Mindennapi kenyerünk

Kenyeret sütöttem ma. Életemben először, és sikerült. Igen, finom lett, és ezen én magam is meglepődtem. Két kicsi cipó, illatosak, kemény héjúak, ruganyos belsejűek, és kongó hangot hallatnak, ha megütögetem őket felül. (Azt olvastam az interneten, hogy akkor jó, ha ezt a hangot halljuk.)  Nem is értem, hogy lehet ennyire jókedvre derülni egy saját készítésű kenyértől. Csak álltam a sütő mellett megbűvölve, ahogy kezemben tartottam a frissen sült bucikat, és elemezgettem a jó érzéseket, melyek hullámokban öntöttek el.

Aztán rájöttem, hogy ez valami nehezen megmagyarázható, ős(házi)asszonyi öröm. Hogy tudok – képes vagyok – gondoskodni azokról, akiket szeretek. Képes vagyok sütni nekik, ellátni őket, ételt (kenyeret) adni a szájukba. Olyat, amit magam készítettem, nem vásároltam. Hogy képes vagyok -  az anyáimhoz méltóan – ellátni a családomat. Hogy nem esem majd kétségbe, ha összedől a világ, és nem lesz szupermarket, és csak otthon lehet előállítani az ételt. Hogy mégsem vagyok olyan reménytelen és tehetségtelen háziasszony, mint amilyennek beállítottak mások. Hogy én is tudok kovászt készíteni, kenyeret keleszteni, tésztát gyúrni. (Ez utóbbi hihetetlenül kemény munka volt, nem is gondoltam volna, és nyomatékos 'riszpekt' az eleimnek - például a szigetszentmiklósi nagymamámnak, aki kemencében sütötte az óriás fehér veknit, amikor gyerek voltam.) 

Persze, sokat főzök és sütök mostanában. Nem is tudtam, hogy ilyen jó érzés. Jó érzés akkor, ha értékelik és igényelik a főztödet. Ha nem frusztrálnak, hogy hogyan sikerül az étel. Ha hálásak érte és ízlik nekik. Ilyenkor érdemes – és öröm főzni. Így most kétnaponta kerül az asztalra édes és sós; krumplis pogácsa vagy gyömbéres süti, sajtos rúd vagy banános-csokis muffin... És most a kenyér. Mint az étkezés misztériumának egyszerű, ám szimbolikus alapja. Szeretek azoknak főzni és ezzel örömet okozni, akiket szeretek. És ezzel, remélem, vénségemre jó háziasszony és szakácsnő válik belőlem. J