Elváló gondolatok Valentinkor

Na most az igazat megvallva, kissé tudathasadásos állapot este 10 óra felé üldögélni Szöul egyik Starbucks-ában, és azon elmélkedni Valentin napon, hogy áprilisban miként adom be a válókeresetet Budapesten. Hmm. És ahogy ezt itt most leírom, tágranyílt szemmel figyelem magamat a szemközti ablak üvegében, hogy na most mi van... Szapora szívverés? Kezdődő sírógörcs? Félelem, netán kétségbeesés? Esetleg megkönnyebbülés?

SEMMI. Körülöttem és mellettem viháncoló párok, ajándéktasak szigorúan csak a fiúk előtt. Telt ház van, a levegőben ellenállhatatlan pörkölt kávé illat terjeng, vanília és fahéj kúszik bele. A tálcámon monstrum vanília latte, és csoki, amit eredetileg másnak szántam. Előttem az ablakon át Jamsil villódzó fényei, sok-sok autó és ember cikázik bele az éjszakába. Szöul egy egyszerű hétköznap este is vibrál, mintha sosem akarna nyugodni.

 

Válóper, ízlelgetem a szót, és analizálgatom a reakcióimat. Apró, amolyan szájelhúzós bosszankodás jön – hát hogy is van ez? Kérem szépen, nekem nincs ebben gyakorlatom - mint ahogy a házasság „állapotában” vagy a feleség státuszban sem, hisz alig volt időm meg – és hozzászokni. Marity Melinda, mint feleség. Marity Melinda házasságban. No és Marity Melinda válófélben. Ezek olyan – hogy is mondjam... – személyemmel "összeférhetetlen" fogalmaknak tűntek mindig.

Rákerestem nem rég a neten, bontókereset, formalevél. Két tanúval....hát ez meg minek?! A barátaim, akikre gondoltam, tőlem messze, Angliában vannak. Vajon lehet ezt két (szinte) ismeretlen emberrel intézni, ahogy az esküvőnkön is történt? Két vadidegent leszólítani a bíróság előtt, hogy „Te figyu, lennél a tanúm a házasságomat felbontó kereseti levelemben?” Vicces... :) Illetéket felperesként fizetek, ez rendben is van. (Sosem voltam felperes... ) De jobb esetben is 4-5 hónap (!!!), amíg elválasztanak. Na, ez dühít kissé. Felnőtt emberek el tudják dönteni békéltető tárgyalások nélkül is, hogy a kapcsolatuk végleg tönkrement és nem kívánják folytatni, semmilyen formában. Vajon miért nem lehet ezt is lerendezni 3 nap alatt, mint az esküvőnket?

S akkor most már óhatatlanul sorjáznak a problémás felvetések...Lesz-e remegő láb az első tárgyaláson, amikor az ember először találkozik a másikkal? Lesz-e legörbülő száj és bizonytalan hang, amikor kérdez a bíró? (egyáltalán – mit szoktak ilyenkor kérdezni...?) Kell- e valaki, aki elkísér és a karjára támaszkodhatom, ha elhomályosul előttem a terem? Egyedül kell – egyedül szokták, egyedül fogom – ezt végigcsinálni? Mikor leszek ---- szabad? Hogyan számol el az ember a megszegett ígéretével, azzal az ominózus „igen”-nel, ami a „jóban-rosszban” kérdés után hangzott el...?

Mélyet kortyolok a lattéból, és önkéntelenül firtatom még magamban, hogy vajon hányan vannak, akiket gonosz örömmel tölt el a „hír”. Hányan vannak az irigy kárörvendők, a kaján „én tudtam előre” kamu-jósok, a lelkiszegény fanyalgók, akiknek valószínűleg ezzel megvan az aktuális havi egy örömük. Hányan lesznek az öntelt mindenttudó arrogánsok, akik szerint nem így, hanem máshogy kellett volna... a rosszmájú beszólogatók, akik ujjongva dőlnek hátra, mert már az elején megmondták, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen... :)

Nekik csak annyit: IGAZ volt. S talán még apró betűvel annyit, hogy nem, a várakozásokkal ellentétben nem fogok kétségbe esni és feladni, bocsi, hogy csalódást okozok újfent. :) Mert most elárulok egy nagy titkot: amikor összedőlni készül a világ, és összeroppanni a lélek, akkor váratlanul és a semmiből előtűnve, megmagyarázhatatlan módon, valami hatalmas és erős, mindent betöltő nyugalom száll az emberre. Ez talán a lélekerő...? Nem tudom, hogyan, kitől, és hogy mivel érdemli ki az ember. De a legnagyobb krízisben egyszer csak „megerősíttetünk" lélekben és testben.

Kívánom tehát magamnak a továbbiakban azt az ajándékul kapott, kincsként őrzött nyugalmat, higgadtságot és erőt, amivel most rendelkezem. Kívánom a megingathatatlanságot, hogy véghezvigyem azt, amit elterveztem. Kívánom az Igaz Barátok lelki támaszát, hogy az kontinenseken és országhatárokon át is célba érjenek. Kívánom magamnak a lezárás képességét, a továbblépés lehetőségét, az új élet hirtelen feltárulkozó, végtelen lehetőségeinek esélyét. Az erőt és a lelket ahhoz, hogy hamarosan újra tudjak ölelni, bízni, szeretni.

És most már ugyanezt a (még) Férjemnek is.