Alászállunk

Én emlékszem az eslő Malévos élményemre. 12 éves voltam, és életemben először utaztam külföldre, és ezzel együtt repülővel is. A rádió gyerekkórusában énekeltem, és nyári táborra illetve nemzetközi ifjúsági kórustalálkozóra mentünk, Bulgáriába, Szófiába, a Napospartra meg Velikuternovoba. Na, az nekünk akkor olyan volt, mint a Paradicsom... Az tisztán megmaradt bennem, hogy Anyu az akkori divatnak megfelelően élénksárga bő nadrágot varrt nekem az utazás előtti éjjelen, amikor – természetesen, mint azóta is – mindennel el voltunk késve. Na, ez az, amiért másnap az egész család elaludt, és az utolsó pillanatban értünk a reptérre. Kórusvezetőm, Csányi Lacibácsi ---, nyugodjék békében – csak annyit kérdett szelíden: miért késtél el? És amikor ijedtemben még kamuzni sem voltam képes, (nem csörgött az óra, anyuék nem keltettek fel, lerobbant a kocsi, balesetet szendvedtünk.... ) és remegő térdekkel mindössze annyit válaszoltam: „Elaludtam.” – csak mosolygott, és azt mondta: „Büszke vagyok rád, hogy felvállaltad, hogy a te hibád, és nem hazudtál.”

Azóta sokszor voltam szerencsés, és sokat utaztam. Azokra az időkre is emlékszem, amikor presztízskérdést csináltunk a baráti társaságban abból, hogy ki tud repülni, buszos nyaralás helyett. Nem emlékszem, mikor fordult át a repülés iránti szenvedélyem megszokásba. Aztán a megszokásból kényelmetlenségbe. (Talán amikor az ember sokadszorra szálldos turista osztályon Európa és Ázsia között, kezd alábbhagyni a lelkesedése...) Talán amikor az utazás már nem élvezet, kikapcsolódás és élmény – akkor a repülés is csak egy átvészelendő nyűggé válik. De azért mindezek mellett még mindig gyorsabban ver a szívem, amikor a gyorsforgalmi úton száguldozunk. Szeretem a Ferihegyet. Szerettem a Ferihegyet. A régit és az újat is. Szeretem a színes, nagy madarakat az aulában, szeretem a szocreál enteriőrt a régi reptéren. Szeretem a kijelző táblák kerregését, amikor váltanak a kiírások: felszállt, késik, törölve. Szeretem az embereket bámulni, kitalálni, hogy vajon hova is visz az útjuk. Szeretek felmenni a tetőteraszra, és integetni a gép után, amelyen épp egy szerettem ül... még ha szomorú is a búcsúzás, mindig. Mert annál boldogabb lesz a viszontlátás.

Az ember – jobb híján – szomorkásan nosztalgiázik, amikor elmúlik valami jó. Ma végleg megszűnt a MALÉV létezni. Rossz politikai döntések, hibás privatizáció, ostoba üzleti politika, külföldi nyomás... kár is firtatni, mi az oka. A híradó egyik mai tudósítása viszont ideges görcsbe rántotta a gyomromat. Valahol olyan volt, mint Schnitzler körtánca, csak éppen negatív értelemben. ’Körbeszeretés’ helyett ’körbeutálkozás’. Mindenki mindenkire mutogat, mindenkinek van egy bűnbakja, akit hibáztathat a társaság kollapszusa miatt. És széttárják a karjukat, mossák kezeiket. Senki semmit nem tesz azért, hogy ne szűnjön meg létezni Magyarország nemzeti légitársasága és repülőtere. Én nem tudom, hogyan lehetséges így élni. Hogy nem telik el nap, hogy ne történne valami ehhez hasonló megdöbbentő, elkeserítő és kilátástalanságot sugalló esemény itthon.

http://www.youtube.com/watch?v=baxQwWpv3WE