Dísztelenül

Leszedtem ma a karácsonyfát. Mindig kelletlenül állok neki a hálátlan feladatnak, mert díszíteni imádok, akár a másét is szívességből. De látni, ahogy a hetek múltával aszalódik a csillogó fa, kornyadnak az ágai, - az új hibrideknek még csak a tűlevelei sem hullanak le, hát nem tudom, hogyan csinálják, de ezek a mostaniak szinte csontszárazzá dermedve várják a nagy csupaszítást, egyszerűen belemerevednek az időbe, ahogy közeledik a Vízkereszt, és ott állnak halálra ítélten és moccanatlanul a lakás kiemelt pontján...

Van abban valami nagyon vigasztalan, ahogy ott áll a fenyő a nappaliban, nappali fényben, lemeztelenítve. Persze nem adja ingyen a díszeit, véresre szurkálja az ujjaimat, ahogy fosztom szépségétől. Ha finom volt a szaloncukor, ilyentájt már csak a celofánt tépegetem le az ágairól, és örömtelenül vigasztalom magam, ha egy-egy bontatlan kerül a kezembe – aztán a hasamba. Utoljára a csillag kerül le a tetejéről, és legvégül a színes fényfüzér. Egy-két angyalhaj csomó marad még rajta, hogy belekuszálódik a tűlevelek közé. No, itt van, szegénykém, csúnyácskán, szomorún...

Ha egy tornácos parasztházban laknék, ahol egyébként vágyom lakni, és esetleg lenne egy félbúbos kemencém a konyhában – amiben egyébként vágyom sütni, - akkor bizony felaprítanám halott fenyőm ágait és törzsét, és befűtenék vele. Mindjárt jobban érezném magamat. Így viszont rossz a lelkemnek, mert nem tudom, mi lesz a sorsa. Kikerül a ház elé, az árokpartra. Egy hete fotóztam kidobott karácsonyfát, és még mielőtt elkezdtem volna sajnálni, a természet és a farkasordító hideg meseszépre és hófehérre fagyasztotta . Komolyan, ahogy elnéztem a képet, az jutott eszembe, hogy én mindig imitálom a havat, fújom a sok műhót semmiért a flakonból, de lám, a Jóisten mennyivel szebben megképezi az igazi téli havas idillt, amire vágyom –meg gondolom, a fa is vágyik. Most viszont olvad erősen, és csupa sár és szürke latyak minden odaki, - gondolom, az én fám olyan lesz.

Szóval vigasztalan vagyok. Tartogatom még a fát a nappaliban, valami ihletre vágyom. A fényfüzért föltekertem a korlátra, mert nagyon szeretem a kicsiny színes süvegek tompán szétszórt fényeit a plafonon, amikor éjjelenként egyedül üldögélek a fotelben, pokróccal és teával. Majd kitalálom én, mi lesz – legyen a fámmal. Ha van ötlet, szívesen veszem.