Borúra ború

Fotó: Hír24

... aztán meg némi derű, bár a szám íze még mindig keserű. Nem akartam én ezt rímbe szedni, mert rímelni való kedvem sincs, csak így jött ki belőlem. Néha már olyan tömény és hányingert keltő a méltatlanság és a tehetetlen düh, hogy az ember csak legyint bosszúsan és annyiban hagyja, csak a rossz szájíz marad meg utána, és sejteti  azt a halovány diszkomfort érzetet, hogy megint elveszett egy csata.

Ja, bár inkább a háború veszett el, alapvetően, ám egy apró csatát mintha megnyertünk volna. ’Megnyertük’, mondom nagyképűen, bár – sajnos – semmilyen érdemem nem volt benne, ha csak az aktív emocionális és vehemens drukkolást nem vesszük annak... A jelenlegi Köztársasági Elnök plágiumbotrányát mindenki ismeri, felesleges újra felidézni, mert csak az a bizonyos émelygés tör rám megint. Hetek óta figyelem a fejleményeket, hova kanyarodik ez a kínosan undorító ügy, ki, kivel, hol, mikor, hogyan próbálja eltussolni az orbitális és nyilvánvaló tisztességtelenséget, meddig süllyedhet a „kéz kezet mos” mechanizmusa, meg a „betyárbecstelenség” az aktuális politikai elit sleppjében. Jelentem, pontosan elegendő mélységekig. Még azon is túl.

Mert lehet  arrogánsan nyilatkozni, és a ’csakazértis’ nagyképű kivagyiságával elutasítani a vádakat. Lehet Ázsiáig menekülni a Vizsgálóbizottság elől, végül is elég messze van ahhoz, hogy elérjen odáig az igazság. Lehet még vastagabb bőrrel és lenéző félmosollyal belemondani a kamerába, hogy ’ugyan már, hova gondolnak, nem mondok le, mert győzött az igazság, és nincs kettős mérce...’ Lehet parolázni a koreai MAGYAR szakon dolgozó oktatókkal, ünnepeltetni magát az embernek a koreai, MAGYART tanuló diákokkal, átvenni dicsőséges és elismerő díjakat... Csak az a baj, és megvallom, az b*asz fel engem leginkább idegileg, hogy ezeknek a diákoknak egy részét én is ismerem. És tartok tőle, nem akadt ott senki, aki felvilágosította volna őket az éppen aktuális eseményekről, meghurcoltatásról, plágiumról, közutálatról, piedesztálról való totális letaszíttatásról. Vagy ha akadt is, nem valószínű, hogy a helyzete megengedte, hogy reálisan nyilatkozzon a vezető magyar politikus botrányáról, netán saját személyes etikai és politikai meggyőződése miatt ne nyújtson kezet a parádézó elnöknek. Tudjuk jól, az ember manapság nehezen engedheti meg magának azt a luxust, hogy elvei legyenek. Azok a hétköznapi hősök pedig lassan kivesznek a nyilvánosság színteréről, akik meggyőződésből vagy gerincből és tartásból nem vesznek át Kossuth díjat, vagy nem fognak kezet az éppen jelenlévő zsarnok vezetéssel.

Fotó: Hír24

Ám mindeközben itthon született egy végre méltó és bátor döntés is, miszerint megfosztják a Köztársasági Elnök „Urat” a doktori címétől. És bizony az aktuális politikai vezető rezsim is pálfordult egyet, és megeresztett egy „ejnye-bejnye, ezért már sajnos nem tudjuk tartani a hátunkat, úgyhogy mossuk kezeinket...” – telefont a frankfurti tranzit VIP várójában rostokoló plagizálónak. No, hát fordult a kocka, ezt – lefogadom – senki sem (merte volna) gondolni, legfőképpen az Elnök „Úr” nem, aki most hezitál, bizonytalan és hallgat. ’Monnyonle!’, hogy a klasszikust idézzem, vagy inkább ne is merjünk nagyot álmodni... Szóval én inkább csak csendben csodálkozom és hálálkodom, hogy talán mégis van isteni (politikai) igazságszolgáltatás, és vannak olyan mértékű méltatlanságok és szégyenek, melyek nem maradhatnak megtorlatlanul. Így a mai végtelenül borús napon, amikor még az időjárás is elővette az ’ítélet-jellegét’, némi derűt vélek felfedezni, vagy inkább nagyon halovány fényt, az igen sötét alagú legeslegvégén...

A volt koreai diákjaimnak, kedves ismerőseimnek, akik most (talán kicsit hivatalból és ’illikből’) lelkendeznek a Nagy Magyar Köztársasági Elnök Úr látogatásán, majd ajánlok pár kijózanító és IGAZ írást az eseményekről. Persze csak ha kérdeznek. Mert én már nem veszíthetek semmit. J

http://www.hir24.hu/belfold/2012/03/29/tiszteletbeli-oregdiak-lett-schmitt-palt/

http://www.delmagyar.hu/belfold_hirek/schmitt_pal_mar_nem_doktor/2271844/

http://index.hu/belfold/2012/03/29/schmitt_megkapta_a_selyemzsinort/

A napsütés szösszenetei

Olyan tavasz van, hogy az már szinte nyár. Önkéntelenül is mosolyogni kellett, ahogy sétáltam lefelé a dombról a Lányommal, - aki mellesleg inkább azon bosszankodott, hogy nincs tavaszi kabátja. (Tudom, láttam, emlékszem rá. Kicsi, drapp, velúr utánzat, csinoska. Csak elő kell kutatni.) Na ja. Az egy mocsok meló. Bezsákolni a kötött sálakat, bundás csizmiket, meleg kabátokat. Előhalászni a levendulás csomagokkal telerakott tavaszi és nyári zsákokat. Újramosni a vidáman színes tavaszi és nyári göncöket, majd kirakni az egyre erősödő napsütésre. Mert napfény-illatú ruhákra vágyunk, a tél nehéz, avítt szagai után.

Ilyenkor nálam már – jobb időkben – kivirult a kert csücske vagy a balkonláda. Apró, erőtlenül melegházi, ám attól függetlenül szépséges kicsi színes virágokkal tömtem tele a balkonládát. Korai kék árvácskával, elegáns törpenárcisszal, gyönge százszorszéppel, és egyéb bájos egynyári palántamix-szel. A tövek mellé – mások által elítélendő módon – még épphogy a jóízlés határát súroló kerámia béka került. Mit tegyek. J Néha imádom a giccset. Az „esztétikus giccset”, már ha létezik ilyen. Ám ha csak ablakpárkány unk van, azt is fel lehet dobni jókedvre derítővel. Az egyik kedvenc dekorációm is ilyenkor kerül ki, ami nem más, mint a jácint-keltető váza. Ezt bármelyik barkácsboltban, lakberendezési áruházban vagy nagyáruházban megkapjuk, nem sok pénzért. A szűknyakú vázába nagy jácintgumó került, melynek lógjon a vízbe a gyökere. Nagyon csinos látvány, ahogy terebélyesedik a növény, burjánzik a buja illatot ontó virágfej.

S ha már színes és virág, ellenállhatatlan ruházatra leltem az elmúlt hetekben, melynek csak az az egy baja van, hogy nem én találtam ki. Újra divatba jött a kalocsai hímzés, (vagyis hát: volt igazán divatos és népszerű egyáltalán...?) a népművészeti mintákkal tarkított ruhák, főleg farmerek és ingek. A magyaros desing ellenállhatatlan, ízléses, és nagyon szép. A kreatív ötlet a Folk Fashion  fantázianevet viseli, és sajnos elég borsos az ára. Kincseket érne most egy ügyes kezű nagymama, dédi vagy nagynéni, aki ingyen felhímezné a már meglévő mellényre, kabátra vagy nadrágra a kalocsai, hollókői vagy matyómintát. Én még tanultam varrni, kötni és hímezni a gyakorlati foglalkozáson és technika órán az iskolában, szóval lehet, hogy nekidurálom magamat, és ráálmodom, megkreálom a saját elképzelésemet az egyik farmerkabátomra. Hogy igazán stílszerűen ünnepeljem a tavasz visszavonhatatlan kirobbanását. J

ÉLET.IGEN.

Fesztiválon, kiállításon voltam a hétvégén, nem vendégként, hanem dolgozóként. De soha ennyire ’odatartozónak’még nem éreztem magamat. És mivel kedvelek mindent, ami magyar(os), autentikusan vásári és finom, nagyon jól éreztem magamat. A Kézműves Magyar Ízek Vására olyan kezdeményezés, mely népszerűsíteni, és újra az asztalokra kívánja rakni az eredeti, magyar, kistermelők által termesztett, tenyésztett és gyártott termékeket. Mert bár nem kell cégér az igazi finom tanyasi tésztának, őrségi méznek, mátrai bornak vagy göcseji sajtnak. Mégis hajlamosak vagyunk irreálisan elmozdulni a multik polcain található tucattermékek fogyasztásának irányába. Ezt az indokolatlan tendenciát akarják visszafordítani a vásár szervezői.

Nem mondom, hogy sétamenet volt az elmúlt három nap. Öt óra alvás után 14 órákat talpaltunk a Lányommal, és bár éreztük a fáradtságot, a kimerültséget, a talpunkban bújkáló, tűszerű fájdalmat, mindennek ellenére NAGYON JÓL ÉREZTÜK MAGUNKAT.  Amikor ennek titkát firtattam egy séf ismerősömtől, mindössze ennyit mondott: ’A jó társaság az oka.’ És valóban: a vásár alatt példát kaptam abból, hogy milyen is az IGAZI magyar vendégszeretet. Nem tudtam úgy elmenni a kistermelők standja mellett, hogy ne kaptam volna kötelező kóstolót. Az egyik catering pult a torockói sajtosok mellett volt, így három napon keresztül isteni gomolyával, brindzával, füstölt sajttal és más, eredeti fűszerezésű tejtermékkel tömtük magunkat. Folyamatosan került hozzánk kötelező „konyt alá való”, az áfonya likőrtől elkezdve a köles sörön át a csipkebogyó borig. Olyan mézeskalácsot ettem, aminek a foszlós zamata a gyerekkoromat idézte, és olyan bonbonokat próbáltam ki, amelyek a legfinomabb svájci csokoládéval vetekednek.

Mi magyar termékekből álló, isteni finom magyaros ételeket árultunk. Gazdag marhagulyást cipóban, háromféle langallót, (szürkemarha szalámist, mangalica szalonnást és kecskesajtost). Kreatív húsvéti batyut, amelyben főtt csülök, főtt tojás és birsalmás torma volt belesütve kenyérbuciba, és mindezt birsalmás káposzta salátával szervíroztuk. A jó ebédhez jó nóta szólt, a Balkán Fanatic, többek között. Főzőműsorok, néptánc és egyéb programok szórakoztatták a népet. Alapjában véve elképesztően jó hangulat uralkodott, és fantasztikus csapat kovácsolódott össze. Be kell valljam, hogy nem vagyok egy igazi gourmand, és különösebb jelentőséget sem tulajdonítottam az étkezéseknek, az ételek ízének. Eleddig nem éreztem késztetést arra sem, hogy jobb minőségű termékeket vegyek a boltban, és abban sem hittem, hogy olyan releváns különbség van sajt és sajt, lekvár és lekvár, méz és méz között. Ám az elmúlt három nap végigkóstolt ízorgiája rádöbbentett arra, hogy ha csak egy kicsit – lehetőségeimhez képest! – megpróbálok odafigyelni az eredeti, jó minőségű magyar alapanyagok és termékek vásárlására, akkor azzal az étkezési kultúrám színvonalát is emelem, és ezzel együtt a közérzetemet is javítom. Mert enni jó. És finomat enni még jobb. Ezáltal pedig az elmúlt három nap alatt (megint csak) tapasztalást nyertem életörömből.

A folytatás pedig a március 19-től kezdődő, Budapesti Tavaszi Vásáron, a Vörösmarty téren, ugyanezekkel a kiállítókkal, termelőkkel, termékekkel.

Moccanj ki! Kora tavaszi programok a városban.

Hiába minden, lehet magunknak kamuzni, hogy jobb a fűtött lakásban, pokrócba burkolva, meleg teával. A tavaszi napfény már minden reggel cirógatja az arcunkat, és hívatlanul is betolakszik a lakásba. Egyszerűen késztet a kimozdulásra, mert zöldül a határ, előmoccannak a didergős, apró kis szürke madarak is, és hasadni készülnek a rügyek a fákon, a bimbók a virágokon. A tükörbe nézek, és látom, hogy az arcom halovány, és könnyű ráfogni az enerváltságot a „tavaszi fáradtságra”, amivel csak az a gond, hogy a lusta emberek egyből ebbe esnek bele, a sokat szajkózott „téli fáradtság” után...

Így tehát kimozdulok én is, mert sűrűsödnek a programok, várnak a látni- és átélni, érezni, szaglászni és kóstolnivalók. Kezdve mindjárt a hétvégi Kézműves Magyar Ízek vásárával, a Millenárison, melyet harmadik alkalommal rendeznek meg az igazi magyar termékek, aromák szerelmesei. Óriási csábítás az, hogy a rendezvényen nem lehet úgy elmenni a standok között, hogy ne lehessen kóstolgatni a hazai kistermelők termékeinek fantasztikus ízeit. Aromás sajtok, isteni mézek, foszlós házi kenyerek, fűszeres kolbászok, illatos szörpök és mézcsodák várják az odalátogatókat. A napijegy ugyan 1900 ft, de az ára teljes mértékben levásárolható egy egyedülálló kis árudában, a Kézműves Magyar Ízek márkaboltjában.

A rendkívül sikeres Múzeumok Éjszakája mintájára idén először rendezik meg a Színházak Éjszakája programsorozatot, mely különleges kulturális élményeket ígér. A kulisszák mögé belesni mindig izgalmas, főleg a Kamrában, ahol színházi peep-show-val és velős jelenetekkel szórakoztatják a nagyérdeműt, vagy az Örkény Színházban, ahol Szellemvasút és Labirintus várja a publikumot. Olyan nagy nevek rendeznek közönségtalálkozót, mint Bereményi a Tháliában, Müller Péter a Madáchban, Vámos Miklós a Radnótiban. A napijeggyel több teátrum is látogatható, időhiány miatt azonban inkább javasolt egy favorizált színház programjait végignézni, kora délutántól késő éjjelig.

Az igazi kávé gourmandoknak egy élvezetes program készül április 13-14-én, Kreatív Kávéfórum címmel.  Általam nagyrabecsült profi baristák mérik össze tudásukat, a vendégek meg maradéktalanul élvezhetik ennek a megmérettetésnek a gyümölcsét. Frenetikus kávéköltemények, pompás teaszertartások, ízletes csokoládék és egyéb ínyencségek várják a kávébabcserje származékainak kedvelőit. A rendezvény a Hotel Corinthiában lesz, az 1100 ft-os napijegy bőven megéri az íz- és aroma orgiát, ami ránk vár.

A legendás Budapesti Tavaszi Fesztivál március 16-tól várja a színvonalas kultúra híveit. A programok némelyikén mélyebbre kell nyúlni a zsebünkben, ám valószínűleg megéri az anyagi befektetést az olyan exkluzív esemény, mint a világhírű Mojszejev együttes vendégjátéka a Papp László arénában, vagy a Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai a Vígben, a zseniális John Malkovich-csal. A Nemzetiben Alföldi rendezte új Hamlet adaptáció készül a fesztiválra, a Vörösmarty térről pedig szecessziós városlátogató séta indul, kamarazenével egybekötve.

S ha már színház, a napokban bukkantam egy nagyszerű kezdeményezésre, amelyen keresztül 50%-os kedvezménnyel lehet last minute jegyeket vásárolni, az aznapi színházi előadásokra. A Ma este színház! honlapján lehet feliratkozni a hírlevélre, amelyben minden nap, éjfél után pár perccel megküldik a napi akciókat. Olyan sikeres darabokat nézhetünk meg diszkont áron, mint a Portugál, Top Dogs, Makrancos Kata vagy Naftalin. Érdemes szemfülesnek lenni, mert hamar elfogynak a félárú jegyek a népszerű előadásokra.

Kellemes, eseménydús és napsugaras tavaszelőt kívánok mindenkinek! :)

Rendezvény és foci

Világéletemben utáltam a futballt. Az is lehet, hogy csak azért, mert amióta az eszemet tudom, nem sikerült magamévá tennem a "les" problematikáját. Mérkőzésen sem vettem részt, ha csak nem számítjuk azt az egy, kollektív kivetítős meccset a Nyugati pályaudvarnál, valamelyik világbajnokság döntőjén. Az sem volt nagy élmény, valakinek a kedvében akartam csak járni, így szívesen végigültem azt a másfél órát. Értelmetlen, ostoba, túlspilázott és túlfizetett sportnak tartom, akárcsak a Forma 1.-et, vagy az egyéb megjátszós, luxus sportokat, mint például a golfot vagy a pókert. (Apropó, sport kategória egyáltalán a póker...?)

Ezért kicsit kétségbeestem, amikor a napokban rendezvényre hívtak dolgozni, méghozzá egy válogatott futball meccsre. (Magyarország – Bulgária) Persze az ember örül minden ilyen alkalmi munkalehetőségnek, és afelől is biztosítottak, hogy a VIP részlegre kerülünk, egy svédasztalos vacsora fogadásra. Nekem viszont hajmeresztő emlékeim bújtak elő régebbről, amikor pár évig a Forma 1.-en dolgoztam hostess-ként, és jegyeket árultam, szórólapoztam a pályán. Általában kisebb csoportokban voltunk beosztva a különféle szektorokban, és vándoroltunk egyik kaputól a másikig. Nos, nem egyszer történt meg, hogy a nap közepén, amikor már emelkedettebb volt a – főként nyugati! – szurkolók hangulata, elképesztően suttyó módon kezdtek viselkedni. Állati részegségig itták le magukat, majd nekimentek a konténerszerű bodegáknak, ahonnan árultuk a jegyeket. Az otthon amúgy konszolidáltan viselkedő osztrákok, németek, hollandok és egyéb nemzetiségű drukkerek döngették a falakat, mozgatták ide-oda a bodegákat, és feldöntötték azokat. Úgy, hogy közben benne voltunk, halálra rémültem. A biztonsági őrök siettek a segítségünkre, de a posztunkat attól függetlenül nem hagyhattuk el, mert ott voltak a jegyek és a nem kevés bevétel.

Nos, ilyen érzelmekkel indultam neki Győrnek és az ETO stadionnak. Egy-egy ilyen rendezvény arról szól, hogy 14-20 órát végigdolgozik az ember egyhuzamban, általában megállás nélkül. Mert bár a mérkőzés csak 18:00-kor kezdődött, reggeltől délutánig a csupasz-kopár betonfolyosót kellett berendezni, hogy némi VIP-es imidzse legyen. Az ember mindig tanul valamit, én például azt, hogy a stadionok rohadt hidegek, mert hogy nincsenek lefedve, úgy értem a folyosók sem. Lehet, hogy túl naiv vagyok, de abban reménykedtem, hogy fűtött helyen leszünk. Ezzel szemben látszott a leheletünk egész nap, és a legnagyobb problémánk nem a fáradtság volt, hanem az, hogy szétfagytunk. A VIP-es kabinok persze zártak és fűtöttek voltak, oda menekültünk be néha melegedni.

Az ember egyébként tanul hasznos dolgokat is, ami soha nem árt, főleg ha boldogulni akar ebben a nehéz világban. Így most már nem nézek hülyén, ha azt mondják, hogy gyerünk ’kasírozni’, vagy gyújtsunk be a ’csévingek’(lsd: chafing) alatt. A kasírozás nyomán egyszerű asztalokat öltöztettünk nemzetiszínű, szép fodros abrosz díszbe, és a könyöklő asztalokra is piros-fehér-zöld selyembe burkolt fűszernövények kerültek. A szalvétákat is megtanultam szép kúp-glédába hajtogatni, és egészen jól visszajött a régi rutin a kávé és tea szervírozását illetően. Állati finom kaják voltak, melyben óriási szerepe van a gasztronómia terén üstökösként feltűnt Almárium bisztrónak, ami kizárólag minőségi magyar alapanyagokból készíti a mennyei magyar ételeket, olyanokat, amilyeneket Jóanyám főz. És ez a legnagyobb dicséret, amit elmondhatok róluk.

A meccsből, nos, nem sokat láttam, de azt bizton állíthatom, hogy felemelő és libabőrödzős érzés volt, amikor berúgta a magyar csapat az első gólt. Tombolt körülöttük, a fejünk felett, a lábunk alatt a stadion, és valahogy nekünk is mosolyogni kellett a pultok mögött. Volt némi katarzisom is, amikor az első rúgás előtt felhangzott a magyar himnusz kezdő sora, és egy vendég éppen kávét kért tőlem. Önkéntelenül kiegyenesedtem és mozdulatlanul tisztelegtem a himnusznak, mert engem még úgy neveltek, hogy ilyenkor vigyázzban kell állni. És valahogy az úriember is egyetértett velem, mert beleegyező félmosollyal állt meg, és ezzel együtt leállt az élet az egész VIP folyosón, mert egyezményesen mindenki elfogadta, hogy ez így tisztességes. Mindent összevetve, tényleg csupa pozitív érzéssel mentem éjszaka haza, mert amennyire tartottam ettől a rendezvénytől, olyan jól sült el. És tényleg könnyű volt eltekinteni azoktól a kellemetlenségektől, hogy szétfagytam, iszonytatóan fájt a lábam az egész napos talpalás miatt, és halálosan fáradt és kimerült voltam. Hálás vagyok, hogy van lehetőségem még résztvenni ilyen eseményeken, és hálás vagyok azért is, hogy még végig bírok csinálni egy ilyen strapás napot. Büszke vagyok magamra. :)