Olyan jelenetnek voltam ma szemtanúja, amely – hogy is mondjam, megmagyarázhatatlan derűérzettel, nyugalommal és egyben pozitív vitalitással töltött el.
Egy anyukát láttam az Árkádban, két gyerekkel, akikre - mi, nők - azt mondjuk, hogy az egyik kicsi, a másik pici. A nagyobbacska forma fegyelmezetten állt az anyja mellett, aki a totyogót a fél karján tartotta. Egyszer csak hatalmas lila stólával kezdte magát körbetekerni. Rájöttem, hogy ez amolyan babahordozó, amit az indián asszonyok használtak régen, – talán ma is - hogy hátukra rögzítve csemetéjüket, kényelmesen közlekedjenek. No, hát hogyan boldogul, és honnan kerít magának egy „harmadik” segítő kezet? – kétkedtem magamban.
Simán megoldotta a helyzetet. Lehajolt, és a kicsit a hátára kuporgatta, egyensúlyozott vele, majd akkurátusan megkezdte a csomagolást. Minden olyan csodálatosan „flottul” ment és nagyon jó volt nézni. De az indokolatlan örömöt, ami átjárt hirtelen és intenzíven, mégsem értettem. Aztán rájöttem, hogy biztosan TUDOM, hogy én is át fogom élni még ezt a jelenetet, mondhatni – újra. (Noha átéltem már hasonlót a Lányom kicsi korában, a ’kengurus' korszakban.)
Eszembe jutottak még az oly nagyon utált önfejlesztő tréningek, meg az optimista életszemléletre okító könyvek. Az, hogy mennyire lényegesnek tartják tudatosítani magunkban, hogy milyen – akár nüansznyi – jó és pozitív impulzusok érik az embert naponta. Végiggondoltam a mai napomat, hogy vajon milyen jó dolgokat tudok felsorolni, melyek ma értek.
A csömöri önkormányzatnál az ügyintéző mosolyát és őszinte kedvességét. A zökkenőmentes deviza számla nyitást a bankban, teljes körű – szinte túlteljesített – felvilágosítással, és most először azzal az érzéssel, hogy értek mindent. A szegfűszeges latte ízét az első kortynál. Az anyukát, ahogy a babahordozóba csomagolta a gyerekét.
Nem sok. De kezdetnek tán épp elég. Átolvastam a blogom utóbbi bejegyzéseit, és árad belőle a pesszimizmus, élettagadás és szomorúság. Nem akarom ezt. Mintegy égi jelként rátaláltam Jantu nagyszerű blogjára, amit szeretettel ajánlok mindenkinek, aki szereti a jót és a szépet, és mindent, ami POZITíV.
Isten hozott az oldalamon! Amit mondani szeretnék, az teljes átfedésben benne van a mottóban. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Simone Weil csodálatos gondolatát egykori mentorom, Schäffer Erzsébet hagyta rám. Eddigi életem során kegyes volt hozzám a Sors, és csodálatos élményekkel ajándékozott meg, melyeket 
Ezt a lehető legkomolyabban mondom: mindig rettentően csodáltam és irigyeltem azokat az embereket, akik képesek voltak örülni az apró, kicsi, pozitív dolgoknak is, és nem hagyták, hogy a gondok teljesen maguk alá gyűrjék őket.
VálaszTörlésDe előttem mindig egy közös, egyetemi évfolyamtársunk mondása lebeg, aki némiképp átírta az eredetit: "ki a kicsit becsüli, a nagyot nem érdemli!"
Azt hiszem, én képtelen lennék úgy állni a dolgokhoz, hogy megpróbálom meglátni mindenben a jót. Vagy ez is tanulható dolog, mint oly sok más az életben? Még nem gondolkodtam ezen...
Ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy nem tanulható. :) Ha az lenne, konstans tehetséggé fejleszteném magamban. Még a sima jó alapérzelmek sem 'taníthatóak' - szeretet, annak kimutatása, kedvesség, tisztelet, hála, empátia... A közvetlen környezetemből látok példát erre, számtalant.
VálaszTörlésHogy ki volt az az évfolyamtársunk,sejtem. :) Találgatni nem akarok, de azt hiszem, D-vel kezdődik a neve... :D
Igen, jól tippeltél!:)
VálaszTörlésNa mindegy, akkor így jártam, ezt is el kell tudni fogadni. Az mindenesetre jó hír, hogy ha én már örökre egy lelki hulla maradok, legalább nem fogok keseregni azon, hogy ez a helyzet!:))
Mira, szerintem igenis tanulható. Azazhogy döntés kérdése, hogy mit akarsz meglátni a világból, ami szép is, rút is, néha ronda is. Ha keresed a jót, megtalálod, ha kizárod a rosszat, egy része legalábbis kint marad. (Vagy megkeresed a jót a rosszban, és mindjárt más...) Ez az a félig üres vagy félig tele pohár dolog. Mondjuk ha valaki kap hozzá egy löketet, mint én is, biztos könnyebb ezt megvalósítani.
VálaszTörlésA szeretet, kedvesség, empátia, mind tanult dolog, csak nem direkt tanultad, hanem kiskorodban az anyukádtól, a környezetedtől, bár szerintem ezek is fejleszthetők később... vagy én vagyok a túl optimista nyanyi? :)
Szerintem nem tanulható.Van aki képes rá, hogy meglássa az apró szépségeket akkor is ha gondjai, problémái vannak és van aki nem képes rá.Tegyük fel, hogy hú de rossz kedvem van, sz.r az élet, de én azt tanultam, hogy most találnom kell valami apró dolgot aminek igenis örülni kell.Ez olyan erőltetett.Nem fog jönni a pozitív érzés, semmi se fog változni, max egy erőltetett mosolyra futja csak.
VálaszTörlésAki meg hajlamos meglátni az apró csodákat, annak hiába van rosszkedve, magától rátalál valami kis jóra, aminek lehet hogy csak egy-két másodpercig de örülni tud, tiszta szívéből.
Ugyanígy az empátia is, szerintem nem tanulható.Az empátia mint készség szerintem benne van a génjeinkben, a környezet max fejleszteni tudja...
@Admin: nem maradsz örökre lelki hulla, mert eleve nem is vagy az. Ez csak egy álca. :)
VálaszTörlés@Nyanyi: igen, Te tényleg az örök optimista vagy. Amíg a Lányom kicsi volt, a legboldogabb időszakomat éltem én is, és Ő nagyon sok pozitív töltést adott nekem nap mint nap. A Húgom azt mondta, hogy az ember gyereke folyamatosan szeretet bombákkal dobálja a szüleit. :) Sajnos nem hiszek abban, hogy én, az örök "félig üres a pohár" attitűdömről át tudnék térni a "félig tele" variánsra. Nagy csodának kellene ahhoz történnie, vagy egy kivételes, jó ember kellene a környezetembe.
@Mariann: egyetértek, nem tanulható. Főleg, hogy vannak emberek, akik tudatosan visszakorcsosítják magukban. Ha valakinek az érzelmi intelligenciája a nulla felé tendál, az nem képes ebből a "lelki kevésségből" semmit kihozni. Még ha esetleg oly intelligens - amúgy.
drága Mira <3<3<3
VálaszTörlésnagyon örülök ennek a bejegyzésednek, és nem a reklám miatt... :))
a babahordozó pedig nagyon klassz dolog, nemrég jártam egy barátnőm mamatalálkozóján (fotózni), és ott egy lány mutatott egy videót, amiben a babák fejére szereltek egy kamerát, és így láthattuk, hogy mit lát a bébi a babakocsiban, és mit a hordozóban.... összehasonlíthatatlan a különbség, és engem meggyőzött.
ami pedig az itt kialakult vitát illeti, az ember szerintem igenis tud fejlődni és változtatni magán. többévnyi önismereti tréning és egyéb hasonlók után azt kell mondanom, hogy ha rájövünk azoknak a dolgoknak az eredetére, ami miatt nem tudunk empátiát érezni, vagy ami miatt félig üresnek látjuk a poharat, akkor ezeken lehet változtatni, sőt, változnak maguktól.
Jantu, én emlékszem Rád (hát persze, hogy...:) az egyetemről. Soha nem gondoltam volna, hogy van bennünk ennyi közös. A blogod lenyűgözött, az életszemléleted (igenlés, vitalitás, érdeklődési körök) nagyon szimpatikus. Az újévi kívánságok felsorolása nagyon tetszett...
VálaszTörlésÚgy gondolom, hogy ránézek pár "gyorstalpaló" és online önismereti tréningre, mert bizony nekem is nagy szükségem lenne a pozitívabb életszemléletre. Talán megadják a szükséges mankókat hozzá. Amit a babák fejére szerelt kameráról írtál - nos, az meg a mai nap csúcspontja volt. Köszönöm, hogy olvasol engem, és köszönöm, hogy olvashatlak! :) <3
Talán akkoriban még nem volt bennünk ennyi közös. :) És arra emlékszem veled kapcsolatban, hogy imádtam, ahogyan öltözködsz. Szerettem a színeid, a kényelmes, de nőies ruháid, úgy éreztem ez afféle önkifejezés számodra. Nem a divatnak élsz, inkább a hangulataid, a lelkiállapotod fejezed ki azzal, amit viselsz, és ez tetszett. Számomra is érdekes ez az "egymásra találás", de bizonyára nem véletlen. Lehet, hogy most tudunk egymásnak mondani valamit, amit korábban még nem tudtunk. Ha virtuálisan, hát akkor úgy.
VálaszTörlésAmi az önismeretet illeti, ha megszületik benned az igény, csak kívánd, hogy jöjjön hozzá a segítség, és jönni fog. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.
Én is köszönöm neked, leginkább a nyíltszívűségedet!