Talán eltűnök hirtelen

Dolgozott egy férfi nálunk a cégnél, úgy 5-6 évvel ezelőtt. Külső informatikai fejlesztéseket csinált az egyik programhoz, sokszor jelent meg a szobánkban, amikor hívtuk a help-desk-et, mert valami baj volt a rendszerrel. Csendes, halk szavú, szerény ember volt. Rendes, jól öltözött, udvarias, - az a 30-40 év közötti szingli típus, aki után két kézzel kapnak a hasonló korú nők – már aki csupán normális, egyedülálló pasit akar még magának ebben a lehetetlen életkorban.

Emlékszem, valami meg nem magyarázható kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Párszor találkozgattunk, egy irányba mentünk haza. Volt egy kis lakása az Örstől nem messze. Néha beültünk az Ikeába, elemezgettük a képeket, hogy kinek mit jelentenek a tengerparti tájak. Ittunk egy kávét, beszélgettünk, és mesélt a testvéréről is. Aztán valahogy abbamaradt az egész, nem is tudom, miért… talán mert valahogy – túl csendes volt. Majdnem jelentéktelen. Olyan volt mindig, - igen – mintha NEM IS LETT VOLNA jelen.

Most hallottam a hírt, hogy Karácsonykor öngyilkos lett. És ennyi. Az IT gyűjtött pénzt a temetésre. A hír letaglózott. Nem csak azért, mert minden (értelmetlen) halál döbbenetes. Kérdeztem a kollégáimtól, hogy emlékeznek-e rá. Senkinek nem jutott eszébe semmi. Mintha nem is létezett volna. Valahogy – eltűnt, nyomtalanul és hirtelen. Nem akartam a dolgok mögé gondolni. Hogy – bár 5 éve nem láttam, de - ha felhívott volna azon a reménytelen karácsonyi éjjelen, amikor csak úgy simán kiengedte az életet az ujjai közül… vajon mit tudtam volna mondani neki… vajon mennyi kell, hogy elég – hogy túl sok – legyen egy NORMÁLIS embernek, hogy befejezze a létezést… hogy igazi bátorság kell-e az öngyilkossághoz, vagy igazi gyávaság… hogy mit lehetett volna tenni…hogy ha más nem, akkor a végtelen magány teheti-e önmaga hóhérává az embert…

In memoriam Cs. S. Magánya múljék halálában.

József Attila: Talán eltűnök hirtelen...

„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”