Dísztelenül

Leszedtem ma a karácsonyfát. Mindig kelletlenül állok neki a hálátlan feladatnak, mert díszíteni imádok, akár a másét is szívességből. De látni, ahogy a hetek múltával aszalódik a csillogó fa, kornyadnak az ágai, - az új hibrideknek még csak a tűlevelei sem hullanak le, hát nem tudom, hogyan csinálják, de ezek a mostaniak szinte csontszárazzá dermedve várják a nagy csupaszítást, egyszerűen belemerevednek az időbe, ahogy közeledik a Vízkereszt, és ott állnak halálra ítélten és moccanatlanul a lakás kiemelt pontján...

Van abban valami nagyon vigasztalan, ahogy ott áll a fenyő a nappaliban, nappali fényben, lemeztelenítve. Persze nem adja ingyen a díszeit, véresre szurkálja az ujjaimat, ahogy fosztom szépségétől. Ha finom volt a szaloncukor, ilyentájt már csak a celofánt tépegetem le az ágairól, és örömtelenül vigasztalom magam, ha egy-egy bontatlan kerül a kezembe – aztán a hasamba. Utoljára a csillag kerül le a tetejéről, és legvégül a színes fényfüzér. Egy-két angyalhaj csomó marad még rajta, hogy belekuszálódik a tűlevelek közé. No, itt van, szegénykém, csúnyácskán, szomorún...

Ha egy tornácos parasztházban laknék, ahol egyébként vágyom lakni, és esetleg lenne egy félbúbos kemencém a konyhában – amiben egyébként vágyom sütni, - akkor bizony felaprítanám halott fenyőm ágait és törzsét, és befűtenék vele. Mindjárt jobban érezném magamat. Így viszont rossz a lelkemnek, mert nem tudom, mi lesz a sorsa. Kikerül a ház elé, az árokpartra. Egy hete fotóztam kidobott karácsonyfát, és még mielőtt elkezdtem volna sajnálni, a természet és a farkasordító hideg meseszépre és hófehérre fagyasztotta . Komolyan, ahogy elnéztem a képet, az jutott eszembe, hogy én mindig imitálom a havat, fújom a sok műhót semmiért a flakonból, de lám, a Jóisten mennyivel szebben megképezi az igazi téli havas idillt, amire vágyom –meg gondolom, a fa is vágyik. Most viszont olvad erősen, és csupa sár és szürke latyak minden odaki, - gondolom, az én fám olyan lesz.

Szóval vigasztalan vagyok. Tartogatom még a fát a nappaliban, valami ihletre vágyom. A fényfüzért föltekertem a korlátra, mert nagyon szeretem a kicsiny színes süvegek tompán szétszórt fényeit a plafonon, amikor éjjelenként egyedül üldögélek a fotelben, pokróccal és teával. Majd kitalálom én, mi lesz – legyen a fámmal. Ha van ötlet, szívesen veszem.

Kimondott

Szavak, amiket utálok:


bróker, politika, recesszió, számonkér, APEH, kampány, lehetne, alku, lehetett volna, elmúlt, pedáns, propaganda, valuta, deviza, ráta, intrika, drágakő, póker, golfozik, kezelés, jutalék, sikertelen, programoz

Szavak, amiket szeretek:

borostyán, pacsuli, indigó, vágy, ekrü, patyolat, búzavirág, ígérem, álmodik, könny, szivárvány, pagoda, fátyol, tűz, lampion, legenda, illóolaj, tündér, éjszaka, hullámok, kíván, tipegő, bánat, mamusz, türkiz, dunyha

Kosztolányi szerint a tíz legszebb szó: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír.

Jeffrey Eugenides véleménye a szóról:

Szerintem az érzelmeket nem lehet egyszerű szavakkal leírni. Az, hogy "szomorúság" vagy "öröm" vagy "megbánás", nem jelent semmit. Talán ez a legjobb bizonyíték a nyelv patriarchális voltára, hogy ennyire leegyszerűsíti az érzéseket.”

Végül pedig egy „szógyakoriság elemzés” link, amely képet kreál az általad leggyakrabban használt szavakról. 

http://www.wordle.net/

És itt az én saját képi szó-világom...:)

Pozitív

Olyan jelenetnek voltam ma szemtanúja, amely – hogy is mondjam, megmagyarázhatatlan derűérzettel, nyugalommal és egyben pozitív vitalitással töltött el.

Egy anyukát láttam az Árkádban, két gyerekkel, akikre - mi, nők - azt mondjuk, hogy az egyik kicsi, a másik pici. A nagyobbacska forma fegyelmezetten állt az anyja mellett, aki a totyogót a fél karján tartotta. Egyszer csak hatalmas lila stólával kezdte magát körbetekerni. Rájöttem, hogy ez amolyan babahordozó, amit az indián asszonyok használtak régen, – talán ma is - hogy hátukra rögzítve csemetéjüket, kényelmesen közlekedjenek. No, hát hogyan boldogul, és honnan kerít magának egy „harmadik” segítő kezet? – kétkedtem magamban.

Simán megoldotta a helyzetet. Lehajolt, és a kicsit a hátára kuporgatta, egyensúlyozott vele, majd akkurátusan megkezdte a csomagolást. Minden olyan csodálatosan „flottul” ment és nagyon jó volt nézni. De az indokolatlan örömöt, ami átjárt hirtelen és intenzíven, mégsem értettem. Aztán rájöttem, hogy biztosan TUDOM, hogy én is át fogom élni még ezt a jelenetet, mondhatni – újra. (Noha átéltem már hasonlót a Lányom kicsi korában, a ’kengurus' korszakban.)

Eszembe jutottak még az oly nagyon utált önfejlesztő tréningek, meg az optimista életszemléletre okító könyvek. Az, hogy mennyire lényegesnek tartják tudatosítani magunkban, hogy milyen – akár nüansznyi – jó és pozitív impulzusok érik az embert naponta. Végiggondoltam a mai napomat, hogy vajon milyen jó dolgokat tudok felsorolni, melyek ma értek.

A csömöri önkormányzatnál az ügyintéző mosolyát és őszinte kedvességét. A zökkenőmentes deviza számla nyitást a bankban, teljes körű – szinte túlteljesített – felvilágosítással, és most először azzal az érzéssel, hogy értek mindent.  A szegfűszeges latte ízét az első kortynál. Az anyukát, ahogy a babahordozóba csomagolta a gyerekét.

Nem sok. De kezdetnek tán épp elég. Átolvastam a blogom utóbbi bejegyzéseit, és árad belőle a pesszimizmus, élettagadás és szomorúság. Nem akarom ezt. Mintegy égi jelként rátaláltam Jantu nagyszerű blogjára, amit szeretettel ajánlok mindenkinek, aki szereti a jót és a szépet, és mindent, ami POZITíV.

http://edenkertem.blogspot.com/

Marity Melinda: kiszanálva.

Szanálom a múltamat. Nagytakarítok, rendezgetek, kidobálom a feleslegesnek ítélt dolgokat. Ez is egy olyan kellemetlen dolog, amit az ember halasztgat, akár éveken át. Gyűjtögetünk, őrizgetünk, visszaemlékezünk és nosztalgiázunk, aztán rádöbbenünk arra, hogy a múlt szép és mocskos pillanatait, kellemes vagy kínos emlékeit csak teherként cipeljük magunkkal – ráadásul halomban áll az évek óta nem használt, lomtalanításra váró felesleges kacat. Az elhatározás kelletlen, a kivitelezés fárasztó, nem csak fizikalag, hanem lelkileg is.

Készen van a leltár. Naponta több kis számvetés tárgyakkal, emlékekkel – és a nehezen meghozott, megfellebbezhetetlen ítélettel: enyészeté vagy egy újabb dobozé. Egy Ibiza térkép, életem legjobb nyaralásáról, vagyis a fellelhető strandolásra alkalmas öblökről. Megtartva azzal a céllal, hogy egyszer még biztosan visszamegyek oda. De bizonyos nincs, a térkép sorsa a szemetes. Babanapló 18 évvel ezelőttről, a gyermekem első képe a születés után. Visszük tovább, a következő generációnak. Egy vers, egy indián törzsfőnök szavai, és érzem, rémlik hogy fontos volt, egy fontos embertől... ki tudja már. Fakulnak a bölcs tanácsnak szánt szavak: „Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal. Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy. Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.” Bélyegek, Olaszországból, Spanyolországból, Belgiumból – soha fel nem adott képeslapok restanciái. A Lányom első hajtincse és fogacskái egy üvegfiolában. Át nem adott ajándék Tunéziából, egy Fatima keze kulcstartó, mely gonosz szellemektől óvni lett volna hivatott. Egy préselt sötétbíbor orchidea, Apám temetéséről. Hatalmas és súlyosan fájdalmas paksaméta kórházi zárójelentésekből, abból az időből, amikor szívbeteg volt a gyerekem. Kicsi óvodás kezeinek első agyag munkái – amikor még nem volt szívbeteg. Egy száraz rózsa, 20 évvel ezelőtti ’Nagy Szerelemtől’, és egy szenvedélyes levél a Nőről, aki olyan, mint a fekete párduc: befoghatatlan és megtarthatatlan. Belépők, repjegyek, voucher-ek, buszjegyek, a világ sokféle tájáról. Bianka vidám és gondtalan gyermekkori képei a fotózásokról, amelyek az újságokban megjelentek. És egy szivárványszínűre festett lapos kő, érzem, rémlik hogy fontos volt, egy fontos embertől... ki tudja már.

Carpe diem, ragadd meg a napot, élj a mának. Tucatjával olvasom az ilyen citátumokat mindenhol, mintha csak mindenki ebben látná a gondtalan élet titkát, és olyan kivitelezhetőnek tartaná, hogy csak a jelenre fókuszáljunk, és aggodalmainkat temessük el a múlttal együtt, vagy létrejöttük előtt roppantsuk szét a jövő markában. Találtam egy Coelho-t is, ami megragadta azt a lélekállapotot, amiben telnek emlék-szanálással töltött napjaim.

A múltat eltörölték,

s a jövő meg sem érkezett,

sodródom a nem létező jelenben,

szerelemben, hitben, kételyekben

úgy tűnik, hogy az életen

csak átlebbentem éppen.

Fagyfehér borongó

Elbűvöl ez a jégbefagyott fehér világ odakint, és végtelenül szomorúvá is tesz egyben– nem is értem, hogy miért. Sokat járok a városban mostanában, és nem tudok megállás nélkül elmenni a havas-jeges absztrakciók mellett, melyeket a tél kreál a szürkés szcénába, ezzel mintegy megszépítve a hétköznapi helyszíneket is. Olykor kattintgatok a fényképezőgéppel, és próbálom megörökíteni ezt a talmi fehér csodavilágot. Oly hiábavalóan, mint amilyen hamar foszlik köddé és sáros latyakká a hó és a jég, ami jótékony páncélba zárta a rútat – egy kicsi időre.

Volt régen egy barátom, akivel az Utolsó Filmre gyűjtöttük az ilyen képeket. Hittük, hogy az embernek a halála előtt „lejátszanak” egy filmet, mint ahogy lepereg előtte élete minden fontos történése – vallják sokan. A barátom úgy hívta, az Utolsó Film. Én – nyilván az alliterációkhoz való vonzódásom végett (no lám, egy hármas! :)) Végső Vetítés nevet adtam neki. Onnantól kutattuk, figyeltük és őriztük az arra érdemes pillanatokat. Így került a kollekcióba Sartinál a tengerbe nyugvó nap bíbornarancsa, meg a jósvafői tó türkizopál mélye egy nyári késő délután. Belekerült Írországban a moccanatlan és örök kelta keresztek szürkesége, Glendalough-nál a Wicklow lápvidéken. Benne van még a jégbefagyott világ csipkefehérje, melyet egy-egy vérvörös galagonya pöttyöz csak, egy régi szilveszteren, Alcsútdoboz felé. Ott van még Korfuról a Blue Lagoon öbölben a tenger valószínűtlenül áttetsző és sós tisztasága, meg a Káli medence ölelő panorámája, mielőtt eléri az ember az első falut a Művészetek völgyében. Ne feledjem a hollókői húsvétok kicsi templomjának ébenfekete tetejét, vagy a Mátrában az őszi pókhálók gyöngycsillogását, ahogy rájuk tapad a hajnali eső, vagy a dupla szivárványok pasztell színorgiáját a hirtelen zápor után az Ördögszántás felett, Aggteleken. Sok gyönyörű, kivételes és megismételhetetlen pillanatom vált már emlékké – és filmkockává az én utolsó filmem scriptjében.

A Végső Vetítés nem feltétlenül lesz színes. Lehet borongós szépia vagy fekete-fehér is. Az utóbbi napokban sok kép összegyűlt a „színtelen” világból, és immáron magyarázatot is leltem arra, miért oly szomorkás ez a gyönyörű idill.

http://www.youtube.com/watch?v=STUBM6yrUqY&feature=related