Nincsen remény

Azt mondják, a gyásznak – és saját értelmezésemben minden rossz történés elfogadásának - négy fázisa van. Először a tagadás, amikor mintegy védekezési mechanizmusként elutasítjuk a rosszat, ami történt. Másodszor a kontrollált szakasz, amikor – látszólag – tudatosan viselkedünk, hogy ne veszítsük el az uralmat önmagunk és a helyzet felett. Harmadikként jön a düh és harag, amikor óhatatlanul feltörnek az eddig visszaszorított érzelmek. Mindezek után – jó esetben – megtörténik az elfogadás, belenyugvás, a veszteség (rossz élmény vagy befolyás) feldolgozása.

Azt hiszem, én most a harmadik fázisban vagyok. Amióta hazajöttem Magyarországra, próbálom tudatosan megemészteni és elfogadni az itthoni helyzetet. Nem túloznak azok, akik azt állítják, hogy a haza nem volt még ekkora krízishelyzetben. Megpróbáltam/próbálok én mindent. A tagadásom eleve azzal kezdődött, hogy hazajöttem és HITTEM, hogy képes leszek itthon normális életvitelre. A kontrollált szakaszom abból áll/állt, hogy szervezgetem az „új életemet”, megpróbálok munkát találni, tervezgetem a jövőt, kapcsolatokat újítok fel és alakítok ki, tehát megpróbálok visszazökkenni a régi kerékvágásba.

Noha... elképesztő és vérlázító  az, ami most folyik az ország politikai, társadalmi és gazdasági színterein. Az ember egy ideig csak kapkodja a fejét hitetlenkedve, felháborodik, együttérez, aztán csak egyre fásultabb lesz, mert nem bírja már követni a sokkoló eseményeket. Egyszerűen TÚL SOK lett hirtelen, és már nincs erőnk, időnk, energiánk felfogni és megélni azokat a tragikus eseményeket, melyek velünk, itt és most történnek. Sokkoló öngyilkosságok sorozata a mélyszegénységbe süllyedt nyomorultaktól... reményt hiábavalóan felcsillantó tüntetések a demokrácia sárbagyalázása és a totálisan inkompetens kormánnyal szemben... sorozatos támadások és félelmetes szankciók külföldről, az Európa Bizottságtól és az IMF-től... nyakunk felett pallosként lebegő államcsőd... megélhetési ellehetetlenedést jósló irreális áremelkedések... a fővárost és az országot megbénító tömegközlekedési kollapszus veszélye... a „tiszteletreméltó” köztársasági elnökünk szégyenletes plágium botránya... és oh, mennyi mindent sorolhatnék még, és mennyi minden várható még...!

De mégis, nem ezek valamelyike volt az, ami engem a mérhetetlen düh és tagadás fázisába beletaszított. Két és fél évet kapott csecsemőgyilkosságért egy nő, aki az előzetes letartóztatása miatt másfél év múlva szabadulhat. NEM BíROK NAPIRENDRE TÉRNI A DOLOG FELETT. A felháborodásom és utálatom oly nagy mértékű, hogy nem tudom, át tudok-e térni az „elfogadás és belenyugvás” fázisába... Ez az állat, ez az embernek nem nevezhető szörnyeteg, titokban kihordta és megszülte a gyerekét. Majd megfojtotta. Majd berakta a csecsemője holttestét a fagyasztóba. Majd – talán isteni beavatkozásként, már ha van Isten... – rosszul lett, és kényszerült bemenni a kórházba, ahol kiderült, hogy gyilkolt. Igen, mert ezt nem lehet szépíten és enyhíteni: előre kitervelten, tudatosan és szándékosan meggyilkolta a gyerekét.

Én ettől az állattól – a düh és tagadás fázisában – nem hogy a szabadságát tagadnám meg, de talán az életét is. Én ettől elvenném a nagyobbik gyerekét. És én ettől elvettem volna a kisebbik gyerekét is, aki pár hónapja született – mert a Sors kegyetlen iróniája folytán, igen, van egy párhónapos babája is ennek a szörnynek. Aki másfél év múlva szabadul, és ott és úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Hát hogyan lehetséges ez...? Hogyan születhetett ilyen ítélet...? Mi folyik ebben az országban...?

NINCS MENTSÉG. És ezt nem csak azért mondom, mert közvetlenül egy nappal előtte volt egy olyan – ’sírósan szívmelengető’? – hír, hogy két kisbabát otthagytak a kórház előtt, inkubátorban. Szőke Attila és Madarász Péter, így nevezték el őket az orvosok. Az egyiket a haja színe miatt, a másikat a kórház miatt, ami előtt megtalálták. Az ő anyáik –igen, ők még megtartották ezt a státuszt, még ha le is mondtak róluk –a lehető leghumánusabb megoldást találták meg, a végtelen elkeseredettségükben és nyomorukban is. És ezrek fognak sorbanállni ezért a két kicsiért, hogy megfelelő családi hátteret biztosítsanak nekik.

Magyarország, 2012. január 12. Nem tudom, lehet-e itt élni. Nem tudom, én képes vagyok-e rá. Nem tudom, érdemes-e egyáltalán.

Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Vörösmarty Mihály: Előszó)