Marity Melinda: kiszanálva.

Szanálom a múltamat. Nagytakarítok, rendezgetek, kidobálom a feleslegesnek ítélt dolgokat. Ez is egy olyan kellemetlen dolog, amit az ember halasztgat, akár éveken át. Gyűjtögetünk, őrizgetünk, visszaemlékezünk és nosztalgiázunk, aztán rádöbbenünk arra, hogy a múlt szép és mocskos pillanatait, kellemes vagy kínos emlékeit csak teherként cipeljük magunkkal – ráadásul halomban áll az évek óta nem használt, lomtalanításra váró felesleges kacat. Az elhatározás kelletlen, a kivitelezés fárasztó, nem csak fizikalag, hanem lelkileg is.

Készen van a leltár. Naponta több kis számvetés tárgyakkal, emlékekkel – és a nehezen meghozott, megfellebbezhetetlen ítélettel: enyészeté vagy egy újabb dobozé. Egy Ibiza térkép, életem legjobb nyaralásáról, vagyis a fellelhető strandolásra alkalmas öblökről. Megtartva azzal a céllal, hogy egyszer még biztosan visszamegyek oda. De bizonyos nincs, a térkép sorsa a szemetes. Babanapló 18 évvel ezelőttről, a gyermekem első képe a születés után. Visszük tovább, a következő generációnak. Egy vers, egy indián törzsfőnök szavai, és érzem, rémlik hogy fontos volt, egy fontos embertől... ki tudja már. Fakulnak a bölcs tanácsnak szánt szavak: „Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal. Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy. Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.” Bélyegek, Olaszországból, Spanyolországból, Belgiumból – soha fel nem adott képeslapok restanciái. A Lányom első hajtincse és fogacskái egy üvegfiolában. Át nem adott ajándék Tunéziából, egy Fatima keze kulcstartó, mely gonosz szellemektől óvni lett volna hivatott. Egy préselt sötétbíbor orchidea, Apám temetéséről. Hatalmas és súlyosan fájdalmas paksaméta kórházi zárójelentésekből, abból az időből, amikor szívbeteg volt a gyerekem. Kicsi óvodás kezeinek első agyag munkái – amikor még nem volt szívbeteg. Egy száraz rózsa, 20 évvel ezelőtti ’Nagy Szerelemtől’, és egy szenvedélyes levél a Nőről, aki olyan, mint a fekete párduc: befoghatatlan és megtarthatatlan. Belépők, repjegyek, voucher-ek, buszjegyek, a világ sokféle tájáról. Bianka vidám és gondtalan gyermekkori képei a fotózásokról, amelyek az újságokban megjelentek. És egy szivárványszínűre festett lapos kő, érzem, rémlik hogy fontos volt, egy fontos embertől... ki tudja már.

Carpe diem, ragadd meg a napot, élj a mának. Tucatjával olvasom az ilyen citátumokat mindenhol, mintha csak mindenki ebben látná a gondtalan élet titkát, és olyan kivitelezhetőnek tartaná, hogy csak a jelenre fókuszáljunk, és aggodalmainkat temessük el a múlttal együtt, vagy létrejöttük előtt roppantsuk szét a jövő markában. Találtam egy Coelho-t is, ami megragadta azt a lélekállapotot, amiben telnek emlék-szanálással töltött napjaim.

A múltat eltörölték,

s a jövő meg sem érkezett,

sodródom a nem létező jelenben,

szerelemben, hitben, kételyekben

úgy tűnik, hogy az életen

csak átlebbentem éppen.