Apró csoda, avagy a közösségi portálok kézzelfogható haszna

Egyszer volt, hol nem volt,– még a múlt évezredben, a 80’-as évek közepén, - volt egyszer két barna hajú, barna szemű, két lábbal nem a földön járó, ábrándozós kiskamasz lány. Egy osztályba jártak, a Rádió gyerekkórusában énekeltek, együtt rettegték 7.-ben a matek szakos osztályfőnöküket, Margó nénit. Legjobb barátnők voltak, erről papíron is megesküdtek. Együtt irigykedtek azokra a nyolcadikos lányokra, akik már elveszítették a szüzességüket. Együtt lettek szerelmesek a 8. á-s fiúkba, ami tilos volt, mert ők a 8. c/z (zenei! :-) elitosztályba jártak. Együtt sétáltak szép tavaszi napokon a Bródy Sándor utcába a Rádióba, a kóruspróbákra. Együtt lógtak a Múzeum kertben, és fantasztikus történeteket találtak ki, gyönyörűséges romantikus hősökkel, akiknek mindig olyan exkluzív nevük volt, mint Joe, meg Jane, meg Vivien.

Aztán ahogy lenni szokott, vége lett a boldog, békebeli általános iskolai éveknek, és a középiskola már szétterelte őket. Mindez semmit nem változtatott azon a zsigeri, mélységes és megmagyarázhatatlan, testvérszerű barátságon, amit egymás iránt éreztek. Mintha legbelül lelkük összes rezdülése közös lett volna. Így tehát az egyik, aki korán szült egy ugyanolyan csillogóan ábrándozós barna szemű kislányt, megkérte a másikat, hogy legyen a keresztanyja a babának. Aztán úgy hozta a sors, hogy a Keresztanyu már az amerikai kontinensre repült szerencsét próbálni, amíg a másik még csak – és azóta is folyamatosan – elvágyódott azokra a fantasztikus helyekre, amiről gyerekkorukban álmodoztak. Sokminden történt mindkét lány életében, talán túl sok dolog is. Országok és városok, költözések és kapcsolatok – meg egy kontinens és egy óceán is – mind távolabb sodorta őket egymástól. Egészen addig, amíg végleg elveszítették egymást.

Történt mindez 13 éve. Azóta keresem a legjobb barátnőmet, - nem is, inkább nagybetűkkel, mert tényleg az – a Legjobb Barátnőmet. Kutattam a közösségi portálokon, tudakozókon keresztül, közös ismerősökön és barátokon át, azt interneten mindenhol… de nem találtam Őt. Maradt a nagy űr, olyasmi, amit csak a Lelkitársad elvesztésekor szoktál érezni.

Hétvégén történt egy csoda. A lányom Facebook oldalán volt egy anya-lánya kép rólunk, ami Koreában készült. Egyszer csak olvasok alatta egy kommentet: „Got ya my sweetloves.” Hát így találtam meg az én drága Legjobb Barátnőmet, 13 év után, a Facebook segítségével. Elkezdtünk levelezni, de az euforikus örömtől még mindig zaklatottak vagyunk… nehéz bepótolni 13 évet az interneten keresztül… Rio (így hívtam Őt gyerekkorunkban) Kanadában él, két kisfiú boldog anyukája. Ugyanúgy keresett-kutatott engem, mint én Őt. Nem is tudom elmondani, hogy most mit érzek, hogy végre egymásra találtunk. Egy biztos – nem engedjük el egymást soha többé.

 
 

Irány Portugália? Akár...

Kortárs magyar színdarabot (most majdnem automatikusan azt írtam, hogy drámát) néztünk meg hétvégén a Katona József Színházban. Szomorú leírni az evidenciát, hogy ha kortárs és magyar, akkor szinte bizonyosan dráma, tragédia, de legfeljebb tragikomédia.

A Portugál annyira nagyon magyar, hogy az már szinte fáj. Akárha egy olyan BAZ megyei falucskában játszódna, ahol megfordulok nyaranta, amikor az aggteleki cseppköveimet látogatom. Nyomorult balkáni sorsok arzenálja, akik tehetségtelenek a boldogságra és boldogulásra, de valójában észre sem veszik. Az egyetlen, aki próbál ágálni a személyes szabadsága és a privát mobilizációja mellett, az a bölcsész szakot végzett értelmiségi. Portugáliába készül, de megreked a toronymagas sörös rekeszek között. Mellette tipikus magyar karakterek vergődnek, legfőképpen alkoholisták, mert manapság (is) ez a legolcsóbb bú, – (és magyar identitás!) felejtő az Alpoktól keletre.

A Portugál a méltán nagyszerű Katona egyik sikerdarabja, immáron 10 éve. A legjobb színészek játszanak benne, kár, hogy mindössze kisujjból kirázzák a karaktert, - de se több, se kevesebb. A közönség sokat nevetett a környezethű szlengen, aztán rájött: ez azért nem is olyan vicces. Mert utóbb azért levonja a keserű konzekvenciát: MINDIG máshová vágyakozunk, és LEGTÖBBSZÖR el sem jutunk oda, vagy ha igen, azonnal TOVÁBBVÁGYAKOZZUK magunkat onnan is.

Talán eltűnök hirtelen

Dolgozott egy férfi nálunk a cégnél, úgy 5-6 évvel ezelőtt. Külső informatikai fejlesztéseket csinált az egyik programhoz, sokszor jelent meg a szobánkban, amikor hívtuk a help-desk-et, mert valami baj volt a rendszerrel. Csendes, halk szavú, szerény ember volt. Rendes, jól öltözött, udvarias, - az a 30-40 év közötti szingli típus, aki után két kézzel kapnak a hasonló korú nők – már aki csupán normális, egyedülálló pasit akar még magának ebben a lehetetlen életkorban.

Emlékszem, valami meg nem magyarázható kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Párszor találkozgattunk, egy irányba mentünk haza. Volt egy kis lakása az Örstől nem messze. Néha beültünk az Ikeába, elemezgettük a képeket, hogy kinek mit jelentenek a tengerparti tájak. Ittunk egy kávét, beszélgettünk, és mesélt a testvéréről is. Aztán valahogy abbamaradt az egész, nem is tudom, miért… talán mert valahogy – túl csendes volt. Majdnem jelentéktelen. Olyan volt mindig, - igen – mintha NEM IS LETT VOLNA jelen.

Most hallottam a hírt, hogy Karácsonykor öngyilkos lett. És ennyi. Az IT gyűjtött pénzt a temetésre. A hír letaglózott. Nem csak azért, mert minden (értelmetlen) halál döbbenetes. Kérdeztem a kollégáimtól, hogy emlékeznek-e rá. Senkinek nem jutott eszébe semmi. Mintha nem is létezett volna. Valahogy – eltűnt, nyomtalanul és hirtelen. Nem akartam a dolgok mögé gondolni. Hogy – bár 5 éve nem láttam, de - ha felhívott volna azon a reménytelen karácsonyi éjjelen, amikor csak úgy simán kiengedte az életet az ujjai közül… vajon mit tudtam volna mondani neki… vajon mennyi kell, hogy elég – hogy túl sok – legyen egy NORMÁLIS embernek, hogy befejezze a létezést… hogy igazi bátorság kell-e az öngyilkossághoz, vagy igazi gyávaság… hogy mit lehetett volna tenni…hogy ha más nem, akkor a végtelen magány teheti-e önmaga hóhérává az embert…

In memoriam Cs. S. Magánya múljék halálában.

József Attila: Talán eltűnök hirtelen...

„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”

Teszt - tanulságos

Körbeküldtem ma e-mail-ben egy kérést a számomra kedves embereknek. "Írjatok valami biztatót." A válaszok tanulságosak voltak, néhol vidámak, kedvcsinálók és gondoskodók. Pont ennyi kellett kimozdulni a lélektani holtpontról. Név nélkül idemásolok egyet-kettőt, és köszönet érte a küldőknek! (hát ilyen emberekkel, EMBEREKKEL vagyok körülvéve. :)

• „Holnaptól napos időt mondanak. :) "


• "Biztató: Ha valaki szeret és elfogad olyannak, amilyen valójában vagy,(még ha néhanapján undok és rosszkedvű is vagy imádlak!) akkor lelked tiszta és szabad, boldog örömmel szárnyalhat!! Hogy benned is ott lakik a csoda, ebben hinned kell minden nap! Ne hagyd, hogy bárki azt mondja: a mindenségnél kevesebb vagy!”
  
• "HAJRÁ! :)


• "Szia! Nem tudom mi a gond, de íme egy versem:
  Isten mindig megvéd
  Mindig megvéd Isten
  Megvéd Isten mindig
  Isten megvéd mindig
  Megvéd mindig Isten
  Mindig Isten véd meg"


• „A mostani fájdalmad is csak értékesebbé teszi számodra azt, amid van. Ez mind-mind erősebbé tesz. És azt is tudnod kell, hogy azért vagyunk a földön, hogy tapasztaljunk, tanuljunk, fejlődjünk. Neked most ezzel van dolgod!!! Fogadd el, és máris könnyebb lesz picit elviselni a hiányt. Ahogy Márai Sándor mondta, az élet fontos, döntő pillanataiban mindig egyedül vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a legkritikusabb percekben bárki is van mellettünk, a félelmeinket, démonjainkat CSAK MI tudjuk legyőzni, a saját szívünket teljesen csak mi nyugtathatjuk meg. Azt gondolom, az sem baj, sőt kell is, hogy megéljük a bánatot, a fájdalmat. Nem kell, és többnyire nem is lehet megúszni ezt. Ha fáj, hadd fájjon.„


• "Az Úr még a rosszakaróid tetteit is a Te javadra tudja formálni… ez a mai bölcsességem neked. fél 3-kor egy kávé fent? velem? és az örök mosolyommal és jókedvemmel??"


• "Jön a tavasz Melinda!!!!! :)))) Én már alig várom…."


• "Ne tessék nekem negatívnak lenni. Nekem is lenne rá okom, de rájöttem, hogy ezt az ember a fejében rakja össze, és ÉN döntöm el, hogy szenvedek vagy élek, felbukom vagy talpon maradok.”


• "Jön a tavasz!!! Melegszik az idő, csicseregnek a madarak, lehet kint séltálgatni. Nem kell termopulcsi a kabát alá, egy harisnya is bőven elég a nadrág alá. Süt a napocska (már amikor) töltődik fel az ember. Hóvirágok lepik el a kerteket, rügyeznek a fák."


• "Biztató. :)"

Ne veszítsd el magadat!

„Csak ne veszítsd el magadat!” - ezt kérte az okos-bölcs kis/nagylányom ma tőlem. Látta, hogy magam alatt vagyok, hogy az erőltetett jókedvem csupán a felszín, de méltányolta az igyekezetemet. Engedett a zsarolásnak, miszerint a mai napot velem tölti. Amolyan „anya-lánya” napot tartunk, amilyet szoktunk rendszeresen. Szükségem van ezekre az együtt töltött napokra, valljuk be, nekem jóval inkább, mint Neki. Eljön (eljött) az az idő, amikor az elengedés fenyegető árnyékában jóval inkább ragaszkodom a gyermekemhez, mint Ő hozzám. Így van ez rendjén, tudom én. Mindenki ezzel vigasztal (?), erre biztat. Ezzel kapcsolatban még eszembe jutott egy nagy igazság, amelyre a napokban több alkalommal rácsodálkoztam, mert valahogy folyton az utamba került, egymástól független fórumokon.

A legtöbb problémánk valószínűleg abból adódik, hogy elvárjuk, hogy úgy szeressenek, ahogy mi szeretnénk, hogy szeressenek. Hogyan is írta ezt Coelho a Zahírban? „A szenvedés abból fakad, hogy elvárjuk, hogy úgy szeressenek minket, ahogy elképzeltük - ahelyett, hogy hagynánk, hogy a szeretet úgy nyilvánuljon meg, ahogy akar: szabadon, zabolátlanul, ereje teljében, vezetve minket, megakadályozva, hogy megálljunk.” Engedem, hagyom, hogy a lányom úgy – és annyira – szeressen, ahogyan képes rá.

Az „anya-lánya” nap jól sikerült, csak rövid volt. A nézelődés, vásárolgatás után kedvenc helyünkre ültünk be, (Starbucks híján) a Frei kávézóba, a Libriben. Hangulatos az a hely. Patinás kávéfőzők, stílszerű és ízléses dekor a világ kávékuriózumainak vidékeiről, körbevéve a csodálatos Guttenberg féle könyvekkel, az igaziakkal. A körtés-karamellás tortaszelet felér a cheescake-kel, a limoncellos kávé a white chocolate moccha-val. Mindenkinek ajánlom a Frei kávézókat, tisztességes árakkal és különlegességekkel várják a vendégeket a könyvesboltokban, - sajnos, egyelőre nem sok helyen. A Nagyi gyümölcsteáját ki ne hagyjátok!

http://www.cafefrei.hu/

Menni vagy maradni? 1. rész

Nézem a téli olimpiát mostanában, ami számomra is meglepő, mert nem vagyok egy vérbeli sportrajongó. Most viszont már a nyitógála is lenyűgözött, a lányommal együtt csodáltuk a fenséges kanadai tájakat, a soketnikumú és barátságos embereket, a káprázatos nyitóműsort. Furcsa volt érezni a meghatott borzongást a sportolók bevonulásánál, mert a görög, a koreai és a magyar zászló láttán egyaránt kirázott az a bizonyos jóleső hideg. A görögök mindig is a kedvenceim voltak. Akárhányszor jártam meseszép, archaikus és legendásan (és igazul!) vendégszerető országukban, mindig boldog voltam. Életem legfelejthetetlenebb emlékei a görög szigetekhez kötődnek. A kék-piros, jin-jangos koreai zászló evidensen felzaklatott. Most már tudom, mi küzdeni akarás, egyéni gondolkodásmód és emberfeletti tréning van a koreai sportolók mögött. Magyar zászló – érthető. Érthető?

   

Mostanában egyre több emberrel talákozom a saját mikrokörnyezetemben is, akik tőlem – az ázsiai élményeimtől – függetlenül el akarják hagyni az országot, mert egyszerűen nem érzik, hogy valaha boldogulni tudnának itthon. Különböző nemű, korú, vallású és politikai nézetű, társadalmi és családi státuszú, anyagi helyzetű embertől hallom ezt. Elég sokan emlegetik Kanadát, mint lehetséges letelepedési országot. Legjobb barátnőm nyáron megy ki Torontóba, és nem szándékozik addig hazajönni, amíg nem talál állást, lehetőséget. Mi motivál egy három gyermekét egyedül nevelő, frekventált szakmával, releváns angol és francia tudással nem rendelkező nőt, hogy másik kontinensen próbáljon új életet, vagy csak egyszerűen életet kezdeni? Nem nagy volumenű életet, csak ami felváltja az itteni konstans vegetálást és túlélést valami élhetőre...

Tudja Ő is, tudom én is, tudjuk mindannyian, hogy máshol sem kolbászból van a kerítés. Túl sok ismerősöm él azonban külföldön, és túl sok pozitív visszajelzést kapok azzal kapcsolatban, hogy odakint (Írországban, Angliában, Svájcban, Máltán, Kanadában, Kínában, USA-ban – csak innen hallottam híreket) könnyebb az élet. Nyilván az is, hogy valahol könnyebb boldogulni, soktényezős dolog. Az bizonyos, hogy Kanada hivatalos migrációs programmal rendelkezik, Ausztrália és Új-Zéland szintén. Végigmentem a kitelepülési feltételek folyamatán, kitöltöttem a pontrendszert. (különböző kritériumok alapján adnak pontokat, életkor, gyerekek száma, iskolai végzettség, munkatapasztalat, nyelvtudás, stb…) Érdemes felvenni a kapcsolatot ilyenkor a külföldi magyar intézetekkel, iskolákkal, médiával, hogy szükség van-e anyanyelvi munkaerőre. Legfőképpen – mindent félretéve – a nyelvtanulásra kell koncentrálni.

Aki végleg elveszítette minden reményét az itteni boldogulással kapcsolatban, lépjen tovább a sopánkodás és önsajnálat egy helyben toporgásából. Jusson el a végső elhatározásig, miszerint szerencsét próbál máshol. Ne hibáztasson másokat és ne várjon segítséget másoktól. Vegye számba a lehetőségeit, és ne hezitáljon tovább. Zárja le az itthoni dolgait, és tegye meg az első lépéseket. Soha nem késő nekiindulni a nagyvilágnak – csak legyen visszaút, ha úgy alakulnak a dolgok.

Van-e élet Korea után?

Hosszú ideig gondolkodtam azon, hogy közel fél éves koreai tartózkodásom után lesz-e bármilyen érdemi mondanivalóm. Varázslatos királyi palotákról írtam és titokzatos buddhista kolostorokról. Pompás követségi fogadásokról és multikulturális különbözőségekről. Lótusz-lampionos fesztiválról és tengerparti utazásról. Sic transit gloria mundi. Lehetséges mindezek után bármi érdemlegeset írni? Érdekel-e valakit eztán az, amit mondani szándékozom? Hozhatnak-e a szürke hétköznapok, a mindennapos lélekölő taposómalom olyan élményeket, melyeket érdemes megosztani másokkal? Mikor múlik el végre az az automatikus reakció, hogy minden második gondolatom a „(bezzeg) Koreában ez úgy volt, hogy” kezdetű kesergés...

A hazatérés után hetekig tartó lelki lábadozás után rájöttem, hogy nem szabad mazochista módon nosztalgizázni, hanem le kell zárni a múltat, túl kell lépni rajta. Szép volt, jó volt, elmúlt. A mának kell élni, és minden napnak leszakítani gyümölcsét, ahogy a bölcs rómaiak tartották. Meg kell tanulnom vágyakozni az után, ami az enyém. Ha csak ránézek a fejlécre, látom azt a sok csodát, ami itt van velem, Magyarországon, hát hogy feledkezhettem meg róluk… Aggtelek és a Baradla barlang, Kapcsolcs és Művészetek völgye, Őrség és Múzeumok éjszakája, palóc húsvét Hollókőn, Ördögkatlan Pécs mellett, Őrség a végeknél... és nagyon sokáig folytathatnám a felsorolást. 2010. a Fesztiválok Éve, érdemes folyamatosan figyelni a www.itthon.hu és a www.fesztival.itthon.hu oldalakat. Egyszóval, igen – van élet Korea után. :-)

Indulás

A blog hamarosan indul.

















Addig türelmet kérek.