Szarvasvadász

Mire nem jó a nyári időszámítás. Az óra visszaállítás miatti álmatlanság végett ottragadtam a Filmmúzeum éjszakai programján, a Szarvasvadász című filmopuszon.

Emlékszem, 17 éves voltam. Az újpalotai baráti társaságomat "Bagoly-band"-nek hívtuk. A hétvégi bulik imádott bagoly-feelingje számunkra azt jelentette, hogy 15-20 ember összegyűlt egy 9. emeleti panellakásban, a Vilikééknél, akinek a legfelvilágosultabb és megértőbb (értelmiségi) szülei voltak. (Valószínűleg csak jobbnak látták, ha ott nyomorgunk szem előtt, és nem a játszótéren szipuzzuk zacskóból a technokol ragasztót... :-)) Szóval jópáran összejöttünk, és hubertus mámorban lebegve, hering módjára összezsúfolva hallgattunk éjjelente a Szférák zenéjét, Jean Michael Jarre-t vagy Vangelist. Az élet nagy dolgairól értekeztünk bölcsen, és fejlett rendszerkritikánkat az akkor áldásnak számító, nyugatról beszerzett, egy darab magyar narrátor által alámondott (!!!) szalagos videokazettákra felvett filmekből merítettük. Tucatjával néztük a vietnámi háborúról szóló drámákat is, - állíthatom, hogy részint ezeken szocializálódtam. Így lett kamaszkorom meghatározó élménye a Hair Forman-től, Alan Parker Madárkája, Oliver Stone-tól a Szakasz, és a Szarvasvadász is, Michael Cimino-tól.

Így utólag ezekből a filmekből mi egyetlen legfőbb mondanivaót értettünk ki, mégpedig a barátság mindent elsöprő erejét. Előbb voltak ugyanis életre szóló(nak hitt) barátságaink, mint világot megváltó szerelmeink. Hittünk abban, hogy örök barátságokat kötünk, egy életen át egy csapat maradunk. De Niro és Christopher Walken orosz rulettes duettje a legőrültebb és legönfeláldozóbb haláljáték a filmtörténelemben. Soha, sehol ilyen mélységű igaz barátságot még nem láttam vásznon megjeleníteni. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz is, hogy rálássak a film arculcsapó társadalomkritikájára, és az örök igazságra – a háború általános érvényű értelmetlenségéről.

Hát ilyen egy klasszikus, örök értékrenddel rendelkező film. Több mint 20 (30) év múlva is maradandó nyomokat hagy az emberben.

A Föld órája

A kék-zöld planétánk jelképesen kapott egy órát ajándékba ma este. Ez főként egy egyórás demonstratív, globális világítás kikapcsolást jelentett, elsősorban marketing céllal. Elsötétült a Colosseum, a Big Ben és az Eiffel torony.

Sötét lett a mi kis szobánkban is, habár ez korántsem rendhagyó állapot. Naplementétől lefekvésig nálam általában csak mécsesek égnek, szinte minden este. Nem járultam tehát hozzá érdemben a kezdeményezéshez. Ám legalább nem álltam hozzá olyan flegma-renitens módon, mint azok a primitív „csakazértse” bagázsok, akik minden különösebb ésszerű indok vagy magyarázat nélkül, csupán brahiból és élből tagadnak minden ilyen jellegű környezetvédelmi kezdeményezést, társadalmi megmozdulást vagy polgári jószándékot.

MIÉRT?

Miért vagyunk – nem csak egyénileg, hanem össztársadalmilag is– ilyen bunkón és makacsul engedetlenek? Miért nem dobjuk ki szelektíven a hulladékot? Miért nem zárjuk el a vízcsapot, miközben fogat mosunk? Miért nem veszünk energiatakarékos izzókat? Miért nem használunk nylonszatyor helyett környezetbarát bevásárló tasakot? Miért nem oltjuk le a villanyt egy órára, legalább a Föld óráján? Miért hisszük azt, hogy mindez semmit nem számít, mert csupán csepp a tengerben?

Másfelől, ha jobban belegondolok, arrogánsan cinikus és kiábrándító kezdeményezés ez. A Földnek adni egy órát – vanitatum vanitas, a "hiábavalóságok hiábavalósága" értelmében: ennek a Földnek, akinek - saját időszámítása szerint – már csak tizedmásodpercei vannak hátra. Miattunk.

Gyarló az ember

Valami elképesztő élményben volt részem...

Az úgy történt, hogy lassan éreztem, ahogy hátradőlök, és a lábam megemelkedik. Párnás szorítás kulcsolódott a végtagjaimra, és kényelmes puhaságba ágyazódott a testem. Fülemben halk, meditatív keleti zene akkordjai csendültek fel, a testem szinte lebegni kezdett a kényeztető közegben. Aztán valami körkörös erő masszírozta végig a derekamat, majd feljebb kúszott a gerincem mellett két oldalt, és erőteljesen nyomogatta a lapockámat. Majd értő "kezek" lazították végig a nyakamat, és a tarkóm felett egészen a koponyámig kúsztak. A talpamtól a fejem búbjáig átjárt valami frenetikusan jó, felszabadult érzés. Olyan volt, mintha a fájdalmat szálanként húzták volna ki a testemből... A görcsök elsimultak, totális relaxálásnak adtam át ernyedt izmaimat, és nevetnem kellett hangosan, olyan jól éreztem magam fizikailag és szellemileg.

Aztán vége lett. És én csüggedten vártam, hogy újra és újra átélhessem ezt a 15 perc gyógyító bűverejű masszázst. A cégünk tudniillik felállított két csoda-masszázsfotelt, melyet az agyonterhelt dolgozók jobb fizikai közérzete végett szereztek be. Én, a szkeptikus, aki még soha semmilyen emberi masszázson nem vettem részt, - mert nem viselem el, ha idegenek fogdosnak, még ha gyógyító szándékkal is – azonnal függő lettem az ultramodern, állíthatós-zenélős kényeztető fotelektől. Az olyan gyarló emberek számára, mint én, ez maga volt a földi paradicsom. Erősen gondolkodom azon, hogy otthonra is be kellene szerezni egyet... kár, hogy a finanszírozáshoz valami más cégnél kellene dolgoznom, és minimum felsővezetői beosztásban... :-(

Egységes, osztatlan ünnepünk

Kitűztem ma a kokárdát, aztán elbizonytalanodtam. Nemzeti jelképeinknek és szimbólumainknak manapság túl sokan tulajdonítanak többértelműséget, mögöttes tartalmat vagy - rosszabb esetben - politikailag pejoratív jelentést. Pedig mindenféle übermagyarkodó vagy jobboldali érzület nélkül - politikai ideológiáktól mentesen és abszolút semlegesen - csupán az elismerésemet, hálámat és tiszteletemet akarom kifejezni a márciusi ifjak előtt. Az 1848-as forradalom és szabadságharc ideája egységesen, - pártállástól és hazug demagógiáktól függetlenül - képes volt a piros-fehér-zöld lobogó alá terelni a magyarokat. Azóta ez az egyetlen nemzeti ünnepünk, melyet minden korszakban minden hatalmon lévő éra tolerált. Ám az egységes, osztatlan és méltó ünneplést még nem sikerült gyakorolni 1989 óta.

A kokárdáról még csak annyit, hogy finoman szólva jobboldali érzületű kolléganőm csodálkozva kérdezett rá: "Te felvetted a kokárdát? Rólad nem is gondoltam volna..."

Ebből a megjegyzéséből több sajnálatos konzekvenciát vontam le:

• szerinte én véresszájú baloldali vagyok


• a véresszájú baloldaliak nem is hordhatnak kokárdát


• a kokárda viselése egyértelműen csak a jobboldaliak privilégiuma


• aki kokárdát visel, az egyértelműen jobboldali.

Óvatosan hát a nemzei jelképeinkkel. :(

Magam vagyok

Az Ildikókról jut eszembe. Hogy mennyire fontos szerepet töltöttek be az életemben, és töltenek most is.

Először is a Húgom, aki Ildikó, és több mint 10 éve távol él tőlem. Kínában, Hong-Kong mellett, Kanton tartományban. Van egy japán férje, hat gyönyörű gyermeke. Munkája, amit szeret, otthona, ahol nyugodtan élhet, céjai és tervei, és mindenek előtt hite. Boldog, hála Istennek. Boldogtalan én vagyok, - egoistán boldogtalan – mert az ember, akit a legfontosabbak és legszeretettebbek közé tartozik, nagyon régóta nincs velem.

Másodszor a legjobb barátnőm, aki Ildikó szintén. Több mint 10 éve nem távol él tőlem. Kanadában, Vancouverben. Van egy okos férje, két gyönyörű gyermeke. Munkája, amit szeret, otthona, ahol nyugodtan élhet. Mostanában találtunk újra egymásra, és remélem, hogy boldog. Boldogtalan én vagyok, önzőn boldogtalan, mert a lélekben hozzám legközelebb álló barátom régóta nincs velem – és nagyon soká fogok találkozni Vele.

Harmadszor a lányom, aki csak szegről-végről Ildikó, - Marity Bianka Ildikó – a fentebb felsorolt két személy iránti tiszteletből és szeretetből. Ő ugyan még velem él, de néha már úgy érzem, hogy lélekben egyre távolabb. Érthető ez egy majdnem 18 éves fiatal felnőttől. A szerelem, a barátok, az iskola, az egyéb közösségek lassan hátrébb szorítanak a priorizációs listán. Csak remélni tudom, hogy ez nem érzelmi hátrébb sorolást jelent. Csupán annyit, hogy most más jellegű kapcsolatokban kell megtalálnia a helyét, más élethelyzetek lettek fontosabbak vagy ad hoc – „élendőek”.

Legvégül pedig eszembe jut a férjem. Az Ildikókhoz effektív nincs köze, bár két adekvát dologban nagyon is. Egyrészt Ő is dobogós helyet foglal el a Szeretettek és Számomra Fontosak között. Másrészt pedig – és ez is egy szomorú közösség: Ő is távol él tőlem, több mint egy hónapja, több mint egy éve, de mintha évtizedek lennének. Dél Koreában, Szöultól nem messze, Gwangju városkában, több ezer kilométerre tőlem. Ez az én szomorkás rondóm, Ildikó napja alkalmából. Mert rá kell hogy ébredjek újra, hogy azok az emberek, akiket szeretek, akik erőt adhatnának a mindennapokban, akikre szükségem van vagy lenne, távol vannak – vagy kerülnek lassan – tőlem, - és nem csak földrajzi értelemben.

Isten éltesse az Ildikóimat.

Tóth Árpád: Magam vagyok

Magam vagyok. Nagyon.
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura, én. Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.

Köszönöm, hogy nő vagyok

Drága Uram! Köszönöm, hogy a gyengébbik nemhez tartozom, amelyről már rég kiderült, hogy az erősebb.

Köszönöm, hogy sokszor sírok, mert az azt jelenti, hogy érzékenyebb vagyok a világ történéseire, mint az Erősek. Köszönöm, hogy naivitással vádolnak, mert az azt jelenti, hogy még mindig rá tudok csodálkozni a mások által észre sem vett szép dolgokra. Köszönöm, hogy nem tudok logikusan és analitikusan gondolkodni, mert az azt jelenti, hogy helyette kreatív vagyok, és például nem felejtem el az ünnepnapokat, a sok szürke hétköznap között. Köszönöm, hogy jóval magasabb az EQ-m, mint az IQ-m, mert a szívem mélyén sokkal humánusabban oldok meg élethelyzeteket, mint mások. Köszönöm, hogy nem tudok két lábbal a földön járni, mert az azt jelenti, hogy képes vagyok még vágyakozni és álomvilágban élni. Köszönöm a havi görcseimet, mert az azt jelenti, hogy van egy mindenkinél drágább kincsem, a gyermekem, és van esélyem átélni még ezt a csodát.
Köszönöm, hogy meggondolatlanul költöm a pénzemet és nem vagyok képes normális budget-t vezetni, mert az azt jelenti, hogy képes vagyok a férjemet mindig elbűvölni egy új tunikával vagy mintás kendővel. (és képes vagyok megkülönböztetni a sötét barackrózsaszínt a lazacszíntől vagy a téglavöröstől, nem úgy mint mások, akiknek az alapszínek felismeréséből áll az esztétikai kompetenciájuk.)

Egyszóval, köszönöm, hogy azokban a kétségbeesett pillanatokban, amikor nyers erővel, érzéketlenséggel és primitív agresszióval kellett volna megoldani egy bizonyos helyzetet, és azért imádkoztam, hogy egyessel kezdődjön a személyi számom, nem tettél eleget meggondolatlan kérésemnek.

Köszönöm, hogy nem férfinak születtem!

Ps: Köszönet a férfikollégáknak is, akik így köszöntöttek minket a munkahelyünkön.
:-)