges további méreganyaggal terhelnem a szervezetemet, van már benne elég, aminek kiürülésére – tartok tőle – kevés lesz a hátralévő időm. Így hát próbálom a káros szenvedélyeket minimálisra redukálni. S mivel én a kávét már régóta nem a hatásmechanizmusa, hanem az íze miatt fogyasztom, lépésenként szoktattam át magamat a csökkentett, majd nulla koffeintartalmú italra. Az első lépés a Ricoré  volt, majd a régi szép időkből ismert, Maci kávéhoz hasonlatos Otthon instant por. Így sikerült tudatos fogyasztóként eljutnom a cikória kávékhoz, vagyis a koffeintmentes változatokhoz. Azóta jobban alszom éjjelente és nem marja a csersav a gyomromat, illetve a tejes kávé élvezeti értéke is megmaradt számomra.

Na most jön a lelkendezős rész. Nincs jobb hely jelenleg Budapesten a kávézás maradéktalan és számtalan formájú élvezetére, mint a Frei kávézó a Libri Könyvesboltokban. És igen, ezt itt a reklám helye, s bár én nem kapok jutalékot – bár úgy lenne! – legszívesebben beköltöznék a Libribe és ott élnék. Szellemi és fizikai jólét ilyen csodás harmóniáját még nem oldották meg máshol ennyire frappánsan. Amíg a kedvedre való, csodás könyveket lapozgatod, addig számtalan érdekesebbnél érdekesebb kávé és tea aromáját élvezheted – előbbit  „decaf” változatban is. A Frei kávézó – legalábbis az Árkádban – mindig tele van. Egyrészt megfizethető, főleg a méregdrága amerikai láncokhoz képest (Starbucks, Coffee Heaven, Costa Cafe, stb...), másrészt hatalmas fantáziával találják ki az éppen aktuális havi ajánlatot, aminek nem lehet ellenállni.

Most például meg lehet kóstolni két olyan italt, melyeknek olyan az ízük, mintha az istenek számára találták volna ki az Olympos tetején. A karamellás must-kávé szegfűszeggel egyszerűen elkábít, és percekig csak mosolyogni tudsz bambán, olyan gyönyörűséges aromája van. A rózsadombi fahéjas tejhab, kekszbe áztatva ugyan nem koffeines készítmény, de mindez cseppet sem von le a hatványozott (köbre emelt) élvezetből. Jómagam egy időben el sem tudtam képzelni, hogy lehet olyan kávét inni, amit bármivel megfűszereznek. A Frei-ben azonban állandó italom lett a zanzibári szegfűszeg latte, vagy a jávai narancs mokka. Zseniálisan kreatív érzékelő bimbócskákkal rendelkezhetnek azok a baristák, akik ezeket a kávé-költeményeket megkreálták....!

A Frei kávézó az én kedvenc helyem, ünnep minden alkalom, amikor odamegyek. Oda szervezem a találkozóimat, bevásárláskor mindig találok indokot beülni. S bár legtöbbször tele van, érdemes várni egy-egy megüresedett asztalra vagy pultrészre, és megpihenni egy fél órácskát az isteni pörkölt bab illatában, a klasszikus, mégis kalandor módon berendezett enteriőrben. S azt említettem már, hogy földrészek, égtájak és országok egzotikus és autentikus süteményeit is árulják ezen a nagyszerű helyen...? J

http://www.cafefrei.hu/