Apró csoda, avagy a közösségi portálok kézzelfogható haszna

Egyszer volt, hol nem volt,– még a múlt évezredben, a 80’-as évek közepén, - volt egyszer két barna hajú, barna szemű, két lábbal nem a földön járó, ábrándozós kiskamasz lány. Egy osztályba jártak, a Rádió gyerekkórusában énekeltek, együtt rettegték 7.-ben a matek szakos osztályfőnöküket, Margó nénit. Legjobb barátnők voltak, erről papíron is megesküdtek. Együtt irigykedtek azokra a nyolcadikos lányokra, akik már elveszítették a szüzességüket. Együtt lettek szerelmesek a 8. á-s fiúkba, ami tilos volt, mert ők a 8. c/z (zenei! :-) elitosztályba jártak. Együtt sétáltak szép tavaszi napokon a Bródy Sándor utcába a Rádióba, a kóruspróbákra. Együtt lógtak a Múzeum kertben, és fantasztikus történeteket találtak ki, gyönyörűséges romantikus hősökkel, akiknek mindig olyan exkluzív nevük volt, mint Joe, meg Jane, meg Vivien.

Aztán ahogy lenni szokott, vége lett a boldog, békebeli általános iskolai éveknek, és a középiskola már szétterelte őket. Mindez semmit nem változtatott azon a zsigeri, mélységes és megmagyarázhatatlan, testvérszerű barátságon, amit egymás iránt éreztek. Mintha legbelül lelkük összes rezdülése közös lett volna. Így tehát az egyik, aki korán szült egy ugyanolyan csillogóan ábrándozós barna szemű kislányt, megkérte a másikat, hogy legyen a keresztanyja a babának. Aztán úgy hozta a sors, hogy a Keresztanyu már az amerikai kontinensre repült szerencsét próbálni, amíg a másik még csak – és azóta is folyamatosan – elvágyódott azokra a fantasztikus helyekre, amiről gyerekkorukban álmodoztak. Sokminden történt mindkét lány életében, talán túl sok dolog is. Országok és városok, költözések és kapcsolatok – meg egy kontinens és egy óceán is – mind távolabb sodorta őket egymástól. Egészen addig, amíg végleg elveszítették egymást.

Történt mindez 13 éve. Azóta keresem a legjobb barátnőmet, - nem is, inkább nagybetűkkel, mert tényleg az – a Legjobb Barátnőmet. Kutattam a közösségi portálokon, tudakozókon keresztül, közös ismerősökön és barátokon át, azt interneten mindenhol… de nem találtam Őt. Maradt a nagy űr, olyasmi, amit csak a Lelkitársad elvesztésekor szoktál érezni.

Hétvégén történt egy csoda. A lányom Facebook oldalán volt egy anya-lánya kép rólunk, ami Koreában készült. Egyszer csak olvasok alatta egy kommentet: „Got ya my sweetloves.” Hát így találtam meg az én drága Legjobb Barátnőmet, 13 év után, a Facebook segítségével. Elkezdtünk levelezni, de az euforikus örömtől még mindig zaklatottak vagyunk… nehéz bepótolni 13 évet az interneten keresztül… Rio (így hívtam Őt gyerekkorunkban) Kanadában él, két kisfiú boldog anyukája. Ugyanúgy keresett-kutatott engem, mint én Őt. Nem is tudom elmondani, hogy most mit érzek, hogy végre egymásra találtunk. Egy biztos – nem engedjük el egymást soha többé.