Dögrováson, avagy a vírusos letargia

Mindenekelőtt tisztázzuk a szót, mit is jelent a dögrovás, nagybecsű Grétsy Tanár Úr szerint: „Értelmező szótárunk ezt a jelentést adja meg: 'pásztor elhullt állatainak rovásfán való nyilvántartása'. Már ebből is kitetszik, hogy az állatok elhullását nem papíron s nem is magán a jószágon jelölték, hanem egy fapálcán, az úgynevezett rovásfán. Az Új magyar tájszótárból megtudhatjuk, hogy a dögrovás magát a fapálcát is jelentheti. Idézem a szótár által megadott jelentést: 'az a pálca, amelyen az elhullott állatokat rovással nyilvántartják, illetve az ily módon történő nyilvántartás'. Idézem azt a két jelentést is, amelyet kisebb-nagyobb eltéréssel több szótár, szólástár is megad, de nem a dögrovás, hanem a dögrováson van szólás értelmezéseként: A) 'reménytelenül beteg, a végét járja'; B) (bizalmas, tréfás használatban) 'rosszul érzi magát'.

Nos, bizalmas tréfát félretéve: nem emlékszem, utoljára mikor voltam ilyen beteg. Most, hogy már a média vészharangjai is influenzára kongatnak, ideje volt megerősíteni a statisztikát. Két napja köhögök, de úgy, hogy a torkom, a hörgőim, a tüdőm egy összefüggő fájdalomgóccá alakultak. Lázas vagyok, percenkét fújom az orrom. Szédülök, mert konstans vákum van a fejemben, és nem hallok a fülemre, mert állandóan be van dugulva az orrom. (mondjuk ezzel együtt levegőt sem kapok, ami által nem alszom éjszaka, egyszóval pazar...) A végtagjaimban ólom van, ami nehézzé teszi a közlekedést, vagyis inkább vánszorgást. Viszket a szemem, az orrom, a garatom, a torkom, de mondjuk a szememre alig látok, mert folyamatosan könnyezik. Fáj a vállam, a hátam, a derekam, a fejem. És ha ez még nem elgé, valaki megmagyarázhatná azt is, hogy miért lesz az ember estére triplán rosszul. Miért, miért. A százas zsebkendő stócok már rég elfogytak, és már a konyhai papírtörlő is. Kimenni nem akarok, meg erőm sincs. Mert mindennek tetejébe még a szemem is bevérzett, egyik éjszakáról a másikra. Miért? Miért....???

A történeti hűség kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy hétvégén lenyomtam 15 óra nonstop melótt, egy borászati rendezvényen. Pihenés, szünet, megállás nélkül. Ám mire meglepődtem volna, hogy lám, még bírom az ilyen maratoni vendéglátós munkákat, figyelmeztetés nélkül kidőltem. De úgy, mint akit letaglóztak. Hab a tortán, hogy a gyerekkel sztereóban lettünk rosszul. Olyan nyomorultul éreztük magunkat, hogy egész nap nem csak egymásra, hanem magunkra is dühösek voltunk, amiért dühösek vagyunk, tehetetlenségünkben, mert minden bizonnyal egymást is megfertőztük, valamilyen módon, vice versa. Mint kiderült, neki bronchitise van, és már az antibiotikumosok nyugodt, ám rossz közérzetű álmát alussza.

Ami külön dühít, hogy pedig  mindent megtettem, már ami a fizikumom megóvását illeti. Én vagyok az a típus, aki azzal sem mer kockáztatni, hogy nem veszi be a napi vitamin adagját. Minden nap sapka, sál és kesztyű van rajtam. Én éjjel is gyapjúzokniban alszom, mert annyira rossz a vérkeringésem, hogy mindig hideg a lábam és a kezem. Én használom a kis kínai melegítő párnácskámat, mint egy forróvizes palackot,este a paplanom alatt. Rengeteg citromos-mézes teát iszom, és C-vitaminból már túladagoltam magamat. Már rég nem divatozom, hanem praktikusan és rétegesen melegen öltözködöm. A legnagyobb igazságtalanságnak érzem, hogy most beteg vagyok. Fikarcnyi energiám, erőm és kedvem sincs bármit is csinálni. Legszívesebben csak fekszem az ágyban, és vegetálok, szenvedek, beleájulok a regeneráló és pihentető alvásba, mert másra képtelen vagyok. Meglehetősen nyomorúságos érzés ez, és nagyon gyűlöletes.

Nem voltak hülyék ezek a régi rómaiak, akik azt vallották, hogy ép testben ép lélek. A fizikai erőnlétemmel párhuzamosan omladozik a lelkivilágom, és a jövőbe vetett hitem is. Pár napja munkaajánlatot kaptam Kínából. Az egyiket közvetlenül a guanghzou-i oviból, ahol angolt tanítottam a gyerekeknek. A másikat közvetve Taipei-ből, szintén angol oktatásra vonatkozóan. Volt bennem bízás, hogy jobb lesz itthon. Nem lesz jobb. Szenvedek csak, entitásom minden frontján. Most úgy érzem, elegem van mindenből és mindenkiből. Persze az is lehet, hogy csak a vírusok rikoltoznak belőlem. Vagy inkább – már ha a biológia hűségnél maradunk – a padlóba tiport immunrendszerem. Pedig én megtettem mindent. A fizikai erőnlétemért, a nyugodt lelkivilágomért, az itthoni boldogulásomért is. Nem jött össze. Lavabo inter innocentes manus meas.

Úgyhogy most reszelek egy kis gyömbért, a maradék gyökérből, amit Kínából hoztam, majd iszom egy csípősre fűszerezett forró teát. Aztán felgyógyulok és megyek. Melegebb – és biztatóbb tájakra. Ahol jobb a klíma, optimistább a jövőkép és az ember is, - és ahol a gyömbért sem aranyárban mérik.